|| Love At Second Sight || Kenma x Reader

|| 16. ||

|| Reader ||

A szombatomat-sőt, még a vasárnapomat is azzal töltöttem, hogy próbáltam túltenni magamat a szombat reggelen, mindhiába, hiszen egyfolytában hevesen vert a szívem, mikor a történtekre gondoltam, és arra, milyen édesen nézett ki Kenma, mikor mellettem szuszogott. Bármeddig el tudtam volna nézni, és még most is megtenném. Apámon pedig nem tudok kiigazodni, eddig azt hittem, hogy az apák feladata az, hogy "lelőjjék" az udvarlókat, erre jön egy fiú, és apa rögtön azt mondja, hogy szimpatikus neki? Hiszen még kérdéseket sem tett fel neki, hogy legalább bemérje, milyen ember lehet!

Annyitől ledőltek volna a falai, hogy látta, Kenma miatt videójátékoztam, mint a régi szépidőkben? Nem tudom elképzelni, hogy ez történhetett, mégis, minden jel erre mutat.

Szombat délután legalább addig el tudtam terelni a gondolataimat, amíg Kurooval irogattam, aki olyan másnapos volt állítása szerint, hogy amint felült az ágyában, rohannia is kellett a wcre. Természetesen megértő voltam, és szétoltogattam őt, meg piszkáltam, legnagyobb örömére, csak, hogy érezze a törődést. Mellesleg, kicsit meg is vagyok lepve, hiszen nem olyan rég óta ismerjük egymást, mégis úgy viselkedünk a másikkal, mintha gyerekkori barátok lennénk, vagy ilyesmi. Nem, mintha ellenezném, egész jó társaság ő a megtépázott kakas fejével.

Ráadásul fogalma sem volt arról, hogy Kenma egyáltalán elment-e a buliba, legalábbis szerintem, hiszen amikor én észrevettem a fiú ottlétét, akkor Kuroo már valahol egészen máshol járt- legalábbis fejben. Így hát nem is vehette észre azt, hogy együtt léptünk le, tehát nem tudott kikérdezni engem erről a dologról. Ennek pedig őszintén örültem, hiszen nem akartam egyenlőre beszámolni erről senkinek sem, hisz olyan friss volt, hogy ameddig nem szedem össze a gondolataimat erről, tuti, hogy minden egyes alkalommal vörössé változna az arcom, hogyha erről kellene beszélnem, akárkivel is.

Hétfő reggel kisebb gyomorgörccsel sétáltam az iskola felé. Elég rossz idő volt, a felhők csoportba gyülekezve várták a legmegfelelőbb időpontot arra, hogy eleresszék az esőcseppjeiket, én pedig felhúztam a nyúlcipőmet, és szinte futásnak eredtem, nehogy most kezdjen el szakadni, s én sikeresen bőrig ázzak. Tervem mellé egy győzelmi pipát rajzolhattam gondolatban, mivel teljesen szárazon léptem át a bejárati ajtót, hogy ezután pedig felmenjek az emeletre, ahol az osztálytermem van.

-[Név]-chan!-Érdeklődve fordultam meg a nevem hallatára, s halványan elvigyorodtam, mikor megláttam, kivel van dolgom. Akinari futott felém.

-Mióta engem meg én neked, hogy a keresztnevemen szólíts?-Billentettem oldalra a fejemet, mire azonnal elsápadt, és szabadkozni kezdett, én pedig fél perc után megelégelve ezt, csak legyintettem-Mindegy. Mit szeretnél?

-Kitaláltam egy tök jó pranket, mi lenne hogyha kipróbálnánk a matek tanáron?-Ördögi mosolyra húzta ajkait, ám bennem ezúttal nem lobbant semmilyen láng sem.

Valahogy ezúttal nem akartam részt venni ilyenekben, s ez a döntésem megrémísztett, s csak azért is igent mondtam.

-Mi a terv?

-Az, hogy...

///

Már mindketten bent ültünk a teremben, mikor becsengettek. Mindenki, aki most érkezett be hozzánk, érdeklődve, kérdően, s furcsa tekintettel figyeltek minket, mint akik már jól tudják, hogy bizony mi ma is kitaláltunk valamit, idő-és agyhúzás gyanánt.

A tervünk az volt, hogy az ajtó nyílásának felső részére raktunk egy vödröt. Így ha a tanár kinyitja az ajtót, fejbe találja, de ez még nem minden! Akinari plusz ötlete volt, hogy egy telivizes palackot is tegyünk bele, amelyet felakasztottunk a plafonra. Bemértük a hosszúságát, hogy mikor az leesik, ne a földre zuhanjon, hanem ráessen egyenest a tanár lábai között levő...Kincsére? Pff.

Mindenesetre, a barna szemű igencsak nagy ördögfióka, hiszen én ilyent még sosem csináltam, legalábbis olyat nem, ahol a csaknem legféltettebb kincsük is veszélyben lehet majd.

Azonban a fiú jó ötletnek találta, és már előre szakadott a röhögéstől, mikor belegondolt a végkimenetelbe. Én pedig csak unott tekintettel ültem vissza a helyemre, miután az utolsó társunk is bejött a terembe, s felhelyeztük a "csapdát".

Nem értem, eddig tökre élveztem ezt az egészet, erre a hétvégén játszok vagy négy-öt órát, és máris elvesztem az érdeklődésemet ezek iránt? Valahogy mostmár ki akarok lépni ebből az egészből...De biztos jó ötlet lenne ez? Hogyha megmutatnám, ki voltam, vajon akkor is elfogadnának? Vagy kiközösítenének, mint a múltban? Azt mondják, nem szabad hagynunk, hogy a múltunk határozza meg, kik legyünk...

A magamban vívott harc miatt alig vettem észre, hogy már akcióba lépett a csapdánk. Az ajtónk kinyílt, s mikor bejött a matektanár, a vödör hangos koppanással találta el a homlokát, míg pár másodperccel később, az üveg tökre pontosan ért célba.

Bravó.

Akinari már szinte fuldoklott a visszatartott nevetéstől, s én is megeresztettem egy mosolyt, hiszen hiába nem volt semmi kedvem ehhez, látni a tanár arcát, amely egyszerre volt meglepett, mérges és fájdalmas, most engem is megmosolyogtatott.

Azonban nem is gondoltam volna, hogy ez a kicsinyke kis mosolyom is hamarosan lefagy az arcomról...

-...Később mindenképpen utána járok, ki okozta ezt, bár van egy-két sejtésem...-Mogorva tekintete egyből megtalált engem, mire csak megforgattam a szemeimet. Kérem, én most csak segédkező voltam!-Ugyanis most van egy fontosabb dolgunk is. Egy új osztálytársatok jött, ugyanarról a helyről, mint [Vezetéknév]-san is.

Ekkor már rendesen dobogni kezdett a szívem, és kirázott a hideg is. Ugye nem...? Mondd, hogy nem...

Ekkor azonban ugyanaz a személy lépett be a termünkbe, mint akivel a bulin is találkoztam. Zsebre vágott kezeivel, s nagyképű mosolyával mintha csak azt kiáltozta volna, hogy ő itt a főnök.

Én nekem pedig abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom átvészelni az elkövetkezendő éveimet, akkor, hogyha a ballagásunkig itt marad.