|| Love At Second Sight || Kenma x Reader

|| 48. ||

Gomen, hogy nem volt egy ideig rész, csak hát elèggé be vagyok táblázva...:,D Most van a gyakorlati hetem, szóval nem tudom, hogy mikor lesznek mostantól a részek, hiszen utána pedig kezdődik a suli, de mindenképpen szeretném tartani ezt a két-három napi egy-két részt, ha nem többet.^^'

|| Reader ||

Azon a napon, Kenma még a szokottnál is csendesebb volt. Egyedül ezt pedig csak ketten vettük észre. Kuroo és én.

Amíg a többiek búcsúzkodtak, mivel mi màr elköszöntünk mindenkitől, a fekete hajú közelebb lépett hozzám, és fejével alig láthatóan Kenma felé bökött.

-Nagyon, nagyon csendes. Mi van vele?-Pillantott rám-Törtènt valami reggel?

-Ami azt illeti...-Biccentek, mire elhúzza a száját-Rémálma volt. Mikor felmentem, azt mondogatta, hogy ne hagyjam itt...Nagyon, de nagyon szomorú és összetört volt akkor...

-Basszki...-Ujjaival az orrnyergèt kezdte masszírozni, mire kérdő pillantást vetettem rá, de csak megrázta a fejét-Nem, én ezt nem mondhatom el. Nem az én feladatom.

-Mi?-Billentem oldalra a fejemet. Kezd màr elegem lenni ebből a sok "én ezt nem mondhatom el!"-ből, valaki tisztázzon màr le mindent, az istenért is!-Van valami komolyabb oka annak, hogy Kenma így reagált erre az álomra?! Legalább ezt mondd meg, Kuroo!

-Van.-Sóhajt, mire a gyomromban kisebb görcs keletkezik, és a tekintetemmel egyből Kenmàt veszem célba. Nem szólok egy szót sem, pusztán végigtekintek rajta. Édesem, mit kellett átélnie vajon?

-...Beszélek vele.-Àm amikor már elindultam volna felé, Kuroo a vállamra tette a kezét. Összevont szemöldökkel fordítottam irányába a fejemet, nem tudtam, miért is állított meg.

-Ismerem őt, nem fogja ilyen nyílvános helyen elmondani. Ő nem tud ilyen dolgokról beszélni, öhm...Ilyen helyeken..-Fordítja körbe a fejét, a helyre cèlozva ezzel.

-De akkor mit csináljak?

-Éreztesd vele, hogy ott vagy neki.-Biccent, mire én is hasonlóképp teszek. Mikor elengedi a vállamat, ösztönösen Kenma felé kezdek sétálni, àm pont akkor indul el a többiek buszai, ígyhát néhány perccel halasztanom kellett a szeretetnyílvánítasomat. Halványan elmosolyodva integetni kezdtünk mindenkinek, habàr tudom, hogy Kenma intései inkább csak Hinatának szóltak. Mindenki halvány mosollyal visszaintett, vagy netán az ablakhoz nyomva az arcukat integettek -khm Hinata, Nishinoya, Tanaka-. Miután pedig elmentek, én nem bírtam tovább.

Odaléptem a fiúhoz, és a vállára hajtottam a fejemet. Kicsit megrezzent, de nem szólt egy szót sem.

-...Hogy vagy?-Motyogom, mélyen belélegezve a kellemes illatát. Egy halk sóhaj távozik ajkai közül, majd csak annyit érzékelek, hogy a tenyerébe helyezi a sajátomat.

-...Jobban.-Válaszol, rám se tekintve-Mostmàr jobban...

-Ha úgy gondolod, majd mondd el. Nem erőltetek semmit sem, de én itt vagyok neked, bàrmikor. Jó?-Pillantok fel rá, mire a fiú alig észrevehető, könnyáztatta tekintetével találom szembe magamat. Az ajkait keményen összepréseli, bólint egyet, majd kicsúsztatja kezét a sajátomból, és a szàllásunk felé kezd lépdelni.

-Elkezdek...Bepakolni...Nemsokàra mi is indulunk...-Motyogja még utoljára, mielőtt ki nem nyitná maga előtt a bejárati ajtót, s el nem tűnne mögüle.

Azt a tehetetlenséget, amit akkor éreztem, sosem akarom mégegyszer àtélni. Láttam, éreztem, hogy kicsi egyedüllétre van szüksége, mégis, meg akartam nyugtatni, meg akartam ölelni, s minden bajàt semmissé tenni. De természetesen, a való életben semmi sem megy ilyen könnyen.  A problémáink nem oldódnak meg maguktól, sem varázsütésre, a boldogsàgunk pedig oly' törékeny, mint egy porcelánbaba.

Ha nem vigyázunk rá, akár még darabjaira is hullhat.