Számíthatsz rám

A rettegés éjszakája

És akkor megindultak a halálfalók egy hatalmas kiáltással. Kinéztünk az ablakon és láttuk, ahogy a hidat ellepik a feketébe öltözöttek, de valaki volt a híd közepén. 

- Uram Isten, az ott Neville? - kaptam hirtelen a számhoz és mindannyian rohanni kezdtünk. Az a fiú egyszer meg fogja ölni saját magát! És nem erre gondoltam amikor azt mondtam, hogy legyen bátrabb, Merlin szerelmére ez nagyon nem vicces!

- Vigyázz! - rántott vissza Draco egy erős mozdulattal. Másik kezével ellent tartott Ronnak és Hermionenak, hogy nehogy ki rohanjanak a tűzvonalba. 

- Hogy kerülnek ide trollok? - kérdezte Hermione elképedve. 

- És pókok? Miért mindig a rohadt pókok!- Ron rettegése a pókoktól egy másodpercig úrrá lett rajta, de hamar megrázta magát és próbáltunk valami tervet kieszelni. De mégis mit? Mi lesz most velünk? Mit kellene csinálnunk? És akkor megjelent... 

- Anthony, mit csinálsz itt? - kiáltottam fel és közelebb húztam magamhoz, hogy megöleljem. 

- Hallottam, hogy bajban vagytok. - mondta a fiú és átkarolta a vállamat. - Mondtam, hogy jövök ha kellek. - mosolygott szerényen. 

- Te vagy a gonosz ikertestvér aki meg akarta ölni a legjobb barátomat? - szegezte neki a kérdést Ron, mire Anthony fülig elvörösödött. 

- Azt hiszem, igen. - bólintott a vörös felé. 

- Erre most nincs idő! - csattantam fel hirtelen és a kiabáló tömegre néztem, ahol a fényes villanások egyre sűrűsödtek. Túl sok a fekete ruhás alak, rettentően sok. 

- Oké, Ron és Hermione. Ti szerezzetek baziliszkusz fogat! Draco és Emilia ti segítsetek a kapunál. Anthony és én elmegyünk a hídhoz és segítünk ahol kell. - adta ki az utasítást Harry. 

- És mi mit csináljunk, főnök?- szólalt meg két hang szinkronban. Az ikrek kissé porosan álltak mögöttünk és mosolyogva várták a reakciómat.  A szívem azonnal hevesebben kezdett verni és amint megfordultam, a karjaimba zártam a két vöröset. 

- Hiányoztatok. - suttogtak a fülükbe, ők pedig nyomtak egy-egy puszit az arcomra.

- Te vagy az egyetlen hivatalos Weasley lány akivel kijövünk. Elhiheted, hogy te is hiányoztál. - nevetett Fred.

- Weasley lány? - kérdezte Anthony meglepetten. 

- Emberek! - üvöltötte el magát Hermione. - Itt éppen háború van! - rázott vissza minket a valóságba és teljesen igaza volt. Harry tervét azonban nem követtük. Ron és Hermione kivételével mindannyian együtt maradtunk és együtt harcoltunk mindazért ami valaha fontos volt számunkra. 

Sötét volt már odakint és a levegő hidegen fújt az arcunkba, annak ellenére, hogy Május közepe volt. A kapu előtt százaival álltak a diákok és ügyesebbnél ügyesebb átkokat és bűbájokat szórtak a támadóik ellen. 

- Stupor! - kiáltotta Draco és elrepített egy fenyegetően közel érkező halálfalót.

- Szép volt, Malfoy. - dicsérte meg a fiút Harry. Az égen egy csillagot sem lehetett látni és az éjszakát nem a tücskök ciripelése, hanem a szenvedő kiáltások töltötték be. Rémes volt látni,  ahogy gyerekek, fiatalok halnak meg egy ember miatt, akit csak a hatalom érdekel. 

- Capitulatus! - kiáltottam egy alak felé, aki pálcát emelt a testvéremre. - Nem szép dolog hátulról támadni, Yaxley. - csóváltam meg a fejem és fenyegetően néztem rá. A férfi azonban mosolyra húzta a száját. 

- Apád repesni fog az örömtől. A kicsi Denem lány ellene fordult. - fintorgott és elém köpött. Undorodva néztem végig a férfin, aki feketébe öltözve hátrálni kezdett. 

- Az én családomat senki ne merje bántani! - kiáltottam rá és rászegeztem a pálcámat. Hatalmasat repítettem rajta és Yaxley tehetetlenül esett le a szakadékba, ami a Roxfort alatt húzódott. Én pedig csak remélni tudtam, hogy halott. Akármilyen bűnösnek is éreztem magam egy gyilkosság után, Yaxleyér nem fogok könnyeket hullatni...

Dementorok... Dementorok hada jelent meg az égen és az iskola kapui felé vették az irányt, ahol a diákok és a tanárok így is minden erejükkel harcoltak. Ők voltak a célpontok, hogy azt a maradék erőt és reményt is kiszívják belőlük, de ezt nem hagyhattuk megtörténni. És az egyetlen dolog ami eszembe jutott, hogy nekem kell segítenem. Elindultam a kapu közepe felé, Draco azonban megfogta a kezem és velem jött. 

- Együtt. - mondta és aggodalmasan  nézett a szemembe. 

- Együtt. - mondtam és mind a ketten egyszerre kiáltottuk el magunkat. 

- Expecto Patronum! - hallottam a hangunkat szinkronban csengeni és lehunytam a szemem. Láttam magam előtt a pillanatot amikor Draco szerelmet vallott nekem. Amikor kiállt értem és amikor először voltunk együtt. Láttam a mamám mosolygó arcát, ahogy félelem nélkül, szeretettel néz vissza rám. Láttam magam boldog kisgyerekként nevetni Ronnal és a Weasley családdal... És az égboltot elöntötte a fényesség. A patrónusaink egyként olvadtak össze és egy hatalmas sárkány tört elő a pálcánkból. Egy hatalmas és fényes sárkány, ami kék fényt okádott ki magából, hogy elüldözze a dementorokat. És sikeres volt. 

- Ez... Hihetetlen volt. - mondta George és büszkén elmosolyodott. Tényleg hihetetlen volt. Felnéztem Draco büszke arcára és tudtam, hogy mi ketten egyek vagyunk. A sötét éjszakában pedig hirtelen vörös fény csillant. Felnéztünk hát mindannyian és...

- Az ott...? - tátottam el a számat hitetlenül, az ikrek pedig üdvrivalgásba törtek ki. 

- Ezt nem hiszem el... - mondta George. 

- Tényleg eljött, egy igazi sárkánnyal! - lelkesedett Freddie. A sárkány pedig mérgesen fújt tüzet a minket támadó halálfalókra. Charlie Weasley jóképű arca mosolyra húzódott, ahogy leszállt az állattal, hogy üdvözölje a testvéreit. A fiú óriási szeretettel nézett a bolondos ikrekre, akik úgy ölelték a fiút, mintha sose akarnák elengedni. Tudom, mennyire felnéznek rá és tudom, hogy Charlie imádja, hogy ennyire rakoncátlanok. 

De a boldogság ebben a pillanatban nem tartatott sokáig... A halálfalók az iskola falai között ölték a barátainkat, nekünk pedig cselekednünk kellett. Nem hagyhattuk, hogy több ártatlan ember élete érjen véget a mai este folyamán... Így hát, megpróbáltuk minden maradék erőnket összeszedni és berohantunk. És ez volt a legnagyobb hiba, amit tehettünk az éjszaka folyamán. A mi kis családunk ugyanis szétszakadt. Az ikrek szétszéledtek, Charlie egyedül küzdött odakint, Harry eltűnt, mi pedig a saját csatáinkat vívtuk olyan személyekkel, akik bosszút akartak állni az árulásért... 

Ki voltam merülve... Már nem tudtam milyen átkokkal próbáljam megvédeni magam és a többieket. Minden porcikámat kosz és a sebeimből szivárgó vér borította... Az egyetlen dolog ami nyugtatott egy kicsit, hogy Draco és Anthony mellettem voltak... Voltak... Oldalra néztem és láttam, hogy a testvérem, akit csak most kaptam vissza, a földön van. Mellkasából kiáll egy tőr és a fiú láthatóan küzd a levegővétellel. 

- Ne! - csúsztam azonnal mellé és a tőr köré szorítottam a kezem, hogy egy kicsit is megállítsam a vérzést. - Ne csináld ezt velem! Anthony, nyisd ki a szemed! - könyörögtem a fiúnak, akinek vér szivárgott a szája sarkából. 

- Sajnálom...  - suttogta erőtlenül és kinyitotta szemeit. Abban a pillanatban egy könnycsepp gördült végig az arcán. 

- Egy Denem nem sírhat. - mondtam rekedt hangon és a sírás eszméletlenül fojtogatni kezdett. 

- Egy Denem nem sírhat. - mondta és megfogta a kezem. 

- Ne merészeld becsukni a szemed, hallod? - kiáltottam reménytelenül. Draco ebben a pillanatban térdelt mellém és kétségbeesetten nézett a vérrel borított kezemre. 

- Fogd meg a karját. - mondta a fiú hirtelen. - Segítünk rajta. Nem hagyom, hogy még valakit elveszíts. - mondta a fiú és együtt cipeltük a fiút a gyengélkedőre Madam Pomfrey rémült arca elé.