Számíthatsz rám

Ennyi jutott nekünk...

Egészen napfelkeltéig ültünk a cellaajtó előtt Dracoval és mindenféle történeteket osztottunk meg anyával. Hideg volt a levegő és a nyirkos padlón sem volt túl kellemes üldögélni, de mindent megért, hogy az anyukámmal tölthetem az utolsó óráit.

- Miért nem mondtad el, hogy ki vagy? - kérdeztem tőle hirtelen. Lábaim törökülésben fonódtak és lazán ejtettem bele kezeimet. Draco karja végig a vállaimat körül ölelve pihentek, ezzel is enyhítve a csípős hideget. 

- Nem tehettem, Emilia. - sütötte le a szemét bágyadtan. 

- De miért? Mitől lett volna másabb, mint most itt ülni a halálod óráját várva? - kérdeztem és a hangom megremegett a halál szó kimondása során. 

- Ha megtudod az igazat és Voldemort belenéz a fejedbe, azonnal meghalok. Így legalább el tudok búcsúzni... - a hangja gyenge volt, de nem mondhatnám, hogy félt a reggeltől. 

- Figyeltél engem? Amíg Madam Chattox voltál... - kérdeztem és egy halvány mosoly bujkált a szám sarkában. 

- Hát persze! - lelkesedett. A szemem sarkából láttam, hogy Draco is elmosolyodik a reakcióján. Azt hiszem kedvelik egymást! - Miattad jöttem ide vissza amint biztonságosabbnak láttam a terepet. Ruhaboltosként minden pletyka eljutott hozzám és Dumbledore, Merlin nyugosztalja, minden héten levelet írt a hogylétedről. - nevette el magát, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe. 

- Honnan tudtad, hogy meghalt? - kérdeztem. 

- Ő is tudta, hogy megfog.- mondta keserű mosollyal. - AZ ő agyán nem lehet túljárni. Halála előtt mindent elrendezett, hogy amikor ti odaértek... Megbeszélte Pitonnal is, hogy ő mondja ki az átkot. - sokatmondóan nézett a mellettem ülő szőkére. - Ha jól tudom a férfi nagy szerepet játszik az életedben nem? - kérdezte Dracotól, mire a fiú bólintott. 

- Igen... Apám nem igazán foglalkozott velem kiskoromban... Piton pedig mindig elvállalta, hogy vigyáz rám. Pedig nem nagyon kedvel. - vonta meg a vállát a fiú. 

- El ne hidd. Kiskorom óta ismerem Perselust. Imád téged! - legyintett boldogan. 

- Te nem félsz? - vágtam közbe. Bármennyire is imádtam, hogy az anyukám és a szerelmem ilyen jól kijönnek, de nem bírtam kiverni a fejemből az egyre közeledő pillanatot. 

- Édesem, én erre a napra készülök mióta megszülettél. Nekem már nincs mitől félnem. Csak azt sajnálom, hogy itt kell hagynom téged. - mosolya szomorú volt és lemondó és akármennyire is utáltam sírni, újra könnyek szöktek a szemembe. 

- Hogy fogod megbocsátani nekem, hogy megöllek? - kérdeztem szomorúan. 

- Soha nem tudnék rád haragudni. - mondta és megsimogatta az arcomat. Érintése olyan volt, mintha egy eddig ismeretlen űrt töltene ki bennem és melegséggel töltött fel. - Itt neked kell feldolgozni a dolgokat. Nem szabad önmarcangolásba kezdened! Nem te tehetsz erről. - szorította meg a kezem is szigorú pillantással nézett rám. Az a kimondott anyai szigor... 

- De hogyan?!- kérdeztem mérgesen, de anya nem nekem válaszolt, hanem Draco felé fordult. 

- Nem hagyhatod, hogy összezuhanjon! Rád bízom a lányomat, Draco és tudom, hogy vigyázni fogsz rá. - Draco tekintete megkeményedett a szavak hallatán és eltökélten bólintott. Hosszan ültük a nyomasztó csendben, amíg el nem érkezett az idő, hogy feltűnésmentesen visszaszökjünk, hiszen nem találhattak itt minket. 

---

Egy pillanatra se tudtam megnyugodni, miután felmentünk Draco szobájába. Idegesen járkáltam fel-alá, miközben a fiú le sem vette a szemét rólam. Ő is ideges volt, látszott rajta, de ő miattam aggódott. 

- Miért mindig nekem kell ilyen feladatot adni? Először téged kellett volna megölnöm, most meg az anyámat... Mi ennek a célja? - kérdeztem frusztráltan, mire Draco közelebb lépett hozzám és a derekam közé fonta a karjait. 

- Emilia, te is tudod, hogy mi a célja... A tökéletes halálfaló érzelemmentes. Te vagy a lánya, neked kell a legtökéletesebb halálfalónak lenned. - nézett mélyen a szemembe. Erre őszintén nem tudtam mit válaszolni. Mármint... Nem lehetne másképp büszke rám? Na nem mintha sok érzelemre lenne képes...

- De könyörgöm...! Az a sorsom, hogy meghaljak érte! Akkor most ez mi? Nem élhetnék inkább egy tömlöcben úgy, hogy minden szerettem életben van? - kérdeztem nehezen. Draco finoman megcsókolta a homlokomat, majd annak támasztotta a sajátját. 

- Én itt vagyok neked. - mondta és halványan elmosolyodtunk. Ekkor azonban kopogás hallatszott az ajtón. - Gyere. - mondta Draco erélyesen. Ilyenkor mindig olyan felnőttesnek hangzott. Olyan férfiasnak. 

- Emilia, Drágám... - lépett be Narcissa szomorú arccal. - Apád vár téged. - mondta a nő és közelebb lépett hozzánk. Hideg kezei rémesen finoman érintették az arcomat, mintha csak azon gondolkozna, hogy vajon hozzám érhet-e egyáltalán. - Draco egy pillanatra beszélhetnék veled? - kérdezte a fiától, aki rám nézett válaszképpen. 

- Maradj csak. Én jól leszek. - simítottam meg a karját és kiléptem az ajtón. Meleg és nyirkos volt a levegő, én pedig rémesen szédültem, ahogy a csúszós lépcsőfokokon remegő lábakkal indultam el az előtér felé. Ott az ajtó... Most akár ki is rohanhatnék és eltűnhetnék. Draco is velem jönne, biztos vagyok benne. 

- Emilia, gyere ide.- hívott magához a férfi, akit mások az apámnak szólítanak. Hangja öntelt és gúnyos volt, miközben két halálfalóra nézett, akik közrefogták az anyámat. Arca nyugodt volt, szinte érzelemmentes. Csak a szemei csillogtak szomorúan. Én erre nem vagyok képes... Nem tudom megölni a saját anyámat, de te jó ég, csak most kaptam vissza! A szívem hevesen tombolt a mellkasomban és a légzésem egyre és egyre szaporább lett. Voldemort kitárta felém a karját és megérintette csupasz karomat. Bőre jéghideg és érdes volt. Szinte hányingerkeltő érzést keltett bennem. 

- Vedd elő a pálcád és öld meg. - suttogta a fülembe, majd egy erős rántással anyám felé fordított. Lehunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt. Felemeltem a pálcámat és... Ahogy belenéztem a nyugodt szemeibe... A világ legnagyobb szeretetével nézett vissza rám... 

- Nem megy... - suttogtam és a levegő megállt a szobában. Mindenki rám szegezte a tekintetét és lélegzetvisszafojtva várta az eseményeket. 

- Mit mondtál? - kérdezte Voldemort mérgesen. 

- Nem megy! - üvöltöttem torkom szakadtából és egy könnycsepp folyt le az arcomon. Voldemort egy pillanatra elgondolkodott, majd anyám felé fordult és... És egy pálcamozdulattal elvágta a torkát. Az édesanyám könnyek között vesztette életét... Elvérzett a Malfoy család padlóján...

- NE! - kiáltottam és a szívemhez kaptam, ami eszméletlen fájdalommal kezdett hasogatni. Nem jutott levegő a torkomba és a világom megállt. Aztán egy hatalmas pofont éreztem az arcomon. 

- Hallgass! - kiáltotta Voldemort. - Ha képes lettél volna rá, nem szenvedett volna! - kiáltotta az arcomba. Soha senki nem hallotta még ennyire hangosan és fejvesztve kiabálni. De én nem bírtam csöndben maradni. A fájdalom felemésztett. Éreztem, hogy a lábaim megremegnek és amint feladták volna a szolgálatot, Draco erős karjai fonódtak körém, hogy megtartsanak. 

- Meghalt... - suttogtam és még magam sem tudtam felfogni a szavaimat. 

- Tudom, Drágám... - suttogta, miközben szüntelenül simogatta a hajamat. Az anyukám meghalt...