Számíthatsz rám

Angyalarcú szerelem

Bezárkóztam a Draco szobájából nyíló fürdőbe. Levegő után kapkodva néztem bele a tükörbe, miközben a mosdókagylón támaszkodtam. Végignéztem a sápadt arcomon, a karikás szemeimen. Ránéztem az ajkaimra, amiket nem rég még egy olyan átok hagyta el, amiért örökre az Azkabanba fogok rohadni. 

- Ki vagy te? - tettem fel a kérdést magamnak. A feszültség egyre csak nőtt bennem. Egyre csak azt éreztem, hogy fel fogok robbanni, ha ez tovább folytatódik. Ököllel ütni kezdtem a kemény porcelán mosdókagylót, miközben egy kimerült és kétségbeesett üvöltés hagyta el a számat. Ki vagyok én? Mi lett belőlem? 

Összezuhantam. Lerogytam a hideg kőre, hátamat az ajtónak vetettem és a lábaimat a mellkasomhoz húztam. A kezeimmel belemarkoltam a hajamba és amilyen erősen csak tudtam, húztam azt. Csak ringatóztam előre-hátra és próbáltam olyan hangosan sírni, hogy ne kelljen hallanom a fejemben Mr. Ollivander vérfagyasztó szenvedését. Mikor lesz ennek vége? Mikor leszek újra önmagam? Leszek még valaha újra önmagam? Mikor kezdett el ennyire összeomlani minden körülöttem? 

Sorra tettem fel magamnak a kérdéseket, miközben annyira sírtam, hogy a szívem majd' kiszakadt a helyéről. Sorra tettem fel az elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb kérdéseket, mikor beütött a felismerés, hogy ennek koránt sincs vége. Ez az egész csak most kezdődött. Annyi mindenen kell még keresztül mennem. És Draco... Ő fényévekkel jobban szenved mint én. Látom a szemén, hogy nem tudja merre a kiút. Látom rajta, hogy legszívesebben meghalna, csak ne kelljen ezt csinálnia. De nincs választása. Nincs választásunk. 

- Emie? - hallottam a barátom reszkető hangját az ajtó másik oldalán. 

- Menj el! - kérleltem egyre csak zokogva. 

- Emie, kérlek engedj be... - könyörgött, de nem akartam, hogy így lásson. Tudom, hogy aggódik értem, de van elég baja így is. Nem engedhetem, hogy mindig csak velem foglalkozzon... 

- Nem. - kiáltottam egyszerűen, miközben egyre fogyott a levegőm. Összekulcsoltam az ujjaimat és erősen a homlokomnak ütöttem velük. - Menj el! - kértem újra, de léptek helyett csak azt hallottam, ahogy lecsúszik az ajtó elé. Leült a túloldalra és sóhajtott egy nagyot. 

- Nem megyek sehova. Itt vagyok neked és számíthatsz rám. - mondta a szavakat, mire még jobban sírni kezdtem. Annyira fáj, hogy nem tudom megmenteni magunkat. Hogy miattam szenvedett és szenved ő is. Miattam lesz ez az egész neki sokkal nehezebb, mert törődik velem.  - Itt maradok amíg csak kell. - folytatta szinte suttogva. 

Felnyúltam a kilincshez és elfordítottam a zárban lévő kulcsot. Gyorsan átcsúsztam a kád elé és megadóan neki dőltem. Draco lassan nyitotta ki az ajtót. Arca sápadt volt és meggyötört. Végignézett rajtam és vártam, hogy mondjon valamit, tegyen egy csípős megjegyzést, de nem tett. Úgy lépkedett felém, mintha attól félne meghalok, ha rossz pontra lép rá, majd leült mellém. Karját óvatosan átvetette vállamon és magához húzott. 

- Itt vagyok. - mondta és újra zokogni kezdtem. 

- Mi lesz velünk, Draco? - néztem fel rá. A fiú egy halvány mosollyal letörölte a könnyeimet az arcomról és belenézett a szemembe. 

- Nem tudom. De együtt túléljük. - mondta és újra magához húzott. 

Késő este volt már, amikor felébredtem. Magam mellé tapintottam, hogy megérezzem Draco megnyugtató, meleg testét, ahogy egyenletesen lélegzik mellettem, de a helye üres volt. Arra gondoltam biztos elment inni valamit a nagy melegben, vagy a mosdóban van. Ám ekkor kopogást hallottam az ablakon. Draco baglya erőszakosan jelezte, hogy nagyon szeretné kitenni a csőréből a kis papírt. Gyorsan felálltam az ágyról és álmos szemekkel nyitottam ablakot a türelmetlen állatnak. 

- Olyan vagy, mint a gazdád. - jegyeztem meg csípősen és a papírért nyúltam. Az állat gyorsan elengedte a cetlit, majd élesen belecsípett az ujjamba, mintha csak az előző megszólalásomért büntetne. - Én mondtam! - szisszentem fel és sajgó ujjamat bekaptam a számba. - Átkozott madarak... - csóváltam a fejem, majd a cetlire pillantottam. 

"Gyere az udvarra! Kérlek... D.M."

Miért kell mindig az éjszaka közepén szervezni valamit? Nem mehetnénk randizni nappal, mint minden normális ember? Felkaptam egy kardigánt és egy rövidnadrágot, majd amilyen halkan csak tudtam kilopództam a házból. Jöjjek az udvarra... De hova? Tettem fel a kérdést magamban, de egyből rájöttem, hogy fölösleges volt. Észrevettem, hogy kicsit távolabb lampionok lebegnek a föld felett és azonnal arra indítottam lépteimet. Őszinte leszek, elkezdtem kicsit izgulni. Mit tervezett már megint ez a fiú? 

Amint odaértem, Draco felpattant a földre terített pokrócról és felém lépkedett. Kezébe vette a kezemet és húzni kezdett a lampionok közé. A sárga fény lágyan világította meg arcainkat és fényétől a szőke fiú úgy nézett ki mint egy valóságos angyal. Káprázatos látvány volt és ha akartam volna se tudtam volna elszakítani róla a tekintetem. 

- Mielőtt bármit is mondasz, hallgass meg. - kezdte a fiú és feltartotta a mutatóujját, jelezve, hogy mindenképpen maradjak csendben. Bólintottam egy aprót, Draco pedig nagy levegőt vett. - Nézd, én tudom, hogy a mi veszekedéseink nem mindig komolyak. És tudom, hogy bármi van számíthatunk a másikra, de van valami amit szeretnék tisztázni. - mondta. 

- Oké. - feleltem, mire csitítóan rám nézett. Megforgattam a szemem, de nem mondtam semmit. 

- Szeretném ha tudnád, hogy soha nem emelnék rád kezet. Soha nem bántanálak és semmi pénzért sem okoznék neked fájdalmat. - nézett a szemembe bátortalanul, mégis eltökélten. Bűntudattal teli szemekkel néztem vissza a fiúra és a kezemet az arcára simítottam. 

- Draco, tudom. Hidd el nem miattad volt az a dolog. Tudom, hogy bízhatok benned. - mondtam és minden szavamat komolyan is gondoltam. - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked ezzel. 

- Emilia, meg kell értened, hogy túlságosan szeretlek és tisztellek ahhoz, hogy ilyet tegyek veled. - mondta és megfogta a kezemet az arcán. - De azt is tudnod kell, hogy hiába nem állok ki az apám ellen és hiába tűnök sokszor gyávának... Én is téged választanálak. És téged foglak választani, ha eljön annak az ideje. - mondta és magabiztosan bólintott egyet, hogy megerősítse szavait. Hálásan néztem vissza rá és én is bólintottam, de a fiú még nem végzett. Kotorászni kezdett a zsebében, majd elővett egy kis dobozt. 

- Drágám, mit... - nyitottam kérdésre a számat, de megállított. 

- Nem akartam gyűrűt venni, mert Voldemort is adott neked és az enyém már a nyakadban lóg. - mondta és automatikusan a nyakamban lógó lánchoz értem. Draco kinyitotta a dobozt, hogy felfedjen benne egy gyönyörű ezüst láncot, amiben zöld kövek sorakoztak és egy medál.

 - Értelmezd ezt az ígéretem zálogául. - mondta és kivette a karkötőt a helyéről. - Megígérem, hogy téged foglak választani és meg foglak védeni mindentől, amitől csak lehet. - 

- Draco, ez csodálatos. - ámultam el és a kezembe vettem az ékszert, hogy jobban megnézhessem. A kis medál hátuljába bele volt vésve egy E és egy D. - Segítenél felrakni? - kérdeztem és felé nyújtottam a csuklómat. Draco boldogan csatolta be a karkötőt, majd felém hajolt. Finoman a fülem mögé tűrte egy kócos tincsemet, én pedig közelebb hajoltam felé és megcsókoltam. Mi ketten, a világ ellen.