|| Love At Second Sight || Kenma x Reader

|| 56. ||

|| Reader ||

-Kenmaa...-Beletúrtam a fiú puha tincsei közé, miközben másik kezemmel a telefonomért nyúltam, hogy megnézhessem rajta az időt.

"11:58"

-Kicsit elaludtunk...Kenma, kellj fel, mindjárt dél.-Motyogom továbbra is, de a kis puding csak jobban magához láncol engem, miközben arcát a nyakamba fúrja, így engem egy elég kényelmetlen, mégis szívmelengető pozícióba vágva-Kenmaa..

-...Ne keljünk még fel...-Hallom meg álomittas hangjàt, mire halványan elmosolyodok, ám ő ezt nem láthatja.

-Mostmár jó lenne, mint mondtam, mindjàrt dél.

-Az még korán van.

-Kenmaa..!

Nem szól egy szót sem, azonban, mivel én már tényleg fel szeretnék kelni, leengedem a kezemet tincsei közül, s egy aprót mozdulok.

-...Tedd vissza.-Hallom halk, álmos hangját, amitől hatalmasat dobban a szívem, főleg mikor realizálom mondandóját.

-Kenma, tudom hogy te kettőig szoktál aludni, de én már tényleg fel szeretnék kelni...-Erre nem mond semmit sem, amit egy jelnek veszek, miszerint elaludt. Amikor viszont fel akarnék ülni, a derekamra kulcsolja kezeit, és arcát újból nyakamhoz szorítja, ezzel csapdába ejtve engem.

Kifújom a levegőt. Nem mintha nem élvezném a dolgot, de egyszer muszáj lesz felkelnünk.

És azt hiszem, az még ráér egy ideig.

///

-Jó reggelt álomszuszékok!-Nevet fel apukám, mikor meglàtja a nyúzott álapotunkat-Kenma, te hogyhogy itt? Nem mintha zavarnál, csakhát megleptél.

-Bocsi apa, elfelejtettem szólni, hogy itt alszik...-Màs kérdés az, hogy az este végére már mindketten eléggé elfáradtunk, és rögtön bealudtunk. Az arcom felveszi a paradicsomok színét, ahogy visszagondolok az előző éjszakánkra Kenmával. Amikor oldalra nézek, a fiú halvány mosolyával találom szembe magamat.

-Semmi baj. Gyertek, reggelizzetek.-Mindent tudó mosollyal az arcán húzott ki nekünk két széket, és én már akkor tudtam, hogy szegény Kenma, most fog átesni azon a bizonyos kérdezz-feleleken-Jó, igazából lassan már az ebédidő is elmúlt, de nembaj.-Legyint-Szóvaal, Kenma...

Együttérző pillantàst vetettem a fiúra, aki segélykérően nézett rám, mikor pedig látta, hogy semmi esélye sincsen, beadva a derekàt alig láthatóan sóhajtott egyet. Apám persze ezt nem vette észre, magabiztos tekintettel nézett a barátomra, akit a következő néhány percben rendesen ki fog aknázni.

-Mióta kedveled a lányomat?-Jött az első kérdés, amin nekem is mosolyognom kellett. Ezt még nem is kérdeztem meg tőle...

Látszott Kenma szemei alatt egy halvány pír, de igyekezett nem teljesen zavarba esni a kérdéstől.

-...Őszintén, mióta láttam az igazi mosolyàt...Miközben videójátékoztunk...-Motyogja, mire az ajkaimba kell harapnom, hogy ne sikítsak fel, hiszen legszívesebben azt tenném. Hogy tud ilyen aranyos lenni?!

-Haha!-Nevet fel apum-Pedig azt nem könnyű kicsalni belőle. Tényleg, köszönettel tartozom, fiú.-Mosolyodik el, a kérdő tekintet miatt rögtön folytatja-Mármint hogy visszahoztad őt. Nem akartam, hogy olyanná válljon, mint a lányok túlnyomó része.

-Apa...-Motyogom bosszúsan-Nem lettem olyan.

-Csak majdnem.

-Egyáltalán nem. Hiszen csak csínyeket követtem el-

-És bulikba jártál.

-Egy bulin voltam.

Az utolsó mondatom utàn egy kisebb, kínosabb csend keletkezik, de nem vagyok hajlandó tágítani az igazam mellől. Nem. Voltam. Olyan. Mint. A. Többiek!

Vagy de?

Megrázom a fejemet, majd folytatom az evészetet, miközben apám újból Kenmára fókuszál.

-Szóval nem is tetszett meg, mikor először találkoztatok?

-...Nem igazán figyeltem rà.

-Ah, értem!-Nevet fel újból a férfi-Szóval ez amolyan szerelem második látásra volt, mi?

-Kábé.-Szólalok fel hirtelen, Kenma is bólint egyet.