Számíthatsz rám

Ideje a bosszúnak

- Nem lesz semmi bajod, megígérem. -  simítottam ki csapzott haját a homlokából. Az arca többször is megrándult a fájdalomtól, miközben Madam Pomfrey ápolta őt, de ez legalább megmutatta, hogy még életben van. 

Felegyenesedtem a földről és végignéztem a teremben lévő ápolókon. Még a kórházból is érkezett ide erősítés, de egyenlőre nem voltunk bent túl sokan. A legtöbbünknek nem volt ideje behozni a sérült vagy halott szeretteit és hálát adok, hogy mi ide tudtunk hozni a testvéremet. Nem veszíthetem el, amikor csak most kaptam vissza!

- Emie. - fogta meg a kezemet Draco és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. - Azt hiszem ezt látnod kell. - nyújtotta felém a tőrt, amit Madam Pomfrey éppen csak pár perce varázsolt ki a testvéremből. 

- Mi az? - kérdeztem és elvettem a tőrt. A markolat szépen kidolgozott, mintha indék tekeregnének rajta. A recés élét sötétvörös vér borította, ami lassan csöpögött le a földre. És ahogy körbe forgattam rájöttem, hogy mi az amit Draco észrevett. A markolatba mélyen bele volt vésve egy név, akihez a tőr tartozik. A név, aki felelős a testvérem szenvedéséért. 

- Bellatrix... - suttogtam és a tekintetemet elöntötte a düh. Azonnal szorosabban markoltam a tőrt és elindultam az ajtó felé. 

- Emilia, állj meg! - kiáltott rám Draco, de nem érdekelt, hogy mit akar. Idegesen hátra fordultam hozzá és belenéztem kristály szemeibe. 

- Vigyázz rá. - mutattam a testvéremre, aki egyre nehezebben vette a levegőt. Nem tudom, hogy a hangom vagy az elhatározottságom állította meg a fiút... Vagy csak hagyni akarta, hogy én intézzek el valamit egyszer az életben... Nem tudom, de nem is érdekelt. Céltudatosan indultam ki az ajtón és először a szobámba akartam eljutni. Ugyanis ott van Anthony tőrje is, amire azt hiszem szükségem lesz még a harcok során. Szóval összeszedtem minden bátorságomat és egyedül vágtam neki az utamnak. Fejvesztve, de mégis figyelmesen rohantam végig a folyosókon, egyenesen a matrac alá rejtett fegyver irányába. 

- Merlin segíts. - suttogtam amikor elvarázsolt tekintettel végignéztem a kezemben tartott tőrökre. Az egyik tiszta és kifinomult. Hosszú vége mégis fenyegetően néz vissza rád. A másik zavaros, véres és a tulajdonosa rettegett arcát tükrözte. De ennek most vége. Mert meg fogom ölni Bellatrix Lestranget. Ha bele halok is, de annak a nőnek meg kell halnia és én akarok lenni aki kioltja az életét... 

Az egyetlen probléma csak az volt, hogy nem tudtam hol találom. Nem tudtam merre lehet ezért kétségbeesetten mentem körbe és körbe a folyosókon és az előtérben. Amíg meg nem hallottam a mániákus nevetését. 

- Megöltem! Megöltem a Weasley ivadékot! - nevetett és össze-vissza ugrált, bolond módjára. Nekem pedig elakadt a lélegzetem. Nem... Nem mondhatta ezt... Magam elé néztem és a tekintetem folyamatosan mászkált a padlón, ahogy próbáltam feldolgozni a hallottakat. Ron? Freddie? Georgie? Ginny? Az összes Weasley közelebb áll hozzám, mint a saját családom tagjai és belehalok, ha elveszítem valamelyiket. De Bellatrix újabb életet vett el. Egy újabb ártatlan ember, akinek élnie kellett volna! Akinek még közöttünk kellene lennie! 

- Bella! - üvöltöttem el magam és egy pillanatra minden szempár rám szegeződött. A nő lassan fordult felém. Vigyora akkorára húzódott, hogy beterítette az egész arcát és szemei résnyire szűkültek, ahogy újabb rettenetes nevetés hagyta el a száját. 

- Nahát-nahát! Ici, pici Denem bébi. - lebiggyesztette az ajkait és közelebb lépett felém. - Látom megtaláltad a tőrömet. Visszakaphatnám? Az előző abba a nyomorult házi manóba maradt. - fintorgott... Dobby halála is az ő lelkén szárad és én ezt már alig bírtam feldolgozni. Hogy tud valaki ennyi embert megölni és ilyen boldog lenni tőle? 

- Megtámadtad a testvéremet. - sziszegtem a fogaim között és a levegő szinte lángolni kezdett körülöttem. Közelebb léptem hozzá és a két tőrt egy kezembe zártam, míg a másikkal a pálcám után nyúltam. A nő szemei elkerekedtek, majd száját gúnyos mosolyra húzta. 

- Csak nem meg akarsz támadni? Nehogy úgy végezd, mint a véráruló... - célzott az egyik Weasley gyermekre, aki már soha többé nem fogja látni felkelni a napot. 

- Meg akarlak ölni. - javítottam ki és úgy éreztem, a testem mindjárt felrobban. Mérges voltam, tomboltam belülről... Hányingerem volt valahányszor belenéztem az őrülten villogó szemeibe, de felemeltem a pálcám. És ő is így tett. 

- Crucio! - kiáltott felém, de kivédtem a támadását. A nő arcáról lehervadt a mosoly és most rajtam volt a sor, hogy gúnyos mosolyra húzzam a számat és támadjak. És a vörös és lila fények összecsaptak a zöldekkel. Bellatrix egyre hátrált, egyre jobban félt és ahogy ő elkezdett rettegni, én úgy lettem egyre bátrabb és egyre erősebb. Akár egy dementor, aki a félelemből táplálkozik.

- Reducto! - üvöltöttem teli torokból és olyan érzés töltött el, mintha minden erőm a pálcámba áramlott volna belőlem. Mintha minden amit a hosszú hónapok alatt átéltem, most egyszerre csapna le a nőre. Bellatrix nem tudta kivédeni az igét és ijedten kapott a mellkasához. A fejemben megjelent egy kép, amiben Bellatrix összeroppan. Összeroppan és apró darabokra hullik szét a padlón, amin annyi ember vére van már ott. És mintha csak a varázslat látta volna ezt a képet, a nő egyre csak összeszűkült. Levegő után kapkodott  és felém nyújtotta a kezét. Kivettem hát a hozzá tartozó tőrt a másik kezemből és elhajítottam. Belatrix pedig abban a pillanatban a darabjaira hullott és meghalt. Tényleg meghalt... 

Ekkor pedig Voldemort hangja mélyen betöltötte az iskolát. Ott szólt mindannyiunk fejében, a falakon keresztül, az üres termekben. 

- Vitézül küzdöttetek, de hiába... - mondta a férfi rekedt hangon. Mintha ő is ki lenne merülve. - Elég volt már ebből! A kiontott mágusvér minden cseppje szörnyű veszteség. Parancsot adok csapataimnak a visszavonulásra. Időt kaptok, hogy megadjátok a végtisztességet halottaitoknak...- 

Csak ennyit kellett hallanom. Minden idegszálam megfeszült és rohanni kezdtem a terem felé, ahol a halottaink vannak. Rohanni kezdtem a testvérem felé. És a Weasley családhoz...