Számíthatsz rám

Egyre közelebb a megoldáshoz

A szívem egy másodperc alatt darabokra tört. A tüdőmből hatalmas sikoltás szakadt fel, ahogy odarohantam a földön fekvő fiúhoz. Draco teste élettelenül feküdt a Roxforti nagykapu bejárata előtt. Körülöttünk százával álltak az emberek és tompán hallottam, ahogy egy nő sikolt. De a hangok nem sokkal később elhalkultak körülöttem és nem maradt semmi más, csak én és a fájdalom. 

Nem engedhetem, hogy meghaljon. Ő nem halhat meg... Sokkal jobb ember mint én és nagyobb szükség van rá a Földön, mint rám. Ha ezt most nem teszem meg, Voldemort fog megöletni és akkor mind a kettőnk halála hiába való lesz...Elővettem hát a hosszú tőrt a kabátom zsebéből és magamhoz emeltem. 

- Em! Mit művelsz? - hallottam Ron kétségbeesett hangját. 

- Sajnálom... - feleltem. 

---

- NE! Ne! - Draco hangja lövésként szelte át a néma éjszakát. Azonnal felébredtem és heves szívveréssel azonnal a szőke felé fordultam. 

- Draco, Édesem! Itt vagyok, nincsen semmi baj. - nyugtattam halkan, miközben óvatosan simogattam az arcát. A rémálmai egyre inkább gyötörték őt... Katie Bell ugyanis majdnem meghalt és a fiú összeomlott. A sírás határán ringatózott az ölemben és azon gondolkodott, mi lesz vele amikor megöli Dumbledoret, ha még ettől is így tönkremegy. Erre azonban én sem tudtam a választ. 

- Emilia! - ébredt fel hirtelen és a karjaim közé zárta magát. A szíve hevesen dobogott és a teste megizzadt a szenvedéstől, de szerencsére hamar visszamerült az álmok tengere közé. Én ellenben egy szemhunyásnyit sem aludtam ezek után. Az álmaim túl élethűek az elmúlt napokban és mindegyik Draco haláláról szól. Ez pedig nagyon nem tetszik. A sötét felhők egyre gyűltek a fejünk fölött, ahogy közeledtünk az év végéhez és ez ellen semmit nem tudtunk csinálni. 

- Jó reggelt, Szépségem. - nyitotta ki álmos szemeit Draco és mély, rekedt hangjától kellemesen megborzongtam. 

- Jó reggelt, álomszuszék. - nyomtam egy puszit az arcára, majd kimásztam az ágyból és készülődni kezdtem a reggeli óráinkra. A Roxfortban sosem áll meg az élet. És erre talán Piton volt a legjobb példa, ugyanis a félévi szünet közeledtével úgy vélte, felad egy halom esszét és persze ellehetetleníti a békés, problémamentes ünnepeinket. Még hogy békés... A mi életünkben soha semmi nem békés. 

- Be kellene fejeznünk a szekrényt. - mondta nehezen Draco az óra után. 

- Őszintén, szívesebben szenvedek azzal a szaros szekrénnyel, mint hogy beüljek egy mágiatörire. - sóhajtottam és összekulcsoltam az ujjainkat, hogy útnak induljunk a már jól ismert folyosó felé. Lemondóan csaptuk a földhöz a cuccainkat és újra munkához láttunk. Órákon keresztül gondolkoztunk, varázsoltunk, még mugli eszközöket is bevetettünk, amikor Draco úgy döntött ideje tesztelni a munkánkat. Egy kismadár csipegett mellettünk a kalitkában és rémes gyomorgörccsel néztem vissza az apró kis állatra. Remegő kezekkel vettem kézbe az állatot, figyelve arra, nehogy összeroppantsam. 

- Sajnálom. - suttogtam neki és megsimogattam a feje tetejét, majd beraktam a szekrénybe. A drága kis élőlény dalolni kezdett odabenn, majd a szekrény működésbe lépett és a madár hangja eltűnt. Akár csak maga az állat is. 

- Szerinted sikerült? - kérdezte Draco. 

- Nagyon remélem. - mondtam idegesen és újra kinyitottuk a szekrényt. Könnyes szemmel fordultam Dracohoz, aki szorosan a mellkasához húzott. Később egy cipős dobozba helyeztük a madárkát és a rengeteg határánál elástuk. 

Közel sem jártunk még a szekrény működéséhez. Az időnk viszont vészesen fogyott és nem tudtuk mi az, amit még nem próbáltunk ki. Mi az, ami itt van az orrunk előtt, de nem próbáltuk még? Talán az a baj, hogy nem is igazán akartuk megjavítani a szekrényt, hiszen azzal a saját életünket is tönkretesszük. 

- Em! - szólított egy hang, miután Dracoval visszatértünk a folyosókra. Megfordultam és örömmel láttam, hogy az én drága unokatestvérem közelít felém. Arcán azonban nyoma sem volt a családi szeretetnek. 

- Szia, Harry. - köszöntöttem mosolyogva. 

- Beszélhetnék veled négyszemközt? - kérdezte. Hátra pillantottam, ahol a szőke igencsak morcos tekintettel pillogott felénk. 

- Menj csak. - vonta meg a vállát. - A teremben megvárlak. - mondta és unottan elindult a bűbájtan órára. 

- Miről van szó? - kérdeztem és aggódva pillantottam gondterhelt arcára. Harry kicsit oldalra húzott, hogy ne tudjanak hallgatózni, majd belevágott a kérdezősködésbe. 

- Nézd, tudom, hogy rég nem beszéltünk és ez nem igazán családhoz illő viselkedés, de tudnom kell valamit... - mondta és szinte éreztem, hogy mi lesz a nagy kérdés. 

- Mond. - arcizmaim megkeményültek és idegesen gondolkodtam, hogy mit is válaszoljak a következő kérdésre. 

- Draco és te... Halálfalók vagytok? - tekintete szinte a lelkemig hatolt, ahogy fürkészve pislogott rám.

- Harry... - hazudnom kell... Nem tudom mire lenne képes a fiú, ha megtudja az igazat. - Nem. Nem vagyunk halálfalók. - nyögtem ki végül és igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni. 

- Akkor nem Draco próbálta megölni Katiet? - kérdezte. 

- Katie nem emlékszik rá? - kérdeztem vissza. 

- Egyenlőre nem emlékszik semmire. De ez lehet csak átmeneti. - éreztem Harry hangjában, hogy ezt figyelmeztetésnek szánja és talán itt ki kellett volna tálalnom és ledobnom a terhet magamról, de nem keverhetem bajba a barátomat. 

- Mi sem tudjuk, ki tehette ezt Katievel. És ha most nem haragszol, mennem kell. De szívesen beszélgetek veled máskor is. Ha nem ez a téma. - mondtam szomorúan és elindultam McGalagony órájára. Igen, kicsit rosszul esik, hogy a rokonom csak akkor akar velem beszélni, ha le akar buktatni minket, de nem fogok emiatt álmatlanul forgolódni éjszakánként. 

- Van még egy ötletem, Karácsony előtt. - mondta Draco amikor leültem mellé. 

- Mi? - kérdeztem vissza. 

- Egy ital. Dumbledore azt sosem veti meg. Talán ha valamelyik professzor adná neki... - gondolkodott halkan. 

- Ez egy egészen jó terv. Talán beválhat. - nyugtattam meg a fiút mosolyogva. De nem voltam benne biztos, hogy nem lesz ugyanolyan rossz kimenetele, mint az előző próbálkozásnak. A rossz előérzetem azonban lehet nem a tervhez kapcsolódott, hanem az óra után a könyvemből rejtélyes módon kieső cetlihez. 

- Hát az? - mutatott le Draco, én pedig lehajoltam, hogy felvegyem a penna darabot. 

- Tudom hol van az anyád... - olvastam fel a cetlin álló szöveget. Összezavarodottan néztem Dracora, majd újra elolvastam a sort. - Ezt mégis ki csinálta? - kérdeztem.

- Emie, ne foglalkozz vele. Lehet csak Astoria egyik bosszúja. El akarja ültetni a bogarat a füledben. - vonta meg a vállát, de az arca nem győzött meg teljesen. 

- És ha anyám tényleg életben van? - tettem fel a mindkettőnk számára elképzelhetetlen kérdést.