Számíthatsz rám

Gyermeki emlékek

Még mindig nem hiszem el, hogy van egy testvérem. Nem hiszem el, hogy senki nem tájékoztatott, hogy van egy családtagom aki nagyon is életben van. Életben van és egy olyan dolog miatt gyűlöl, amiről egyszerűen nem tehetek. De nem akarom, hogy ennyiben fulladjon ki az egész... Nem akarhat folyamatosan megölni. Mert így nem élhet az egyik, míg él a másik és ezt nem akarom. Nem fog még egy ember miattam meghalni. 

- Anthony... Ha hallasz... - néztem fel a mennyezetre tehetetlenül. - Ha hallasz kérlek, nagyon kérlek gyere el hozzám és beszélgessünk. Én... Én szeretnélek megismerni. - mondtam és erősen küzdöttem a mellkasomban erősödő szorítással. Egy Denem nem sírhat. Erősnek kell lennem, de nem tudom meddig lehetek még erős...

Egyedül ültem a szobámban és némán pislogtam felfelé, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Nem omolhatok össze! Most nem csinálhatom ezt! Hátradőltem az ágyon és a karomat a szemeimre szorítottam. Mikor lesz vége ennek az egésznek? Mikor leszek végre újra a régi, vidám önmagam? Hiányzik az őszinte nevetés, a probléma nélküli napok, a napsütés... Hiányzik, hogy a nap erős fénye az arcomat melegítse. 

- El kell mennem! - rontott be hirtelen Draco. Arca ideges volt és félelemmel teli.

- Mi történt? -ültem fel azonnal és kérdőn néztem a fiúra. Még mindig erősen küzdöttem a könnyeimmel és éreztem, hogy a szemeim vörösek az erőlködéstől. 

- Semmi, biztos csak valami megbeszélni való. - felelte a fiú, de tudtam, hogy hazudik. Nem bírt a szemembe nézni, helyette inkább a padlót kezdte erősen vizsgálni. 

- Ne hazudj nekem. - mondtam kérlelően, mire a fiú nagyot sóhajtott. 

- Azt hiszem elkapták őket. Azt hiszem náluk van Potter. - rágta a szája szélét idegesen. Arca elfehéredett, ami még jobban kiemelte a fekete karikákat a szeme alatt. Némán bólintottam. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. - Jövök amilyen hamar lehet. - mondta a fiú és megfordult. 

- Draco, várj! - kiáltottam utána és kicsit előrébb mozdult a testem. A fiú lehunyt szemmel fordult meg, mintha csak tudná, hogy mit akarok kérni tőle. - Ne hagyd, hogy meghaljanak. Kérlek... - 

- Nem hagyom. - felelte, de szemeibe könnyek bujkáltak. Félt... Láttam rajta, hogy retteg és nem tudtam rajta segíteni. Tehetetlennek éreztem magam és amint kilépett a szobából, ugyan olyan tehetetlenséggel borultam vissza az ágyba. 

- Mikor lesz már vége ennek? - kérdeztem magamtól meggyötörten. Utáltam az életem. Borzalmasan utáltam mindent, ami velem történik. Kivéve Dracot... Ő az egyetlen jó az életemben és ha bármi történne vele... Nem élném túl.

- Még csak most fog elkezdődni. - szólalt meg egy hang és éreztem, hogy az ágyam vége lenyomódik. Azonnal felültem és idegesen néztem a fiúra. 

- Hallottál? - kérdeztem tőle, Anthony pedig némán bólintott. - Tervezel most megtámadni? --kérdeztem felvont szemöldökkel és végignéztem rajta. Fekete inge a könyökéig fel volt tűrve, megmutatva kitetovált karjait. Velem egy idős és mégis sokkal felnőttesebb. Sokkal... Sokkal inkább önmaga. 

- Nem, Emilia. Azért jöttem, hogy meghallgassalak, elvégre testvérek vagyunk. - fintorgott és kissé idegesen beletúrt fekete hajába. Zöld szemei áthatóan néztek vissza rám és mintha egy kis fájdalmat is felfedeztem volna benne.

- Mióta tudsz a létezésemről? - kérdeztem halkan. 

- Mióta az eszemet tudom. - felelte egyszerűen. Nem adott több információt a kelleténél.

- Én nem tudtam rólad. Nekem senki nem mondott semmit, Anthony. Ha tudtam volna... - most rajtam volt a sor, hogy beletúrjak a hajamba. 

- Akkor? Mi lett volna, Hercegnő? Nem veszel el tőlem mindent? - köpködte felém a szavakat gyűlölettel én pedig lemondóan néztem rá.

- Szerinted én ezt akarom? Szerinted én jól érzem magam így? - emeltem kicsit fel a hangom, a fiú pedig szinte döbbenten nézett vissza rám. - Bármikor helyet cserélnék veled! Nem kell megölnöd, csak kérned kell és minden a tiéd lehet! Én a legnagyobb örömmel állok majd félre. - néztem rá és a szemeimbe könnyek gyűltek. Ismét.

- De hát mindenki téged istenít. Mi olyan rossz ebben? - kérdezte. Hangja most először, gyengéden szólt felém. 

- Te tényleg nem érted, igaz? - ráncoltam össze a homlokom. - Sose ismertem a mamát és amikor előkerült... Nekem kellett volna megölnöm a saját anyámat! Voldemort pedig elvágta a torkát és hagyta kínok között meghalni, mert nem voltam rá képes. - a hangom megcsuklott és a könnyeim elhomályosították a látásomat, de nem engedtem meg nekik, hogy legördüljenek az arcomon. - Azóta meg se tudom számolni hány embert kellett megkínoznom vagy megölnöm. És ha hibázok, meghal mindenki akit szeretek... Ha apánk meghal, nekem meg kell ölnöm magam miatta, hogy élhessen! - 

- Én... - kezdte a fiú elhaló hangon. 

- Ez az az ember akinek a figyelmére éhezel! De előre szólók, szeretni sose fog, mert nem képes rá. Nem képes szeretni senkit és semmit... - teljesen összetörtem belül. Szinte hallottam, ahogy a lelkem darabokra hullik. - Merlinre, de szeretnék most sírni. - mondtam inkább magamnak mint neki és a mennyezetre szegeztem a tekintetem. 

- De egy Denem nem sírhat. - mondta helyettem. - Folyton ez a mondat van a fejedben. - vonta meg a vállát amikor kérdőn néztem rá. -Én nem tudtam, hogy ennyi minden történt... -

- Honnan is tudhattad volna? Nem próbáltál megismerni! Csak bosszút állni az elveszett életed miatt, amibe én magam belepusztulok. - elfordítottam az arcom és összeszorítottam a fogam. Anthony azonban az arcom után nyúlt. 

- Nem tudtam... - sütötte le a szemét, én pedig türelmesen vártam, hátha mondana még valamit. - De én is szenvedek, Emilia! - törtek elő belőle a szavak. - Kiskoromban minden éjjel az elveszett ikertestvérem után sírtam és egy buta plüss sárkányt ölelgettem, hátha a helyedbe léphet! Én nagyon szerettelek, de amikor idősebb lettem. Te nem láttad úgy anyát. Tönkrement. Mániákusan keresett téged és velem szinte nem is foglalkozott. És elkezdtelek téged okolni... - mondta és az ő hideg szemeibe is könnyen szöktek. Két megtört ikertestvér, akik a másik életét akarják, de sose kapják meg amire vágynak. Az egyik szeretet nélkül marad, a másik önmaga nélkül él tovább...

- Kérlek menj most el... - mondtam halkan. - Gondolkodnom kell. - sütöttem le a szemem, a fiú pedig némán bólintott. 

- Csak gondolnod kell rám és jövök. - nézett újra felém, majd olyan gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent. Mintha itt sem lett volna. És ekkor kivágódott az ajtó. Draco arca fal fehér volt. 

- Draco... - mondtam ki a nevét halkan. A fiú pedig a földre rogyott. A könnyei visszafordíthatatlanul ömlöttek a szeméből és üvöltött. Azonnal odafutottam hozzá és a karjaimba zártam. A fiú előre-hátra ringatózott és hangosan engedte ki a fájdalmát.

- Dobby... - a hangja folyamatosan elszorult és szinte éreztem mennyire küszködik most a szavakkal. - Ő volt a legjobb barátom. A gyerekkori játszótársam. A védelmezőm... - a könnyei rápotyogtak a karomra, ahogy belém kapaszkodott, mintha csak attól félne, hogy szertefoszlik, ha elengedem. - Meghalt... Dobby meghalt! - kiáltotta és újabb keserves üvöltés szakadt fel a tüdejéből. Dobby, Draco gyerekkori legjobb barátja meghalt... Dobby, a világ leghűségesebb és legszeretetreméltóbb házi manója itt hagyta a barátait. 

-