Amíg emlékszel rám ✓

20 [ÉVADZÁRÓ]

JUNGKOOK 

A főnökség nem sokkal később döntést hozott, miszerint jobb lesz a bandának, ha haza utazunk és az elkövetkezendő négy hónap koncertjeit, közreműködéseit és egyéb programjait lemondjuk. Egyetlen új dalt sem adhatunk ki addig, amíg a kedélyek nem csillapodnak. Márpedig minden a következő nap fog a legnagyobbat robbanni. 

A sajtó embereket küldött a dorm-hoz, tömeg és kisebb hisztéria fogadott minket másnap reggel. Úton a reptér felé, nem beszéltünk egymással az autóban. Mind a heten némán, a gondolatainkba merülve vártuk, hogy megérkezzünk. Azután se szó, se beszéd hét felé szakadtunk. Talán ez volt az, ami a legjobban fájt. 

Bo aznap, mikor a dorm-ba jött és rávett, hogy maradjak, egy teljesen új fejezetet indított el az életemben. Akkor bizonyosodtam meg afelől, hogy az eddigi múló érzelmeim mások iránt valóban semmik voltak ahhoz képest, amit iránta kezdtem érezni. Ugyan felfedtem előtte mindezt és biztos voltam benne, hogy ugyan úgy érez, ahogy én, nem léptünk egymás felé. Ott lebegett köztünk egy harmadik személy, kimondatlanul megnehezítve ezzel a dolgunkat. Mert bár először nem foglalkoztam vele és úgy gondoltam nem lehet akadály, mégis az volt. Se a lelkiismeretem, se Bo nem hagyta, hogy mindez simán menjen. Épp ezért megkértem, hogy tartsuk a kapcsolatot amíg távol vagyunk és ezzel tudomásul vettem, hogy az esélyeink Namjoon-nal kiegyenlítődtek. 

A repülőn ülve újra meg újra vissza játszottam magamnak a rajongók által énekelt Young Forever-t és próbáltam legyűrni a torkomban keletkezett gombócot. Messze leszek tőlük, mindenkitől és határozatlan ideig magamra maradok. Magyarázatot kell adnom a szüleimnek és el kell döntenem, hogyan tovább azután, ha a korlátozásaink feloldódnak. A korábban szemétbe dobott dalszöveg, amiről úgy gondoltam túl sokat mutatna az embereknek belőlem, a táskámban lapult. Először oda akartam adni Bo-nak, ezzel is némi előnyhöz juttatva magam de aztán rájöttem mekkora bolond voltam mindvégig. Hiszen én nem győzhetem meg, hogy válasszon engem. Neki kell döntenie. Nekem pedig fel kell nőnöm a döntésekhez. Egy félkész munka pedig semmilyen előnnyel nem szolgálhatna, pont ellenkezőleg. 

Ezért vártam. Vártam a napra, mikor vissza térhetek ide és bizonyíthatom, hogy igenis többet érek, mint holmi hazugság ami elhagyta a számat. Vártam a napra, mikor megérek annyira, hogy érdemesnek találom magam a jóra és arra, hogy a többiekkel lehessek. Velük lenni és együtt ismét a csúcsra jutni...ez jelentette a motivációm. Ezért kell majd vissza térnem velük, hozzájuk. 

És vártam Bo-t. A lányt, akit hátra hagytam, mert így hozta az élet és aki talán most ugyan arra gondol amire én. Ránk. 

~*~

Hát, sziasztok!

Tudom, először gyorsan tisztázzuk le, hogy szándékosan lett egyes szám elsőben írva ez a kis befejezés. Szerettem volna váltani, hogy (reményeim szerint) jobban átadhassam a történetet nektek. Másodszor, tekinthető ez egyfajta lezárásnak de terveztem folytatást persze, mert elég sok szálat nyitva hagytam erre az esetre. Meg a cím is olyan, hogy folytatást követel. :) Vehetjük ezt egy évadzárónak, ahogy korábban már említettem. Nem fektettem hatalmas súlyt a szerelmi szál(ak)ra eddig, de ha majd jön a folytatás, ez megváltozik. 

Amennyiben bárkinek bármi kérdése, észrevétele van, nyugodtan írjon. Köszönöm, hogy eddig olvastátok és remélem a későbbiekben is, ha jönnek a részek, itt lesztek. Vigyázzatok magatokra! Fighting!