|| Love At Second Sight || Kenma x Reader

|| 47. ||

|| Reader ||

Másnap már mindenki hét óra előtt fent volt, tekintettel arra, hogy ez volt az utolsó napunk így, együtt. Még én is felkeltem nem sokkal a szokásos ébresztőm előtt, csakis egyetlen egy valaki volt, aki még nagyban húzta a lóbőrt, mikor a többiek már összeültek reggelizni. Természetesen az újdonsült trió minden egyes megmaradt közös percét próbálta kiélvezni, szóval Kuroo, Bokuto és Oikawa egymás mellé ültek le, és -gondolom- nagyban rekteltek be mindenkit, természetesen mértékkel.

Legalábbis remélem...

Mikor észrevettem a hiányzó láncszemet, elmosolyodva megráztam a fejemet, s mielőtt még leültem volna az egyik asztalhoz, megfordultam, és célirányosan Kuroo, Kenma Lev és Yaku szobájához.

-Kenmaa...-Kopogtatok, de nem érkezik válasz. Még egyszer megpróbálom, s miután egy perc elmúltával sem érkezik bentről semmi válasz, halkan sérnyire kinyitom az ajtót. Ami viszont bent fogad, az megmelengeti a szívemet.

Halkan beljebb osonok, közelebb-s közelebb a fiú ágyához, ami az ajtóhoz közelebbi oldalon, az alsó ágyon foglal helyet. Ahogy rápillantok, a melegség, mely eddig elöntött csak még erősebbé válik, és azt hiszem, ki is akadt az "aranyosság-mérőm". Kenma fél arcát eltakarja a párna, melybe belefúrta a fejét, jobb keze mellett a nintendoja foglal helyet, gondolom éppen játszás közben érte el az álom. Istenem, mégis mennyi ideig volt képes fennt lenni?

-Kenma...Kenmaaa...-Suttogom, miközben közelebb hajolok hozzá, azonban a szavak torkomra fagynak, mikor meghallom a halk mormogását.

-[Név]...-Ekkor kicsit összeráncolja a szemöldökét, és picit fészkelődni kezd-...[Név]...Ne...-A szívem fájdalmasan dobban egyet, mikor összepréseli az ajkait, immár száz százalék biztosra tudom mondani, hogy rémálma van-...Ne hagyj...Itt...

-Kenma, kellj fel...-Kicsit hezitálva, de a vállára teszem kezemet, és óvatosan rázogatni kezdem, mire szinte azonnal kipattannak a szemei. Rögtön feljebb emelkedik, úgy, hogy mindkét kezével megtámasztja magát, mivel eddig hason feküdt. Szaporán veszi a levegőt, miközben a tekinete ide-oda cikázik a padlón, majd, mikor megpillant engem, a szemei elkerekednek, de csupán néhány másodperc erejéig, s akkor is csak alig észrevehetően-H-hé, minden oké?

Olyan erővel szorítja össze az ajkait, hogy egy kicsit még el is fehéredtek a párnácskái. Közelebb hajolok hozzá, sőt, hirtelen ötlettől vezérelve letérdekel az ágya mellé, mire olyasmi történik, amire nem igazán számítottam volna.

Kenma előrébb dől, majd karjaiba fon engem. Az arcát nyakamba fúrja, lélegzetvételeitől rögtön libabőrössé válik az egész testem.

-K-Kenma...?-Csupán ennyit bírok kinyögni. Ahogy lassan visszaölelem őt, érzem, hogy megremeg érintésem alatt. A gyomrom aggódó görcsbe rándul, amiért így kell látnom őt, ráadásul azt sem tudom, hogy miért viselkedik így.

-...Sajnálom...-Nyögi ki, a hangja teljesen elveszett, és gyenge, ami csak még inkább megfacsarja a szívemet.

-Mit sajnálsz...? Nem tettél semmit sem...Mi a baj, Kenma?-Suttogom kedves, együttérző hangon, arra viszont nem számítok, hogy még inkább közelebb húz magához.

Nem szólt semmit sem, én pedig nem akartam többször megkérdezni, hiszen nem akartam, hogy úgy érezze, erőltetem. Ott voltam neki, azt akartam, hogy tudja, bármikor elmondhatja nekem, ha készen áll. Nem mondtam egy szót sem, csupán az ölelésemmel tudtam szolgálni neki, s csak remélni tudtam, hogy ennyi jelenleg elég lesz neki. Nem akartam őt így látni, s mindent megtettem volna, hogy újra boldog legyen. Viszont úgy, hogy nem volt a tudatomban semmi információ sem, nehéz volt méltó szavakkal lenyugtatnom őt.

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk ebben a pózban, azonban a fiú egyszercsak engedett a szorításán. Még egy utolsó, reszketeg sóhajt engedett a nyakamra, aminek következtében megremegtem.

Lassan, gyengéden eltoltam őt magamtól, majd szemeibe pillantottam. Azok alatt éjfekete karikák éktelenkedtek, amiket eddig fogalmam sem volt, hogyan nem vettem észre, mikor bejöttem.

-...Sajnálom...Csak egy rossz álom...-Motyogja elfordítva a fejét, mire az arcára simítom a tenyeremet, és magam felé fordítom.

-Ha el szeretnéd mondani, akkor itt vagyok.-Mosolygok rá halványan.

-...Szeretlek, [Név]...-Nyögi ki váratlanul, mire úgy érzem, hogy az egész fejem vörössé változik, ám ő sem panaszkodhat-Nem...Nem akarlak elveszíteni...

-Nem is fogsz.-Óvatos puszit nyomok az orrára, mire a pirossága erősebbé válik-Én is szeretlek téged.

A tekintetével néhány másodpercig szemkontaktust létesít az enyémmel, majd ezután halvány, gyenge mosolyra húzza az ajkait. Ezután a szobában néz körbe.

-Hol vannak a többiek?

-Már lennt reggeliznek. Ezért is jöttem fel hozzád, nem szeretném, hogyha lekésnéd.-S ezzel a mondattal lassan felállok, de szemeimet nem veszem le a még mindig ülő fiúról-Figyelj...Nem muszáj elmondanod, de...Ha mégis. Akkor itt vagyok neked. Jó?-Billentem oldalra a fejemet. Ilyet még nemigen mondtam senkinek sem, ezért is kicsit zavart hangon adom ki magamból a szavakat, de látva Kenma hálás, picit meglepődött tekintetét már előre tudom, hogy megérte. Ezt muszáj volt kimondanom.

-...Köszönöm.