Számíthatsz rám

A fiúk megoldják

- Szia, én pont... - akartam mondani, hogy őt kerestem, de Adrian megragadta a kezemet. Döbbenten bámultam le a sajgó csuklómra, majd a fiúra.

- Te most velem jössz. Meg kell beszélnünk pár dolgot. – mondta és elindult a szobája felé, miközben engem rángatott. Draco felé fordultam és könnyes szemekkel kértem némán segítséget. A fiú azonban csak sokkot kapva állt és szinte lélegzetét visszafojtva nézett utánam. Mit műveltél Draco Malfoy?

Adrian mindenkit kiparancsolt a szobából és egy hatalmas lendülettel dobott be az üres szobába. Nagy puffanással értem földet és azonnal kúszni kezdtem hátrafelé, hogy valami menedéket keressek. A szemeim könnyesek voltak és a szívem majd kiugrott a helyéről, de semmire nem tudtam figyelni, csak arra, hogy mennyire rettegek. Nem szoktam félni, aki ismer engem tudja, hogy kiállok magamért. De ahogy ez a fiú lenézett rám vérben forgó szemekkel, elöntött a rémület.

-Én mondtam neked. Szóltam előre, hogy ne keverj balhét. – lépett közelebb felém.

- Nem én kezdtem! – védtem meg magam.

- A lófaszt! Mindig te kezded! – hirtelen megragadta a hajamat és felrántott a földről. A torkomból kiszakadt egy halk kiáltás és forró könnyek csorogtak végig az arcomon.

- Nem az én hibám! – sírtam neki, de Adrian csak nevetett.

- Meg kellene már tanulnod, hogy visszafogd magad. De ha nem megy, majd megtanítalak én. – Megkaptam az első pofont. Majd a másodikat. A harmadikat már ököllel. Újra a földre kerültem. Sajgott az arcom, a karom, a bőröm minden egyes pontja lángolt és csak arra tudtam gondolni, hogy szánalmas vagyok.

- Soha többet ne halljak ilyet. – nézett végig rajtam a fiú és belerúgott az oldalamba. Fémes ízt éreztem a számban és lihegve, lehajtott fejjel vártam meg míg a fiú kimegy a szobából. Amint meghallottam az ajtó csukódását, összeomlottam. Összegörnyedve feküdtem a padlón és hagytam, hogy az önsajnálat eluralkodjon rajtam. Mikor jutottam el idáig? Mikor döntöttem el, hogy én leszek az áldozat? A lány aki nem tesz semmit, ha megalázzák vagy megverik? Újra kinyílt az ajtó.

- Ne-ne kérlek! Már megyek is! – mondtam és megpróbáltam felkelni a padlóról.

- Emie, én vagyok az. – térdelt le mellém Draco és a karomra tette a kezét. Azonnal elhúzódtam tőle és mérgesen néztem rá.

- Mit mondtál neki? Mit műveltél? – kérdeztem, de nem kiabáltam. A hangomban szinte semmi érzelem nem volt és én magam is alig ismertem rá.

- Én csak... Nem gondoltam, hogy ezt csinálja veled. – sütötte le a szemét.

- Persze. Te valahogy soha nem gondolkodsz. – néztem rá csalódottan, de mégis honnan kellett volna tudnia, hogy ez lesz?

- Sajnálom, Emilia. Tényleg, őszintén sajnálom. – próbált újra hozzám érni.

- Menj el, Malfoy. – húzódtam el. – Menj el, kérlek. – könyörögtem neki. A fiú még pár percig némán nézett engem, majd felállt és nagy hévvel kiment a szobából, egyedül hagyva a gondolataimmal és a fájdalmammal.

Hosszú ideig feküdtem a hideg padlón, míg végre erőt tudtam venni magamon és átvonszoltam magam a saját hálómba. Nem tudott érdekelni az esti büntetés, sem hogy hány órát hagyok ki. Csak össze akartam szedni magam. Egyedül akartam feküdni, hogy végig gondoljam hogyan is jutottam idáig és mit kellene most tennem.

Már éppen vacsora idő volt, amikor kiléptem a szobámból és elindultam az étkező felé. Lesz ami lesz, beszélnem kell Ronnal. Vettem egy nagy levegőt és beléptem a terembe. Azonnal kiszúrtam a griffendél asztalánál vígan csevegő vörös bandát.