Amíg emlékszel rám ✓

2.10.

JUNGKOOK

Bo megváltozott. Láttam a kezében a levelet, tudtam, hogy elolvasta és hatással lesz rá de erre nem számítottam. Mintha egy pillanat alatt kicserélték volna. 

- Jeongguk - máshogy hangzott a nevem a  szájából. Vagy csak én képzeltem be, hogy más lett. - Hazamegyünk? - ismételte meg a kérdést. 

- Igen, hazamegyünk. 

Valami különleges aura lenget körbe, a homloka nem szaladt nyugtalan ráncokba, mint eddig mindig ha valami újat tudott meg. Elkezdtem összepakolni a holmiját, néha rápillantottam közben, hogy lássam vajon még mindig annyira a gondolataiba merül-e. Kíváncsi voltam a levél tartalmára, mégsem kérdeztem rá. Ez nem az én dolgom. Az viszont nagyon is az enyém volt, hogy Bo-ból áradt valamiféle mágneses erő, ami vonzott hozzá. Még annál is jobban, mint eddig. 

- Csak egy kérdésem lenne - fordultam meg, kezemben két pólójával. - Mire számítsak, mikor akadsz ki? 

- Miért akadnék ki?

- Nagyon csöndben vagy. Vihar előtti?

- Nincs miért aggódnod - ezzel lezárta a levéllel kapcsolatos beszélgetést és szorosan a markába fogta a - szemem láttára gondosan összehajtogatott -, papírt. 

Egybe pakoltam a ruháit, a fürdőszobai kellékeit és leültem az ágya mellé, várva az orvost a zárójelentésével. Előre dőlve rátámaszkodtam a térdeimre és a padlót kezdtem fixírozni, hogy némiképp csökkentsem a kényszert az érintésre. Mert abban a percben mást sem szerettem volna jobban, csak Bo-t magamhoz szorítani. Kikészített. Amire egyáltalán nem számítottam, az az ő reakciója volt. Megéreztem kezét a fejemen, az ujjai beleszántottak a hajamba ezzel olyan érzést keltve, mintha elektromosság szaladt volna végig a testemen. 

- Ne, elég! - hátrébb húzódtam, mielőtt olyat teszek amit valószínűleg megbántam volna. Nem azért mert nem akartam, hanem mert ő lehet nem akarta volna. Ez abszurd. Egy kórházi szobában várakoztunk, másfél hónappal a balesete után és nem is emlékezett rám tisztán. Mégis kész kínszenvedés volt most összezárva lenni vele. 

- Hát erről beszélt Namjoon - nagyon halkan mondta, de meghallottam. Értetlenül kaptam rá a tekintetem, hátha kitudok olvasni valamit a szemeiből de lehunyta azokat, elrejtve minden lehetőséget előlem. 

Nem tartott sokáig amíg felfogtam. Namjoon levele vissza hozott valamit Bo-nak, olyat ami eddig csak mélyen eltemetve élt benne, mióta balesetet szenvedett. Megadóan hagytam neki, hogy továbbra is a hajamat piszkálja, közben magamban hálát adtam Namjoon-nak, amiért a levele visszaadta nekem Bo egy részét. 

- Nos, még egy utolsó pillantás arra a fránya fejsérülésre és már mehetnek is - az orvos zavart meg minket. Bo ujjai eltűntek a hajamról, én pedig fellélegezve dőltem hátra a székben. 

Két nappal később

BO

Szoknom kellett, hogy nem a kórházban ébredek. A saját ágyam kényelmesebb volt, kellemes érzéseket keltett bennem. A függönyön keresztül beszűrődő napfényre ébredhettem és nem arra, ahogy nővérek motoszkálnak mellettem az infúziós tasakomat zörgetve. E gondolatra magam fölé emeltem a bal kezem és az infúziós tű nyomán végig húztam az ujjam. Kidudorodott a helye de nem volt fájdalmas. 

Halk nyöszörgés ütötte meg a fülem. Tudtam kitől származik. Balra fordítottam a fejem, ráláttam a földön fekvő Jeongguk-ra, aki egy szürke plédet húzott feljebb magán, átfeküdt a másik oldalára és tovább aludt zavartalanul. 

Aznap mikor hazaértünk, Jeongguk minden itthoni teendőt elvégzett. Olyan volt, mint egy ápoló és háziasszony férfias keveréke. Mosott, bevásárolt, ruhákat hajtogatott és kitakarított. A távol töltött hetek alatt jókora porréteg rakódott a tárgyakra és a hűtőben hagyott ételek egytől egyig megromlottak. Nem sok vizet zavartam miközben tett-vett, egyáltalán nem hagyott érvényesülni. Tudtam, hogy jót akar és egy percig sem tétlenkedett, mindig talált valami elfoglaltságot magának. Tegnap este megkértem, hogy ne főzzön. Egy közeli étteremből rendeltünk és western filmet néztünk a tévében, ami egyikőnk tetszését sem nyerte el igazán ezért a film jó részét beszélgetéssel töltöttük. Jó volt látni, ahogy ő is pihent, nem álldogált a konyhában, hogy a kedvemre tegyen és a kedvencemnek hitt ételeket főzze. Jeongguk jól főzött, de szüksége volt a pihenésre és szerettem volna, ha legalább egy kicsit meg tudom könnyíteni a dolgát. 

Namjoon levele a párnám alatt hevert. Akkor rejtettem oda, mikor Jeongguk elment fürdeni az első estén. Amikor csak lehetőségem adódott rá, újra elolvastam és mindig ugyan azok az érzések kerítettek hatalmukba, de minden egyes olvasás után egyre erősebben.

- Jó reggelt! - a hangja reggelente rekedtes volt, mélyebb. 

- Jó reggelt! - köszöntöttem. A hátára feküdt, párszor sűrűn pislogott, hogy kimenjen az álom a szeméből. 

- Mióta vagy ébren? 

- Pár perce, nem régóta.

Kinyújtózkodott, felült és hátranyúlva megnyomkodta a hátát. Bűntudatot éreztem amiért a kemény padlón kell aludnia. 

- E-elférünk itt ketten, nem kell mindig a padlón aludnod - azt hiszem a kora reggel ellenére is furcsán hangozhatott ez a számból. -  Vagy vehetünk még egy ágyat, vagy...

- Te most arra akarsz kilyukadni, hogy szeretnél egy ágyba aludni velem? - ha valami az erőssége volt, az az incselkedés. 

- Nem igazán látom akadályát. Te igen? - erre nem válaszolt. Megrázta a fejét, beletúrt a hajába és feltápászkodott. Újra ívesen feszült a háta, egy mélyről jövő sóhajt engedett ki és a fejemben megint a korábban érződött szúrás jelent meg. 

A hangja volt az oka, az a sóhaj ami eltitkolt fáradalmakkal volt tele. Láttam őt egy járda szélén előre görnyedve, levegő után kapkodva. Úgy nézett fel az embertömegre, mintha keresett volna valakit de a tekintete elkerülte az enyémet. Az emlékben elindultam, egyenesen felé és mikor közelebb értem hozzá, megszólaltam: "Meg fogsz fázni így! " Erre ő észrevett, az arca pedig sugárzott, úgy nézett rám, mint aki kincset talált. Pont úgy, mintha hosszú idő után meglelt volna valamit, amit minden erejével keresett. 

- J-Jeongguk - bárhogy próbáltam megőrizni az emléket és tovább élni benne, eltűnt és annyi maradt meg, amennyi visszatért. Nem folytatódott, csak az ő arca lebegett a szemem előtt azzal a leírhatatlan csodálattal. 

- Egy újabb? - az ágyamra ült, várakozás teljesen nézett rám. 

- Megtaláltalak. Vagyis te találtál meg, kerestél...

- Azt láttad, amikor a buszmegállóban találkoztunk? 

- Igen. 

Jobb tenyere az arcomra simult. Minden emlékért hálát adtam és tudtam, hogy ő is. Olyankor lehunyta a szemeit és egy pillanatig csöndben volt. Ez az ő hálaadása. 

- Óriási szerencsém volt. Ha aznap nem megyek ki az erkélyre és nem látlak meg fentről, lehet sosem találkoztunk volna újra és nem lennénk most itt. 

A bőröm izzott az érintése alatt és enyhén megbillentettem a fejem, hogy még jobban belesimuljak az érintésébe. Szerettem volna ott folytatni a kapcsolatunkat, ahol abba maradt. Onnan fejlődni tovább, válni eggyé vele és nem így, gipszben feküdve tekinteni a jövőbe. Voltak érzéseim iránta, amik kezdtek a felszínre törni és jelen lenni állandóan. Éreztem azt a vonzást, ami minden bizonnyal korábban is megvolt de valamiért nem engedtem neki. Ha megtettem volna, az Namjoon leveléből is kiderül de nem említett ilyet. Nem voltam együtt Jeongguk-kal, a köztünk lévő kapcsolat nem bontakozott ki mert én nem hagytam. Vagy csak azért, mert nem jött még el a mi időnk. De vajon honnan fogom tudni mikor itt van? Ez már az a pillanat?

- Milyen szerencse, hogy mégis kiálltál oda - mondtam halvány mosollyal és eldöntöttem: nem fogom hagyni, hogy egy újabb emlék váljon semmivé legközelebb. Mindent megteszek a megtartásáért. Mindent megteszek azért, hogy minél tovább emlékezhessek a fiúra, akibe emlékek nélkül is kezdek lassan újra beleszeretni.