Számíthatsz rám

Unokatestvérek

Az elmúlt napok igazán gyorsan teltek. Ron megpróbált megtenni mindent, hogy ne kattogjak a történteken és mindig mellettem volt, ha beszélni szerettem volna. Rengeteg közös programot szervezett, mint a strandolás vagy a filmezés egész éjszaka. Egyik nap egyedül maradtunk otthon, ezért Ron bekapcsolta az apja lemez lejátszóját és különböző előadók zenéire kezdtünk tombolni. A nappali közepén ugráltunk és egy-egy hajkefét mikrofonként használva énekeltünk torkunk szakadtából.

-Itt meg mi történik? – lépett be a szobába Fred döbbenten. Fogalmunk sem volt honnan került elő hirtelen, de a háta mögött megjelent George is.

- Hát elérkezett a pillanat. Tényleg megbolondultak. – nézett ránk megrökönyödve George. Hangosan felnevettem és odatáncoltam hozzájuk, hogy a kezüket megragadva behúzzam őket a buliba.

- Ne kéressétek magatokat! – szóltam rájuk. Az ikrek összenéztek, majd egy vállrándítással arra jutottak, hogy végül is, miért is ne. Lerángatták magukról a cipőjüket és beugráltak Ron mellé ugrálni. Az ikrek hatalmas örömmel énekeltek minden számot ami csak szólt. Egymásnak tanítottunk mindenféle bugyuta táncmozdulatot, majd alkottunk egy koreográfiát ezeknek az egyvelegéből amit nevetéstől fájó hassal próbáltunk tökéletesen eltáncolni. Persze valaki mindig elrontotta az egyik lépést, ami miatt még többet nevettünk. Mindannyian felszabadultan és hihetetlen jókedvvel szórakoztunk, míg haza nem értek a többiek.

Lihegve zuhantunk le a földre és kiterültünk mint egy darab fa, mikor Molly besétált és elmélyülten próbálta eldönteni mit is műveltünk. Végignézett a földön fekvő nevető gyermekein, majd tekintete megállapodott rajtam.

-Örökbe fogadhatjuk Emet? – kérdezte Fred lihegve.

- Légyszi anya! – könyörgött George is, mire Molly elnevette magát.

- Kedveseim, Emiliának van családja! – rázta meg a fejét. – De bármikor szívesen látunk itt. – nézett rám. – Soha senki nem tudta még így elszórakoztatni a fiúkat. – mosolygott rám hálásan.

- Enyém a megtiszteltetés. – válaszoltam, majd összenevettem Ronnal, aki George tánctudását figurázta ki még mindig a földön fekve.

A következő pillanatban kopogás hallatszott a bejárati ajtón és Mrs. Weasley arca még jobban felderült. Azonnal odatipegett az ajtóhoz és hatalmas mosollyal engedte be az új vendéget.

-Üdv mindenkinek! – hallottuk meg Hermione hangját. Ronnal hirtelen egymásra néztünk és már szaladtunk is a lány felé, hogy egy szoros öleléssel üdvözöljük.

- De jó újra látni téged! – mondtam a lánynak miután elengedtem.

- Ti aztán jó csapzottan néztek ki. – jegyezte meg Hermione.

- Em igazán kemény tánctanárnak bizonyult. – jegyezte meg Ron.

- Dicséretére legyen mondva a hangja sokkal jobb, mint a tánclépései. – nevetett mögöttem Fred, mire felkaptam egy díszpárnát és hozzávágtam.

- És célozni is jobban tud mint táncolni. – jegyezte meg George.

- Kopjatok le! – szóltam rájuk nevetve.

- Harry mikor érkezik? – fordult Molly felé Hermione.

- Este, kedveském. – simította meg a lány karját.

- Harry ide jön? – kérdeztük Ronnal meglepetten.

- Igen. Szóltam róla, de úgy látszik a falhoz beszéltem. – tette csípőre a kezét Molly, mire lesütöttük a szemünket. Tény és való, néha nem tudunk figyelni Molly szavaira, mert éppen próbáljuk visszafogni a nevetést vagy éppen a süti lopási terveinket pontosítjuk.

- Ronald, tudod jól, hogy nemsokára tárgyalása lesz. – forgatta a szemét Hermione, mire Ron erősen elvörösödött. Magamban jót mosolyogtam a fiú gyerekes reakcióján, amiért a szerelme letorkolta, de aztán összezavarodva néztem a lányra.

- Milyen tárgyalás? – kérdeztem.

- Ti soha nem figyeltek senkire? – csapta össze a tenyerét. – Harry varázslatot használt az iskolán kívül. Elméletileg dementorok támadták meg. – magyarázta. Aggodalmasan néztem Ronra, aki szinte egyből megértette a problémámat. Szegény fiúnak van elég baja. Biztos most kellene közölnöm vele, hogy unokatestvérek vagyunk?

Késő este volt már amikor kinyílt az ajtó és Harry esett be rajta egy igazi felmentő sereggel. A fiú kifáradtan lépett mellénk, hogy megöleljen minket és hosszas beszámolót tartott az eddigi eseményekről.

-Harry... - néztem rá félszegen, mire Ron bátorítóan megszorította a kezem. – Beszélhetnék veled egy pillanatra? – kérdeztem.

- Persze. – válaszolta azonnal. – Négyszemközt? – kérdezte, mire elkezdtem a számat harapdálni.

- Nem. Végül is Ron már úgyis tudja az egészet, Hermione előtt meg nem kell semmit sem eltitkolnom. – mosolyogtam rájuk halványan. Négyen mentünk fel a fiúk szobájába, majd leültünk a földre. Harry kérdőn nézett rám, mire vettem egy mély levegőt.

- Szóval... Nem is igazán tudom, hogy hogyan mondjam ezt. – köszörültem meg a torkomat.

- Semmi baj nem lesz Em. – nézett rám kedvesen a legjobb barátom.

- Miről van szó? – hajolt közelebb Harry.

- Az a helyzet, hogy engem örökbe fogadtak. – nyögtem ki, mire döbbent csend telepedett a szobára. – Csak nem rég tudtam meg. A apám... Szóval róla nem tudjuk kicsoda. Viszont az anyám Leticia Avery. – néztem Harryre, aki kezdte teljesen elveszteni a fonalat.

- Ne haragudj, Em. De nem tudom ki ő. – rázta meg a fejét a szemüveges fiú.

- Édesanyád testvére. – válaszoltam.

- Mi? – kérdezte egyszerre Hermione és Harry.

- Leticia Avery, édesanyád testvére. Az anyukám... Vagyis a keresztanyám legjobb barátnője.

- Na én most elvesztem. Miért nem hallottam róla még soha? – kérdezte Harry

- Most akkor a szüleid igazából a kereszt szüleid? – Kérdezte Hermione.

- Igen. – fordultam a lány felé. – És fogalmam sincs miért nem hallottál róla. Bár én is csak rövid ideje tudom ezt az egészet. – sütöttem le a szemem.

- Em... Akkor mi unokatestvérek vagyunk? – kérdezte a szemüveges fiú, mire lassan bólintottam. Harry abban a pillanatban közelebb csúszott hozzám és szorosan a karjaiba zárt. Éreztem, hogy a szemeimet elöntik a könnyek és a fiú is szipogni kezdett.

- Ez hihetetlen! Azt hittem Siriuson kívül senkim sincsen. – húzódott távolabb tőlem. – De mi történt az anyukáddal? – kérdezte.

- Nem tudom. Egy este elment a szüleimhez és rájuk bízott, majd eltűnt. – mondtam és végül is ez volt az igazság. Csak nagy valószínűséggel Voldemort megölte őt.

- És most mi van a szüleiddel? Mármint a kereszt szüleiddel? – kérdezte Hermione.

- Nem tudom mit mondjak nekik. Ezért is jöttem ide. – válaszoltam.

- Harry beszélhetnél Siriussal. Hátha ő tudna mesélni nektek. Lehet azt is tudja ki az igazi apád. – ötletelt Hermione, nekem pedig lesápadt az arcom.

- Ez remek ötlet! Holnap beszélek is vele. – csillogott fel a fiú szeme, én viszont rettegve néztem Ronra. Mi van, ha Sirius tudja ki az igazi apám?