Számíthatsz rám

Az utolsó napsugár

Kirázott a hideg, amikor beléptem a terembe és a szívem összeszorult a látványtól. Halottak százai feküdtek a földön, mintha csak békésen aludnának. Diákok keserves sírása töltötte be a termet, ahogy ott térdeltek valaki mellett. Az ápolók alakjai ott voltak mindenhol és kapkodva igyekeztek segíteni mindenkin, akin lehetett. De nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy meg tudták menteni... 

A bátyám ott feküdt a földön. Mellette a szőke hercegem, aki szorosan fogta a kezét és beszélt hozzá. Remegve léptem közelebb és imádkozni kezdtem, hogy életben legyen. Kérlek, őt ne vedd el tőlem! Kérlek, had töltsek vele még egy kis időt. Had ismerjük meg egymást, had legyünk egy család. Olyan amire mind a ketten vágyunk!

- Életben van. - nézett fel rám Draco. Szemei fáradtan pislogtak rám vissza és nekem megkönnyebbült mosoly terült szét az arcomon. De nem volt jelen sokáig. A szobát ugyanis egy család keserves sírása rázta meg. Az ereimben megfagyott a vér, ahogy fehér arccal fordultam oldalra. Molly térdre borulva zokogott és már ettől a látványtól is megszakadt az ember szíve, de aztán észre vettem a legnagyobb vesztest. George erősen kapaszkodott az ikertestvérébe és a nevét mondogatta szüntelenül. Könnyei eláztatták Freddie mozdulatlan arcát és remegő keze óvatosan fogta testvére hideg ujjait. 

- Freddie... - léptem oda hozzájuk és az izmaim megadták magukat. Térdre rogytam a fiú teste mellett és a keze után nyúltam. - Édes Istenem, Freddie. - beszéltem hozzá akadozva. A torkomat fájdalmasan fojtogatta a sírás és úgy éreztem menten elájulok. Észre sem vettem mennyire remeg a kezem, amíg fel nem emeltem, hogy megsimogassam a fiú élettelen arcát. - Sajnálom.. -mondtam neki őszintén, mire George megfogta a kezem. 

- Nem a te hibád... - mondta keserű, elcsukló hangon. És amikor az ember azt hinné ennél rosszabb már nem lehet... Az ajtó kivágódott és három alak lépett be rajta. Ron arca lefehéredett, ahogy észrevette a családját, de nem bírt futni. Mintha az agya teljesen leállt volna, lassú léptekkel közeledett felénk, ajkai résnyire nyitva álltak. 

- Nem... - hagyta el a száját a szó, majd összeomlott. Térdre rogyott és a karjaimba vetette magát. Keserves sírása mindenkinél hangosabban töltötte be a szobát és a diákok könnyes szemmel nézték, ahogy a varázsló világ legszeretettebb családja meggyászolja a gyermekét...  Fred volt... Mindenki közül a legjobb... Ő volt a legjobb testvér, a legnagyobb védelmező, a legkomolyabb és egyben a legviccesebb is. A legnagyobb nőcsábász és a legjobb kviddics játékos. Fred nem ezt érdemelte. Ron pedig a karjaim között ringatózott, miközben a családja az összeomlás szélére került. 

Fel voltunk készülve a veszteségekre. Számítottunk rá és úgy jöttünk ma ide, hogy rengetegen meg fognak halni. De arra nem lehet felkészülni, amikor egy szerettedet látod a halállal küzdeni. Vagy élettelenül pihenve a földön. Erre nem lehet felkészülni és mégis... Itt vagyunk most mindannyian, együtt gyászolva a legkedvesebb hozzátartozóinkat. Annyi fájdalommal és szenvedéssel jár ez a harc. Annyi fájdalmat és szenvedést okoz Voldemort és én is annyi fájdalmat és szenvedést okoztam... Ránéztem Dracora, aki sietve lépkedett oda hozzám, hogy a karjai közé zárjon. 

- Itt vagyok. - simogatta a hajamat.

- Szeretlek! - suttogtam rekedten a fülébe, majd erősen megcsókoltam. 

- Én is szeretlek! - csókolt vissza mintha az életünk múlna rajta. 

Azt hittünk több időnk lesz. Azt hittük tényleg lesz időnk elbúcsúzni, de a halálfalók visszatértek. És mi kivonultunk a nagykapu elé. Dracoval egymás kezét szorongattuk, miközben a halálfalók lassan lépkedtek felénk a hídon. Voldemort mosollyal az arcán nézett felénk. 

- Ki az ott? Kit hoz Hagrid? - kérdezte Ginny és apja idegesen lépett mögé. 

- Harry Potter, halott! - hallottam tompán a diadalittas kiáltást. Voldemort öntelt nevetésbe kezdett, miközben Ginny fájdalmasan felkiáltott. Apja karjai erősen fonódtak a lány köré, hogy visszafogja. 

- Elég legyen! Buta lány! - szólt rá Voldemort és mindenki elcsendesedett. - E perctől fogva a vezér akiben hisztek, én vagyok... - a tömeg idegesen morajlani kezdett, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem. - Itt az ideje, hogy ki-ki színt valljon. Gyertek és álljatok közénk, vagy meghaltok. - a halálfalók diadalittas nevetésbe kezdtek, de a Roxfort oldalán senki nem mozdult. Draco és én szikla szilárdan álltunk az első sorban és vártuk, hogy milyen következményei lesznek a döntésünknek. 

- Draco... - szólította meg a fiút az anyja. 

- Draco, gyere... - mondta az apja erőszakosan. A fiú körbenézett a barátainkon és mindenhonnan bátorító mosolyokat kapott. Döntött és velem marad a jók oldalán. 

- Nem. - mondta a fiú hangosan. - Itt maradok azok között, akik szeretnek. - húzta ki magát erőteljesen és büszkén. Mosolyra húztam a számat és néztem, ahogy a fiú aki mindenkit utált, most otthonra talált. Voldemort azonban nem szerette az árulókat. A szemem sarkából láttam ahogy felemeli a pálcáját és egy másodperc alatt elkiáltotta magát. 

- Avada kedavra! - a zöld fény élesen villant meg mellettem és egyszerűen reagálni sem volt időm. A barátom, a szerelmem élettelenül esett össze a földön. 

- NE! - üvöltötte Narcissa. Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, de már nem akartam visszafogni őket. Némán térdeltem le a fiú mellé és az ölembe vettem szőke fejét. Szemei csukva pihentek meg és a szája, a puha ajkai résnyire nyitva néztek vissza rám. 

- Ne hagy itt. - küszködtem a szavaimmal és megsimogattam puha haját. A könnyeim megállás nélkül folytak le a fiú békés arcára és a szívem kettéhasadt, ahogy visszanéztem rá. A fájdalom elviselhetetlen volt... Nem bírtam így élni tovább, de Draco... Dracora szüksége van a világnak. Szüksége van rá az embereknek és meg kell ismerniük, hogy tudják azt amit én. Hogy nála jobb ember nem létezik ezen a világon... És meghoztam egy döntést...

- Emilia, mit művelsz? - kiáltott rám Ron, amikor meglátta a kezemben Anthony tőrjét. 

- Sajnálom. - mondtam és belenéztem a fiú szemeibe. A könnyeim fátyolként takarták el a látásomat és a fájdalom még jobban úrrá lett a szívemen, amikor megláttam a  felismerést a fiú arcán. De már késő volt bármit is tennie. A tőr élesen hatolt bele a testembe. Éreztem magamban a hideg pengét, és a bőrömön a meleg véremet. Felkiáltottam fájdalmamban és Draco mellé feküdtem a hideg kövekre. 

- Ne! - hallottam több ember kiáltását, de már csak tompán. A fájdalom egyre elviselhetőbb volt és mosolyogva kulcsoltam rá az ujjaimat Draco ujjaira. 

- Szeretlek. - suttogtam neki és megéreztem a vért a kiszáradt számban. Lehunytam a szemem és emlékek hadai öntöttek el. De ezek az emlékek nem az enyémek voltak. Egy szőke kisfiút láttam, ahogy nevetve sakkozik a házi manójával. Egymást kergették az udvaron és egymást dobálták kis papír cetlikkel, mintha harcolnának. Draco volt az... Draco, a szőke kisfiú, aki most Piton vállán csüngött és mindent megtett, hogy felidegesítse. A férfi tanította őt bájitalokat főzni és szigorúan kiabált vele amikor rossz volt. De amikor eljött az éjszaka, nyugodt, szeretetteli hangon olvasott neki meséket. A kicsi Draco mosollyal az arcán aludt el, egy plüssállatot ölelgetve. Láttam az első születésnapját, az első nevetését, az első sírását. Láttam az első csókját és magamat, ahogy megtöltöttem az életét élményekkel és szeretettel. Láttam egy apró fekete dobozt, amiben egy gyönyörű gyűrű lapult, amint belecsúsztatja öltönye zsebébe. Láttam a fiút, ahogy felélénkül és visszatér belé az élet. Draco boldog volt mellettem és én is boldog voltam mellette. 

Még egyszer útóljára kinyitottam a szemem, hogy lássam a fiú arcát. Ajkai kezdek újra rózsaszínné válni és szempillái megrebbentek. Újra lehunytam a szemem. Már nem volt erőm pislogni. És ekkor kisütött a nap. Végre újra megérezhettem a kellemes, meleg napot a bőrömön. Szélesen elmosolyodtam és egy könnycsepp legördült az arcomon, ahogy élveztem az utolsó napsugarakat. Már nem féltem. Itt volt velem Freddie és anya és Sirius. Még Dobby is mellettük állt mosolyogva. Dumbledore büszkén nézett vissza rám és mindannyian hatalmas ölelésbe zártak.  Majd a világ végleg elsötétült...