Számíthatsz rám

Mit jelent ez?

Az életünk innentől fogva fenekestül felfordult. Dracoval két napot szinte végig aludtunk, próbáltuk kipihenni a történteket és minden ébredés után abban reménykedtünk, hogy a testünk nem fog annyira sajogni.
Narcissa és az anyám odaadóan és gondosan látták el a sérüléseinket, de egy percig sem leplezték véleményüket a kis mentőakciónkról.
Többnyire csak enni jártuk le Draco szüleihez, majd visszacsoszogtunk az ágyba és szó nélkül aludtunk tovább egymás karjaiban.

Lucius azonban erőteljesen érzékeltette velünk, hogy éppen ideje visszamenni a Roxfortba, letenni a vizsgáinkat. Ugyanis Dolores Umbridge többé már nem az iskolánk főinspektora. Dumbledore visszaszerezte a helyét és a tekintélyét is és bármennyire is örültem ennek, nem akartam visszamenni. Tudom, hogy napok óta semmi életjelet nem adtam magamról. Tudom, hogy Ron rémesen ki lesz akadva amikor meglát. Persze, nagyon szeretném látni őt és a többieket, de az egyre növekvő rossz előérzetem nem hagyott nyugodni.

De már nem mi hoztuk meg a döntéseket az életünkről. Már egy hatalmas szerkezet kicsi részei voltunk, akik nem ellenkezhetnek, csak némán követik az utasításokat és teszik amit tenniük kell. Sötét Jegy ide vagy oda, halálfalók lettünk a kínzásunk első pillanatától fogva.

- Nem akarok itt lenni. - nyögtem fel panaszosan a nagyterem bejárata előtt. Mardekáros talárom a már megszokott módon simult rám, megnyugtató érzéssel töltve el egy pillanatra.

- Ezzel nem vagy egyedül. - felelte, de nem volt hajlandó a szemembe nézni. Draco sokkal zárkózottabb lett az elmúlt napokban, de nem akartam neki ezt megemlíteni. Bőven elég problémánk van így is.

- Velem alszol ma este? - kérdeztem félénken. A fiú lassan bólintott, én pedig összekulcsoltam az ujjainkat és húzni kezdtem az étkező felé. Azonnal megéreztem magamon a fürkésző pillantásokat és naívan azt terveztem, hogy lehajtott fejjel leülök enni, majd megyek az óráimra. A vizsgák holnap lesznek, szóval nem ártana tanulnom is egy keveset, bár nem láttam rá sok esélyt.

- Emilia! - hallottam a mérges kiáltást. Le hajtottam a fejem és meggyorsítottam a lépteimet. - Emilia, látlak! Ne idegesíts és állj meg! - Ron hangja még sosem csengett ennyire mérgesnek. Olyan volt az egész helyzet, mintha egy apuka szidná le a későn haza érkező lányát.

- Szia, Ron! - intettem neki kissé bugyután.

- "Szia, Ron"? - ismételte meg szavaimat szinte kiabálva. - Napok óta nem tudok rólad semmit és ennyit kapok? Szia, Ron? - kelt ki magából a fiú. Hiába volt rémesen komoly Ron szerint a szituáció, kénytelen voltam halványan elmosolyodni. A fiú olyan volt, mintha a nem létező bátyám lenne.

- Ronald kérlek ne kiabálj. - csitítottam, mire a vörösnek felszaladt a szemöldöke.

- Hol a viharba voltál? - kérdezte mérgesen, majd elgondolkodva végignézett rajtam. - Mi történt veled? Rettentő szarul nézel ki. - jegyezte meg bájosan, mire felmutattam neki a középső ujjam. - De a modorod nem változott. - forgatta meg a szemét.

- Ron, ez egy nagyon hosszú történet. - sóhajtottam és belenéztem az aggódó szemeibe.

- Én rá érek. - mondta. Kisétáltunk a már jól megszokott fához, ami a tó előtt van és mesélni kezdtem neki a történtekről. Mindent amire csak emlékszem, elmondtam neki olyan pontosan amennyire csak tudtam. Ron végig megrökönyödve nézett rám, de egyszer sem vágott a szavamba. Hosszasan gondolkozott a történet végén, majd óvatosan megfogta a kezemet.

- Sajnálom, hogy letámadtalak. Annyira sajnálom, én nem tudtam... Csak aggódtam érted. - Ron bánatosan lesütötte a szemét.

- Semmi baj, honnan tudhattad volna? - mosolyogtam rá bátorítóan. Ron hálásan pillantott vissza rám, de rövid időn belül elkomolyodott. - Na mi jutott eszedbe? - kérdeztem.