Isabelle félve ment le az emeletről. Férje, Edmund még nem ért haza a késő éjszakába húzódó munkájából. A minisztérium sokszor túlóráztatja őt, amit Isabelle nem nézett túl jó szemmel, de nem szólt miatta egy szót sem. Aznap este azonban az egész életük megváltozott és Edmund még csak ott sem volt mellette.
Remegő ujjakkal nyitotta ki a bejárati ajtót, amin szüntelenül dörömböltek. Éjszaka 11:30, állapította meg a fali órára nézve.
-Isabelle Chandler, nyisd ki ezt a nyamvadt ajtót! – kiáltotta egy hang az ajtó túloldalán. Isabelle fellélegzett, amint felismerte a hang tulajdonosát és megkönnyebbülten, de kicsit mérgesen nyitott ajtót legjobb barátnőjének.
- Leticia, mi az istent keresel itt ilyenkor? – torkolta le a nő az ajtóban ácsorgó bőrigázott barátnőjét. Azonban mérgessége hirtelen átcsapott idegességbe, amikor meglátta Leticia kezében a békésen alvó csecsemőt. – Gyertek be. – mondta azonnal és beinvitálta őket.
- Isabelle segítened kell nekünk. – ült le Leticia a kanapéra. Világosbarna haja fátyolként omlott le sápadt arcára, zöld szemei pedig rettegve néztek vissza barátnőjére. Az arca rettentően hasonlított a testvére Lili arcára. Lily Potternek azonban sötétvörös haja volt. Fia, Harry két hónappal idősebb Leticia kislányánál.
- Mi történt? – ült le mellé a nő és idegesen leste az ajtót, mintha csak arra várna, hogy valaki beront rajta.
- Izzy, hatalmas szívességet kell kérnem tőled. – rázogatta a csecsemőt, aki időközben felébredt és sírni kezdett.
- Tudod, hogy bármit szívesen megteszek érted. – nyugtatta meg Isabelle a barátnőjét, aki hirtelen a kezébe nyomta a kislányt. Emilia Merope Avery.
- Neked kell felnevelned. Izzy, nektek kell felnevelnetek Emiliat. – sírta el magát az édesanya, teljesen lesokkolva legrégebbi barátnőjét.
- Letty, miről beszélsz? – kérdezett vissza kerek szemekkel.
- El kell mennem. Azonnal mennem kell mielőtt megtalál. – állt fel a kanapéról és járkálni kezdett fel-alá. Szavai összezavarták Isabellet.
- Ki talál meg? Letty, semmit nem értek. – állt fel ő is, kezében barátnője gyermekével, aki egyre csak sírt.
-Az apja. Meg fog ölni és Emiliát is, ha nálam találja. – zokogott.
- Azt mondtad, nem tudod ki az apa. – Isabelle teljesen elvesztette a fonalat. Csak nézte az összeomlott nőt a nappali közepén, miközben a keresztlányát csitítgatta.
-Hazudtam. Féltem elmondani az igazat. – sütötte le a szemét.
- Ki az apa? – kérdezett rá remegő hangon a nő. Leticia hosszú ideig maradt csendben, miközben szüntelenül tördelte az ujjait.
- Voldemort. – felelte szinte alig hallhatóan. Isabelle arca teljesen elsápadt amikor megértette, hogy a lány akit fel kellene nevelnie nem Emilia Merope Avery, hanem Emilia Merope Denem. A varázslóvilág legrettegettebb férfijának gyermeke.
- Az lehetetlen. - suttogta Isabelle és szinte minden levegő kiszaladt a tüdejéből.
- Pedig igaz. - rázta meg a fejét a nő.
- Leticia, nem tud a gyerekről? – Isabelle hangja érezhetően instabil volt.
- Meglehet, hogy nem említettem neki. – felelte remegve.
- Meglehet, hogy nem említetted!? Az anyja nevét adtad a gyerek második nevéül! – kiáltotta Isabelle, majd döbbenten ült vissza a kanapéra. Nem értette, hogyan nem tudta összerakni a képet. Hiszen nem egy elterjedt név a Merope.
- Féltem elmondani neki. És most mérges... Nagyon mérges... – Leticia szinte összeesve ült a kanapéra.
- Kitől tudta meg? – érdeklődött a szőke hajú nő.
- Bella volt. Egy nap meglátogatott és látta a gyerek játékait. – legyintett, mintha ez nem lenne lényeges információ.
- Szóval Bella árulkodott és most Voldemort utánatok indult. Erre te elhozod ide Emiliat és itt akarod hagyni? – kiáltott rá Isabelle.
- Igen. Pontosan ezt tervezem. Ne haljon meg az én hibám miatt, hisz még csak gyerek! – kiáltott vissza az édesanya. A két nő pár percig néma csendben ültek egymással szemben.
- Szerinted nem lesz neki egyértelmű, hogy rám bízod? Legjobb barátok vagyunk és mind a ketten halálfalók az istenit! – csattant fel megint Isabelle. Nem tudta mit mondjon. Az agya megállás nélkül kattogott, de nem bírt nemet mondani.
- Izzy kérlek. Ha velem marad... Félek, annyira mérges lesz miattam, hogy Emiliát is megöli. – szipogott a nő. Néma csend telepedett a két nőre. Mind a kettejüket rettegés fogta el, miközben szüntelenül gondolkoztak.
- Rendben. – adta be a derekát végül. – Felnevelem én. – ránézett a hitetlen barátnőjére.
- Köszönöm. – suttogta Leticia a könnyeivel küszködve.
- Itt meg mi folyik? – lépett be az ajtón Edmunt. A férfi szinte sokkot kapott a látottaktól, majd még rosszabbul lett az információk hallatán. – Nem vagy normális. – nézett a felesége szemébe.
- Mert megmentek egy gyereket? – kérdezte az asszony mérgesen.
- Megmented? Csak nagyobb veszélybe sodrod őt is és magunkat is! Mi lesz ha megtalálja? – kiáltott a férfi. Isabelle erre nem tudott választ adni.
De Voldemort nem jött. Mintha túlságosan el lenne foglalva Leticia keresésével. A gyűléseken sem kérdezett róla és Isabelle sem érdekelte különösebben. Csak annyit akart tudni a nőtől, hol van Leticia. A kislány holléte nem érdekelte.
Az újdonsült szülők gyanakodva és rettegve álltak a dologhoz, de idővel ez is abbamaradt. Ugyanis Voldemort felszívódott, Leticiával együtt. A nő a testvére temetésére sem jött el. Leticia Averyt hivatalosan is elnyelte a Föld.
YOU ARE READING
Számíthatsz rám
Fanfiction- Mit jelent ez az egész? - - Tudod jól mit jelent. - közelebb hajol hozzám pár centivel. - Mi lesz Astoriával? - kérdeztem. - Nem érdekel Astoria! Nem érdekel senki más, csak te. - felelte és megsimogatta az arcomat. - Olyan rég óta csak te...
