Számíthatsz rám

Fájdalom

Csurom vizesen értem vissza a szobámba. A szívem még mindig hevesen dobogott és a kezem is eléggé remegett, de szerencsére Ronnak semmi baja nincsen. Megvizsgálták őt és arra jutottak, hogy nem tudják miért ébredt fel később, de nincs semmi maradandó problémája, maximum egy kis megfázás, amit gyorsan ki tudnak kúrálni. Szegény Ron fel sem fogta mennyire megijedtünk, hogy elveszítjük őt... Vacogva nyitottam ki a szekrényem és még egyszer hosszan kifújtam a levegőm.  Gyorsan felkaptam pár meleg ruhát és eldöntöttem, hogy elmegyek tusolni, mikor az ajtóm becsapódott.

-Szerinted rendben van amit ma csináltál? – Lépett be a szobámba Adrian hatalmas hévvel. Mérgesen nézett végig rajtam és azonnal megindult felém, mire kiejtettem a kezeimből a ruháimat. 

- Adrian? Miről beszélsz? - kérdeztem és éreztem, hogy kicsit remeg a hangom. A fiú szeme szinte felismerhetetlen volt, arcán színtiszta gonoszság ült. Hirtelen azt sem tudtam ki ez az ember, aki erőszakosan lépdel felém, de valami bennem nem engedte, hogy megmozduljak. Az agyam teljesen leblokkolt és csak rémülten tudtam a fiúra nézni. 

- Azt hiszed mindent megtehetsz igaz? - kérdezte gúnyosan. Testünket már csak pár lépés választotta el egymástól. Körbenéztem a szobában, menekülési útvonalat keresve. 

- Nem csináltam semmit. – ráztam meg a fejem és hátrébb léptem egyet.

- Semmit?! – csattant fel a fiú és azonnal elém lépett. Már nem tudtam hová hátrálni, a hátam neki nyomódott a falnak, a fiú pedig erősen a nyakamra szorította a kezét. Nagyon erősen. – Az szerinted semmi, hogy nyilvánosan egy másik fiú után sírsz és azt mondod neki, hogy szereted? – kiabálta az arcomba. Próbáltam elfordítani a fejemet, de a fiú visszarántott és erősebben fogta a nyakamat. Levegő után kapkodva próbáltam válaszolni neki, amikor megéreztem, hogy a lábam kezdi elhagyni a padlót. Egyre nehezebb volt levegőt venni és a testemet elöntötte a pánik. 

- Ő csak a barátom. – nyögtem ki nagy nehezen. 

- Nem érdekel! – üvöltötte. – Nem viselkedhetsz úgy mint egy olcsó ribanc. – nevetett hisztérikusan és a másik kezével megragadta a csuklómat.

- Adrian, kérlek... - könyörögtem neki könnyes szemmel.

- Kérlek, Adrian. Kérlek. – utánozta a hangomat, de elengedett. Egy pillanatra megkönnyebbülten kaptam a torkomhoz, de ebben a pillanatban Adrian egy hatalmas pofont kevert le nekem, ami miatt a padlóra estem.

- Mégis mi bajod van? – kiáltottam vissza, de azonnal megbántam. A fiú belerúgott az oldalamba és megvetően nézett végig rajtam. Megpróbáltam felállni, hogy legalább megpróbáljam megvédeni magam, de a testemet elhagyta az erő. - Szánalmas vagy. - néztem fel rá és megtöröltem az arcom. 

- Ne merj így beszélni velem, te kurva! – rúgott belém újra, ezúttal erősebben, majd leült az ágyra. Fémes ízt éreztem a számban, ahogy megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam és ránéztem a fiúra. Adrian a tenyerébe temette az arcát, majd rám nézett.

- Te nem vagy normális bazdmeg! - kiáltottam felé,  miközben letöröltem a vért ami a számból szivárgott. Adrian felállt az ágyról és a hajamnál fogva rántotta hátra a fejemet. 

- Jó, hogy rájöttél. - mondta és pedig megragadtam az alkalmat és a könyökömmel beleütöttem a legérzékenyebb pontjába. Adrian egy pillanatra összegörnyedt, majd vérben forgó szemekkel nézett vissza rám és elmosolyodott. 

- Nagyon jó fogunk szórakozni az elkövetkezendő időben. - nézett rám akár egy őrült, majd kirántotta az övét a nadrágjából és felém csapott. A bőr hatalmas csattanással érte el az arcomat, majd a csupasz karomat, amin felhasította a bőrömet.

- Ha ezt elmondod bárkinek is, megöllek. Világos voltam? – kérdezte, mire dühös tekintettel bólintottam. Adrian elégedetten hátrált meg, végignézett rajtam, majd kiment a szobából. Döbbenten néztem a fiú után és az égő arcomra szorítottam a kezemet, de azonnal el is engedtem, mert az oldalamba belenyilallt a fájdalom. A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, de nem a fájdalomtól. A megalázottságtól. Nem ismertem magamra. Az erős, független lány, aki mindenkivel szembe mer szállni, most egyedül feküdt a szobája padlóján, miután hagyta egy fiúnak, hogy megverje. 

Szépen lassan megpróbáltam feltornázni magam a padlóról és belenéztem a tükörbe. A nyakamon lila foltok, a karomon lévő sebből szivárgott a vér. De az arcom volt a legrosszabb. A szemeim vörösen és rémülten néztek vissza rám a tükörből. Olyan voltam mint egy szellem. Egy vicc. A régi önmagam árnyéka. 

Egész éjszaka ébren feküdtem az ágyban. Minden mozdulat után fájdalom futott végig a testemen és rettegtem. Rettegtem, hogy ha Adrian újra meg akar verni mi lesz velem. Ha ismét nem tudom megvédeni magam... Némán bámultam a mennyezetet és hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon. Mit tettem, hogy ezt érdemlem?  

Másnap reggel ugyanolyan élettelen tekintettel néztem végig magamon a tükörben. Mindenhol lila és kék foltok. Alvadt vér. Fáradt tekintetek. Hogy jutottam idáig? És mit fogok tenni ezután? Egy  biztos: erről nem beszélhetek senkinek... Nem keverhetek bele másokat az én problémáimba. Ezt az egészet nekem kell megoldanom és rá kell jönnöm mi történt. Mert érzem, hogy valami van a háttérben.