|| Love At Second Sight || Kenma x Reader

|| 12. ||

|| Reader ||

Szinte már meg sem lepődök azon, hogy a fiú és köztem levő hatalmas csend alig akar elmúlni. Még mindig reszketnek a lábaim a régi ismerőstöl, Kenma pedig óvatos pillantásokkal méreget engem, mintha nem tudná, mit is csináljon most.

-...Nem muszáj h-hazakísérned.-Motyogom, a hangom szinte pengeéles ollóként vágja ketté a beállt csendet, a festett hajú viszont egy ideig nem szól egy szót sem.

-De, hazakísérlek.-Mondja végül.

-...Nem azt mondtad, hogy hazamész?-Nem nézek rá, nem merek az arcára pillantani, félek attól, mi lenne, hogyha meglátná, mennyire is felkavart engem ez a találkozás. Nem is akarom, hogy lássa, azt az énemet, mely tudat alatt is feljött bennem. A régi, szerencsétlen, félős és bátortalan [H/szín] hajú lány, akit ezidáig elástam magamban, hogy még véletlenül se kerüljön felszínre. Azonban ez most mégis megtörtént, még akkor is, hogyha nem teljes valójában. És utálom, ennek a gondolatát.

-Az ablakból megláttam, hogy elég kényelmetlenül érzed magad azzal a sráccal...Azt is tudtam, hogy Kuroo nem tud segíteni. Ezért visszamentem...

-Oh.

Csak lejjebb hajtom a fejemet, érzem, hogy a szívem egyre veszettebben kalapál, míg látásom elhomályosul.

-Ah. Itt vagyunk.-Szólalok meg, visszafordulva, mikor elmegyünk a házam előtt. A kapunkhoz lépek, de nem teszem kezemet annak kilincsére. Félve emelem tekintetemet Kenmára-N...Nem szeretnél bejönni? Fizetségért, amiért vissza kellett menned miattam...-Mondom kelletlenül, mire a fiú szemei kicsit kikerekednek, majd értetlenséget kezdenek sugározni.

-Nem kell fizetned érte...

-Legalább egyél valamit akkor.-Magam sem tudom, miért mondom ezeket, hiszen azt hittem, korábban megbeszéltem magammal, hogy nem engedhetem magamhoz közel Kenmát. Ahhoz képest most itt állok a kapunk előtt, arra kérve a fiút burkoltan, hogy töltsön velem még egy kis időt, még, hogyha nem is ezt mondtam neki.

-...Nem akarok zavarni.

-Nem zavarsz.

A fiú csak bólintott egyet, mire kinyitottam a kaput, majd megvártam míg ő is bejön, s ezután bezártam, majd a bejárati ajtónk fele vettem az irányt.
Csupán itt döbbentem rá arra, hogy mi lesz akkor, hogyha apám meglátja ezt a számára idegen fiút, a lakásban. Csak remélni merem, hogy nem fog nagy balhét csapni ez miatt, bár a lelkem mélyén jól tudom, hogy ez egyáltalán nem így lesz. Ha rájön, hogy hazahoztam egy fiút nemcsak az engedélye, de még a tudta nélkül is, biztosra veszem, hogy kettétépné Kenma fejét.

-Majd...Halkan, jó?-Néztem az említettre, aki csak kérdőn félre billentette a fejét-Lehet, hogy apukám még fent van.

-...Mondom. Jobb lenne, ha elmennék-

Mielőtt még megmozdulhatott volna, minden gondolkodás nélkül a csuklójához vezettem az ujjaimat. Nem markoltam rá, éppen, hogy csak hozzá értem, ő mégis észrevette, s azonnal a szemeimbe nézett. Ekkor láthatta meg a néma könyörgést a tekintetemben.

-Nem lesz baj.-Motyogom.

-Hai.-Engedte le a fejét, így már nem láthattam az arcát. Lassan kinyitottam az ajtót, majd körbenéztem, de nem találtam meg sehol sem az apukámat.
Viszont mikor felkapcsoltam a konyhában a villanyt, egy asztalin levő kisebb fecni azonnal magára vonta a figyelmemet.

"Sajnálom Kincsem, hirtelen kellett bemennem dolgozni. Valószínűleg hajnali öt-hatig maradok, addig is légy jó! Szeretlek."

Ekkora szerencsém nem lehet.