|| Love At Second Sight || Kenma x Reader

|| 11. ||

|| Reader ||

Egész testemben megremegtem, sosem gondoltam volna, hogy életem során még látni fogom azt a személyt, aki közrejátszott abban, hogy pokollá tegye alsó-középiskolás éveimet.
Sunyi mosoly jelent meg ajkain, miközben nadrágja zsebeibe mélyesztette kezeit, laza testtartást felvéve. Természetesen neki nem jelentett ez a találka többet annál, minthogy összefutott a sulija régi lúzerével.

-A...Akihiko...-Suttogom, még mindig nem tudom felfogni teljesen azt, hogy mit is látnak a szemeim. A szívem zaklatottan ver egyre gyorsabb tempót felvéve a mellkasomban.

-Ah, [Név]-chaaan~!-Vigyorodik el. Nem akarok beszélni vele. El akarok tűnni a föld színéről, most!

Miért van itt azon személyek egyike, aki tönkreteheti az eddig felépített új énemet? Miért kell ennek így történnie?

-Ne nevezz...-Préselem ki magamból a szavakat-Ne nevezz a keresztnevemen. Nincs jogod hozzá.-A hangom itt-ott megremeg, hihetetlen számomra, de még mindig tartok tőle, a közös múltunk miatt.

Látom rajta, hogy meglepem. Felvonja a szemöldökét, kérdőn, majd elneveti magát.

-Ugyan, [Név]-chan, ugye nem fáj még mindig a múlt?-Kérdi gúnyos hangnemben. Összepréselem az ajkaimat-Ártatlan játék volt az egész, istenem.-Neveti el magát újból-Legalábbis nekünk. Nem, mintha érdekelne, hogy mit éreztél akkor.

-Kopj le.-Mordulok fel, s meg fel várva a válaszát, vagy egyáltalán reakcióját, megpróbálom kikerülni őt, de tervem sikertelennek bizonyul, mikor is elkapja a csuklómat, s kissé erősebben megszorítva, visszahúz magához.

-Nocsak, időközben a lúzerkénk megtanult kiállni magáért?

Ahogy a szemeimbe néz, egyre kényelmetlenebbül kezdem magamat érezni, egyre csak azt kívánom, hogy hadd menjek el, vagy hadd jöjjön valaki a megmentésemre. Miért itta le magát Kuroo? Valaki...!

-Oi...

A lábaim abban a pillanatban megremegtek. Felé fordítottam a fejemet, ám hiába hallottam kristálytisztán a hangját, hiába ismertem fel már csupán abból, ahogy ránéztem, s a tekintetünk találkozott, nem tudtam hinni a szemeimnek.

-Ha?-Akihiko értetlenül felvonta egyik szemöldökét, és erősebben megszorította a csuklómat, mire ki akartam húzni magamat ujjai közül, de nem sikerült-Oi, nem mész sehova sem! Nem végeztünk!

-Szerintem igen...-Motyogja teljesen nyugodt hangon a másik fiú, majd közelebb lép Akihikohoz-...Engedd el [Vezetéknév]-et.-Innen látom, ahogy egyenest a szemeibe néz, olyan ridegséggel, hogy még így, oldalról nézve is kiráz engem a hideg.

-Tch.-Cicceg idegesen, majd egy nagyobb lökés kövekteztében elenged. Majdnem orra esek, hogyha Kenma nem kapna utánam, és nem húzna fel maga mellé. Az orromba azonnal beszökik csodás illata, és hirtelen úgy érzem magam, mintha teljes biztonságban lennék.

Mi a...

-[Név]-chan, még biztos, hogy találkozunk.-Kacsint egyet, majd újból zsebre teszi kezeit, s minden további nélkül elmegy az ellenkező irányba, mint ahogy eddig voltunk.

Jónéhány másodpercig egyikőnk sem szól semmit. Próbálom emészteni a hallottakat és a látottakat egyaránt, térdeim még mindig folyamat remegnek.

-...Jól vagy?-Kenma csendes kérdése szakít ki a sokkból. Oldalra fordítom a fejemet, csak akkor esik le, mennyire is közel voltunk egymáshoz eddig, mikor realizálom hogy az orrunk majdnem összeért a cselekedetem következtében. Azonnal odébb lépek, érzem, hogy a fejem egyre vörösebb lesz, s mikor Kenmára nézek, ő csak egy kissé kényelmetlen arckifejezést vág.

-H...Hai...Köszönöm...-Motyogom-Azt hiszem, most inkább hazamegyek..-Teszem hozzá pillanatnyi habozás után.

Csak bólint, majd némi tétovázás után, ajkai újból szavakat kezdenek formálni.

-Hazakísérlek, ha gondolod...