A feltámadás köve

2.2K 116 4
                                    

-Te szóltál nekik? - ugrott nekem a kérdéssel mihelyt beértem a tárgyaló szobába. Láttam rajta, hogy mennyire elégedetlen és ideges. - Ez volt az egyetlen esélyünk, hogy háború nélkül megöljük Harry Pottert. - 

- Nem én voltam. - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Mégis mikor szóltam volna nekik? 

- Bármikor, te ostoba! - kiáltotta és lesöpört egy halom könyvet az asztalról. - Újra megkérdem hát, te voltál? - tette fel a kérdést és pislogás nélkül meredt rám. Feszesen kihúztam magam és próbáltam tartani a szemkontaktust, mindenféle remegés nélkül. 

- Nem én voltam. Akármennyire is megveted az aurorokat, némelyiknek igazán sok sütnivalója van. - feleltem higgadtan. - Biztos vagyok benne, hogy támadásra számítottak... - vontam meg a vállam. Voldemort lassan lépkedett felém és egy hirtelen mozdulattal felpofozott. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy az arcom égni kezdett hatalmas tenyerének hirtelen ütésétől. Kántálni kezdtem magamban azt az egy mondatot, mely azóta is szüntelenül ott él a fejemben és a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, hogy eltereljem a figyelmemet az égő arcomról. 

- Ne beszélj így azokról az árulókról. A családod tagjait ítélték kínszenvedésre az Azkabanba... - mondta megvetően. Szavait szinte köpködte idegességében és bennem megfogalmazódott egy kérdés. Valóban ezek az emberek lennének a családom? - Remélem nem fogsz sírni. - fintorodott el arcom láttán. 

- Nem, Apám. - mondta és újra kihúztam magam. Belenéztem szűkre húzott szemeibe és vártam, hogy mondjon valamit. 

- Pár hét múlva, elfoglaljuk a minisztériumot. Addigra szeretném ha kicsit kiképeznéd magad. - mondta és az ablak felé fordult. 

- Ezt hogy kellene értenem? - kérdeztem vissza kicsit összezavarodva. 

- Erősebbnek és ügyesebbnek kell lenned. Ha elfoglaltuk a minisztériumot, miénk minden. Onnantól csak arra kell várni, hogy Harry Potter hibázzon és elárulja merre van. Akkor csapunk le rájuk és miután meghalt... Te is velem irányíthatsz az oldalamon... - mondta, majd mellékesen hozzátette: - Persze csak ha nem kell feláldoznod magad miatta. - 

- Kedves... - feleltem, mire a férfi azonnal megfordult. 

- Mit mondtál? - kérdezte és agresszív lépéseket tett felém. 

- Hogy kedves tőled, hogy helyet adnál nekem magad mellett. Hálás vagyok érte. - alázkodtam meg előtte újra. Ekkor vettem csak észre, hogy a kezében már nem saját pálcája található, hanem Dumbledore bodza-pálcája. 

- Szedd össze a könyveket. - mutatott a földön lévő kupacra, majd kisétált a szobából. Nehezen vettem egy mély levegőt és hátratűrtem az arcomba lógó hajamat. Ahogy pakoltam össze a könyveket, a szemem megakadt egy fekete borítású darabon, melyen három ember vékony körvonala látszódott. " A három testvér meséje. " Elgondolkodva pillantottam a borítóra, majd a hónom alá csaptam a könyvet és kisiettem a szobából. Draco az ajtó előtt várt, én pedig azonnal elkaptam a karját és húzni kezdtem a szobája felé. 

- Emie, mi van? - kérdezte, miután belöktem a szobába és leültettem az ágyra. 

- Azt hiszem rájöttem valamire. - mutattam rá a könyvre. Draco figyelmesen elolvasta a borítót, majd nagy szemekkel nézett rám.

- A halál ereklyéit akarja... - mondta elgondolkodva és akkor hirtelen a homlokomra csaptam. 

- Oké, de Draco... Mi van... Mármint... A köpeny Harrynél van, a feltámasztás köve pedig... Mi van ha én vagyok az? - kérdeztem idegesen. Draco néma csendben ült a szobában és az arcomat vizsgálta. 

- Ez mégis hogyan lehetséges? -kérdezte a fiú összeráncolt szemöldökkel. - Hogyan lehetsz te a Halál egyik ereklyéje? - 

- Hát... Végül is, Voldemort szinte ugyan azt akarta kérni, mint annak idején a második fivér. De most akart valami áldozatot is érte, hogy ne boruljon fel a rend. - gondolkodtam hangosan. 

- Akkor, miért csak egy embert tudsz visszahozni?- tette fel az újabb kérdést. 

- Nem tudom! - feleltem idegesen. - De ha igazunk van és tényleg én vagyok az egyik ereklye, szólnunk kell Harryéknek... - mondtam komolyan. A fiúnak tudnia kell, hogy mi Voldemort célja és arról is tudnia kell, hogy ezek közül kettő, már nála van. 

---

A hosszú hetek egy örökkévalóságig tartottak. Voldemort felkérte Bellatrixet, hogy Dracot és engem is képezzen ki, hogy elég erősek és ügyesek legyünk, amikor elérkezik a minisztérium bukásának ideje. A napjaink tehát kínok között és szenvedve teltek. 

- Crucio! - kiáltotta Bellatrix és újra a földön görnyedtem össze. Minden nap addig csinálta ezt, amíg végre abbahagytuk a sikítást. Minden nap végig kellett néznünk, ahogy a másik szenved és közben magunkban imádkoztunk, hogy minél hamarabb hagyja abba a sikítást... De rémesen fájt. Minden alkalommal egyre jobban. 

- Bella, elég lesz... - lépett oda Lucius. - A Nagyúr nem azt akarja, hogy meghaljanak. - dorgálta meg a nőt. 

- Azt mondta képezzem ki őket! - háborodott fel a nő. Szinte rothadó fogaival hatalmas mosolyt villantott Lucius felé, aki fintorogva legyintette le őt. 

- Azt mondtam elég! Holnap indulunk a minisztériumba és erősnek kell lenniük. - magyarázta, majd meglepő módon felsegítette Dracot és engem is a földről. 

- Köszönöm. - suttogtam oda neki. Lucius a fiához fordult és a kezébe nyomott valamit, majd a füléhez hajolt. Draco némán bólintott, majd felém indult és felkísért az emeletre. 

- Apa azt mondta igyuk meg ezt. Elmulasztja a fájdalmat. - nyomta a kezembe az egyik fiolát, míg ő meghúzta a másikat. Én is belekortyoltam az italba, majd az ágyra pillantottam, amin egy fekete kis doboz volt. 

- Draco ez mi? - kérdeztem kerek szemekkel, mire hirtelen lerakta az üvegcséket és a doboz felé nyúlt. 

- Végre, elkészült! - kiáltott fel mosolyogva, majd felém pillantott. - Miután anyukád... Én terveztem egy nyakláncot neked, ami rá emlékeztethet... - mondta és félénken felém nyújtotta a dobozt. Mindig elképedek rajta, hogy az erős, arrogáns fiú milyen félénk és ideges tud lenni, ha ajándékot ad át valakinek. Kibontottam a dobozt és elképedve néztem fel rá. 

- Draco ez csodálatos! - mondtam és éreztem, ahogy a testem feltöltődik boldogsággal. Az ezüst láncon egy kis kinyitható medál lógott. A medálba csinos betűkkel ez állt: Számíthatsz ránk! És amikor kinyitottam azt, Draco és az anyukám képe mosolyogtak vissza rám. 

- Feltehetem? - kérdezte halkan, mire mosolyogva, a könnyeimmel küszködve pillantottam fel rá. Soha életemben nem kaptam még ilyen nagyszerű ajándékot.

- Szeretlek. - fordultam szembe vele és hosszasan megcsókoltam. 

Számíthatsz rámKde žijí příběhy. Začni objevovat