Számíthatsz rám

A.D.

- Ugye ez csak egy vicc? - háborodott fel egy igazán nagyszájú griffendéles fiú. 

- Draco kibaszott Malfoy? Megőrültél Neville? - kérdezte szemrehányóan egy hollóhátas lány. 

- Mióta szövetkezünk terroristákkal? - kérdezte a hugrabugos fiú és gyilkos pillantásokat vetett a mellettem álló szőkére. 

- És csodálkoztok, hogy ilyen voltam veletek évekig... - morogta Draco az orra alatt. Késő márciusi éjszaka volt, és odakint éppen hatalmas vihar tombolt. A termet néha fenyegetően világította be egy-egy villám, amit utána hatalmas mennydörgés követett, amibe szinte beleremegtek a falak. A tömött teremben azonban szinte állt a levegő. Még meg sem mozdultunk és mégis úgy folyt rólunk a víz, mintha csak lefutottunk volna egy maratont. 

Neville, Ginny és Cho védelmezően álltak előttünk és megpróbálták beadagolni, hogy Draco is velünk fog edzeni. 

- Mit mondtál, menyét? - kiáltotta valaki agresszívan, mire többen is felnevettek. Igen, Draco negyedikben menyétté változtatva töltött pár percet és úgy néz ki ezt senki nem tudja elfelejteni. 

- Az igazságos griffendéles. Az bölcs hollóhátas. A kedves hugrabugos... - mutatott végig rajtuk a fiú. Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy a szőke előrébb lép és megköszörüli a torkát. - Ilyennek tartjátok magatokat igaz? Pedig nem vagytok ilyenek. Soha egyszer sem adtatok nekem, vagy a többi mardekárosnak esélyt. Elkönyveltetek minket gonosznak és akármit csináltunk ti utáltatok minket. - mondta és őszinte szomorúságot éreztem a hangjában. Soha nem hallottam még ilyen dolgokról beszélni, de azt hiszem ez igazán fájt neki. 

- Mindenkit bántottál és fenyegettél éveken át. - jegyezte meg Ginny mellékesen. 

- Mindannyian úgy jövünk ebbe az iskolába, hogy barátokra lelünk és azt hisszük elfogadnak minket mert varázserőnk van. Tudom, hogy követtem el hibákat és van amit megbántam... De ti sose adtatok nekem esélyt és csak egy gonosz kis törpének tartottatok. Soha nem gondoltatok abba bele, hogy saját magam védem a fájdalomtól. És tudjátok mit, leszarom a véleményeteket. De ha itt akarok edzeni, mert oldalt választottam... Akkor vagy kussoljatok és fogadjátok el, vagy takarodjatok ki innen. - Na igen... Ez az én barátom. Magamban jót nevettem, hogy az érzelmesnek indult beszédből egy ilyen, basszátok meg mindannyian féle izé kerekedett ki, de nem bántam. Én is előre léptem és megfogtam a fiú kezét.

- Nem önszántunkból lettünk azok akiktől ti féltek. De önszántunkból vagyunk itt és a saját döntésünk, hogy veletek harcolunk nem ellenetek. - mondtam hangosan és ekkor olyan dolog történt, amire szerintem senki nem számított volna. Szinte mindenki odasétált a döbbent szőkéhez és kezet fogott vele. 

Draco ma estétől végre a közösség tagja. Mától a többség megbízik benne és megérti őt. És végre bebizonyíthattuk, hogy igenis van még hatalmunk a saját életünk felett! Még nincs minden veszve.

---

Másnap reggel izomlázasan ébredtünk a szobámban. Tegnap este nagyjából öt órát edzettünk és valamikor hajnalok hajnalán kerültünk csak az ágy közelébe. Semmi erőnk nem volt felkelni, de az élet megy tovább. Óráink vannak és Piton mind a kettőnket saját kezűleg fojt meg, ha ellébecoljuk a napot. 

Meglepően hideg tavaszi nap volt. A tegnap esti vihar rettentően lehűtötte a levegőt és a diákok többsége a szünetekben vagy a könyvtárban, vagy a hálókörletekben lévő kandallók előtt roskadt. Dracoval lassan sétálgattunk a folyosón, aminek nagy boltívein befújt a hűvös szél. 

- Draco... - húztam meg a fiú kezét, amikor rájöttem miért is ilyen ismerős nekem ez a helyzet. Álmomban pont így láttam mindent. 

- Igen? - fordult felém a fiú és összeráncolta a szemöldökét. Mintha csak olvasnánk egymás gondolataiban, egyszerre fordultunk az udvar felé és ott volt ő. Fekete ruhája rátapadt sápadt bőrére, és szemei villogva hívogattak engem. 

- Maradj itt, kérlek. - mondtam neki és mielőtt bármit mondhatott volna, elindultam hozzá. A szívem hevesen dobogott a helyén és izzadt a tenyerem. Pislogni sem mertem, nehogy elmulasszak bármit is abból, amit tenni fog. De ő éppen olyan mozdulatlan volt, mint álmomban. Két lépésre álltam meg tőle. Belenéztem hideg, zöld szemeibe. Az arca pont olyan mint az enyém, a szemei pont olyan fenyegetően pillognak rám, mint az enyémek szoktak az idegenekre. A szája pedig halványan görbült mosolyra, ahogy meglátta összezavarodott tekintetem. 

- Anthony... - suttogtam alig hallhatóan. 

- Szóval tényleg megálmodod a jövő eseményeit. - mondta. Hangja rekedt volt és mély. Akár egy felnőtté, de a fiú nagyjából velem egykorú lehetett. Volt valami a hangjában, amitől egyszerre rázott ki a hideg és öntött el a melegség. 

- Ki vagy te? - kérdeztem és kicsit megenyhítettem a tekintetem. Igyekeztem úgy viselkedni, hogy  ne legyen számára annyira egyértelmű minden érzelmem. 

- Az ikertestvéred, te buta. - nevetett halkan, de arca azonnal elkomorult, ahogy újra rám nézett. - Anthony Denem, szolgálatára, Hercegnő. - hajolt meg a fiú előttem. 

- Lehetetlen. - tátottam el a számat. A szívem a fülemben kezdett dobogni és egyszerűen nem tudtam mást csinálni, csak pislogni és várni a magyarázatot. 

- Nem az, drága testvérem. Az ikertestvéred vagyok... - fintorgott kellemetlenül. Hátborzongató, hogy mennyire hasonlítottak a mimikáink és a mozdulataink. Mintha csak tükörbe néznék. Tényleg kétpetéjű ikrek volnánk? De akkor miért nem tudok róla? Miért nem mondta anya, amikor beszélgettünk? 

- Azért, mert én vagyok a fekete bárány. - mondta a fiú. 

- Te... Várj, honnan... - kérdeztem akadozva. Az nem lehet... Talán hangosan mondtam ki a gondolataimat? 

- Te feltámasztasz, én gondolatokat olvasok. - vonta meg a vállát. 

- Te honnan tudsz rólam ilyen sokat, ha én nem tudok rólad semmit? - kérdeztem azonnal, mielőtt még megint belenéz a fejembe. Hogy a fenébe tud olvasni a gondolataimban? Ez konkrétan lehetetlen! Csak igével lehetne ilyet csinálni... 

- Az egész kibaszott életem rólad szólt. Apánk téged keresett, a mama téged óvott. Érted hagyott el és később miattad halt meg. Mindenki miattad hagyott el engem! - a hangja kezdett fenyegetővé válni és akármennyire is szerettem volna erős lenni, éreztem, hogy a kezem remegni kezd. 

- Te anyánkkal éltél egész eddig? De nem mesélt rólad... - teljesen össze voltam zavarodva. Zúgott a fejem és érzések százai kavarogtak bennem. Azt hittem menten felrobbanok a sok új információtól, de honnan kellene tudnom, hogy az igazat mondja? 

- Miért is mesélt volna? - ámuldozott a fiú. Nevetése egyre hisztérikusabbá vált, és ahogy beletúrt a hajába, izmai megfeszültek. - Te vagy a csodagyerek! Akit mindenki maga mellett akar tudni. Belőled neveltek tökéletes örököst, tökéletes halálfalót. Te vagy a kedvenc gyerek... - rázta meg a fejét, majd gonoszul rám vigyorgott. 

- Ezért akarsz megölni? - kérdeztem és én is mosolyra húzta a számat. 

- Elvetted az életet amit nekem kellene élnem! - kiáltott rám. 

- És eddig vártál, hogy olyan dolgokkal próbálkozz, amik eleve halálra voltak ítélve? - nevettem fel. Jobbnak láttam, ha erősnek és törhetetlennek mutatom magam, minthogy meglássa a gyenge oldalam és esetleg kihasználja azt.

- Még nincs vége. Nem nyugszom, amíg meg nem kapom a nekem szánt életet! - erősködött. 

- Emilia, gyere el onnan! - hallottam meg Draco hangját mögöttem. 

- Ne, Draco! - fordultam felé és kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam. De mire visszafordultam, Anthony már eltűnt.  Egyedül a levelek halk susogása jelezte, hogy egyszer ott volt valaki. 

- Jól vagy? - karolt át Draco és szorosan megölelt. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam a kitörni készülő könnyeimet és azt hiszem még sosem volt ilyen nehéz dolgom. 

- Van egy testvérem, aki meg akar ölni... - avattam be röviden és tömören, a fiú pedig döbbenten tolt hátra, mintha csak nem értette volna, hogy mi a fenét mondtam. Pedig hallotta ő, csak egyikünk sem bírta feldolgozni, hogy mennyi minden vár még ránk amiről sejtelmünk sincs.