Senki nem tud semmit...

4.5K 205 0
                                    

A tárgyalást követően Sirius a Weasley család nappalijában ült velünk. Ron és Hermione úgy döntöttek nem vesznek részt ezen a beszélgetésen amiért részben hálás voltam, részben nem értettem miért nem jönnek be, hiszen úgyis mindent el fogunk nekik mondani. Leültünk a férfi mellé és Harryvel kissé zavarba néztünk rá. Nekem szinte eltűnt a hangom és azt sem tudtam mégis mit kellene mondanom, ezért Harry vette át a szót és mesélni kezdett. Sirius megdöbbenve nézett végig rajtam amikor Harry közölte, hogy én vagyok az unokatestvére.

-Az lehetetlen. – fordult felém és végigfuttatta rajtam a szemét. – Leticia eltűnt a gyermekével együtt. És a legjobb tudomásunk szerint mindketten meghaltak. –

- Leticia a szüleimre bízott mielőtt elment. – tisztítottam ki a képet és kissé elvörösödtem, mert nem igazán tudtam, hogy illene-e anyának hívnom a nőt aki életet adott nekem. Sirius némán mérlegelte a hallottakat, miután neki is elmeséltük az egész történetet.

- Pont úgy nézel ki mint az édesanyád. – mosolyodott el. – De én azt hittem... - kerek szemekkel néztem rá és mintha megérezte volna, hogy nem akarom, hogy Harry tudjon róla, a fiúra nézett. – Beszélhetnék Emiliával egy pillanatra, Harry? – kérdezte. Harry köztem és Sirius között mozgatta a tekintetét, majd bólintott és kiment a szobából.

- Nem tud róla. Nem tudja ki az apám. – fordultam Sirius felé azonnal.

- Nem titkolhatod örökké. Egyszer el kell neki mondanod! – mondta határozottan.

- Tudom, de... Most tudtam meg én is mindent. Az egész életem felfordult és nem akarom elveszíteni a barátaimat is. – könyörögve néztem a férfira.

- Megértem. De, ha készen állsz rá, beszélned kell majd vele. – kulcsolta össze az ujjait. Némán bólintottam és lesütöttem a szemeimet.

- Milyen volt ő? Az anyám. –

- Csodálatos nő volt. Lily teljes ellentéte. Harcias volt, határozott, senki nem mert keresztbe tenni neki. – nevette el magát. – Anyád volt a legbátrabb és legcéltudatosabb nő akit valaha ismertem. Egyébként mardekáros volt. – jegyezte meg, mire én is elmosolyodtam.

- Bárcsak ismerhettem volna. – mondtam keserűen.

- Imádtad volna. Amit Harrytől hallottam, pont olyan vagy mint ő. – nézett rám kedvesen.

- Én nem vagyok olyan bátor... - húztam el a számat. – Nem mertem kiállni magamért amikor bántottak. – mondtam. Sirius értetlenül nézett rám, ezért elmeséltem neki Adrian esetét. Nem értettem magam sem, hogy miért bízok meg benne ennyire, de jól esett megosztani ezt egy felnőttel.

- Ohh, Drágám... Rémesen sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned, de ez nem a te hibád. Ettől még ugyanolyan bátor és kemény vagy. – szorította meg a kezemet.

- Én nem így látom. – vontam meg a vállamat.

- Idővel te is be fogod látni, hogy ebben a helyzetben nem te voltál a hibás. Rémesen nehéz egy nálunk sokkal nagyobb és erősebbnek látszó ember ellen kiállni. És sokszor az ember tudja, hogy ha megpróbál tenni valamit, csak ront a helyzeten. Emilia, legyél hálás, hogy nem lett semmi komolyabb sérülésed! Nagyszerű lány vagy és nagyon bátor. Anyád büszke lenne rád. – vigasztalt, mire végre én is el tudtam mosolyodni.

- Köszönöm. – mondtam és megöleltem. - Sirius? - szólítottam meg a férfit.

- Igen? - kérdezett vissza és hátradőlt a kanapén. 

- Nem tudod, hogy keressem meg anyámat? - érdeklődtem a szám szélét rágva.

- Fogalmam sincs. Sajnos édesanyád elég rég óta nyomtalanul eltűnt és senki nem tudja hol keresse. - csóválta meg a fejét. 

- Te honnan ismerted őt? - kérdeztem. 

- James és Lily rengetegszer hozták magukkal. Szinte ő is a Tekergőkhöz tartozott. Sőt, ő volt a legjobb lány barátom. - vallotta be egy halvány mosollyal, mire szomorúan néztem rá.

- Sajnálom, ha fájdalmat okozok a kérdezősködéssel. - kértem bocsánatot, de Sirius bátorítóan nézett rám. 

- Nem kell aggódnod. Nincs baj, csak... Remuson kívül mindenki oda lett. - merült el a gondolataiban és kezdtem megérteni mennyire fájdalmas múltja van.

- Sose gondoltál arra, hogy megkeresd anyát? - kérdeztem.

- Kerestem. Nagyon sokáig kerestelek titeket. - nézett rám, majd felvonta a szemöldökét. - Nem értem, hogy nem vettelek észre soha. Hiszen itt voltál az orrom előtt. Mielőtt elfogtak, miután kiszabadultam... Bármikor megtalálhattalak volna. - ráncolta a szemöldökét. 

- Én sem értem. Őszintén azt sem tudom már, hogy ki tudja rólam az igazat és ki nem. Fogalmam sincs, hogy Voldemort tudja-e, hogy én vagyok a lánya, vagy egyáltalán mit akar tőlem... Rémesen nehéz ez a helyzet. - hangosan kifújtam a levegőt és leeresztettem a vállaimat. 

- Nézd, Emilia. Most, hogy számodra is kiderült az igazság és Voldemort visszatért, sajnos nem tudom azt mondani, hogy sokáig biztonságban leszel. De ha elérkezik az idő, mi melletted állunk majd és segíteni fogunk. - szorította meg a kezem, én pedig illedelmesen megköszöntem, de nem tudtam elhinni, hogy mellettem lesznek majd. Nem tudják min megyek keresztül, nem tudják milyen ez a félelem amivel nap mint nap meg kell küzdenem. Az egyetlen ember, aki érti ezt az egészet, ezt a félelmet, ezt a kilátástalanságot, az Draco Malfoy. Ő pedig nem tudja az igazságot...

Számíthatsz rámDonde viven las historias. Descúbrelo ahora