Számíthatsz rám

Ajándék a reggelre

Dermesztően hideg tavaszi nap volt. A diákok szinte mindegyike a könyvtárban tanult, vagy a kandallók előtt melegedtek, de én kint sétáltam a hidegben. A leheletem szinte látszott a levegőben és a karjaimat magam köré szorítottam, hogy egy kis meleggel töltsem fel a testem. Valami ott volt és nekem tudnom kellett, hogy mi az. Tudnom kell, hogy ki leskelődik utánam és miért. 

A szívem hevesen zakatolt a helyén és minden idegszálam pattanásig feszült, ahogy közeledtem a bokor felé, ahonnan két, szinte világítóan zöld szempár meredt vissza rám. Nem mozdult. Nem akart elszaladni és nem akart megtámadni sem. Nem csinált semmit csak dermedten figyelte minden mozdulatomat. A testemet elöntötte az adrenalin és legszívesebben rávetettem volna magam, hogy végre megtudjam ki ez és mit akar tőlem. Az alak ekkor azonban felegyenesedett és tekintete összefonódott az enyémmel. Pont olyan volt mint én. Pont olyan mint én, csak fiúban. 

- Ki vagy te? - kérdeztem tőle, mire ő kisimított egy fekete tincset a szeméből. Hosszúkás, beesett arca volt, fekete ruhái koszosan simultak a testére. 

- Anthony. - felelte egyszerűen és pálcát rántott felém. 

- Emilia!- rázott vissza valaki a valóságba. Lihegve és izzadtan keltem fel az álmomból és zavarodottan néztem vissza Draco aggódó szemeibe. 

- Anthony.- suttogtam a nevet öntudatlanul. 

- Ki az az Anthony? - kérdezte a fiú és a hangjában egy pillanatra féltékenység csillant. 

- Én... A.D.- gügyögtem értelmetlenül. - Anthony D. - próbáltam fejben összerakni az információkat, de azok túl zavarosak voltak. 

- Emie, miről beszélsz? - rázott meg újra a fiú és én is megráztam a saját fejemet. 

- Álmomban találkoztam valakivel. Anthony... Ő akart megölni. - mondtam és ijedten néztem bele a fiú szemébe. 

- Emie, Édesem... Ez csak egy álom volt. Túl sok feszültség ért mostanában és... Ez csak egy álom volt. - felelte lemondóan, de éreztem, hogy nincs igaza. Mélyen legbelül tudtam, hogy amit megálmodtam, annak van valóságalapja. És éreztem, hogy ez a név tényleg a gyilkosomhoz tartozik. 

- Nem Draco! Te ezt nem érted! Vannak álmaim amik... Túl valóságosak. Olyan, mintha megálmodnám a jövőt vagy a múltat vagy akármi. - mondtam, de amint a szavak elhagyták a számat éreztem, hogy mennyire hülyén is hangzik ez az egész. 

- Hé... - fogta meg az államat a fiú és felemelte a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Én hiszek neked. Csak aggódok, hogy ebbe az egészbe bele fogsz bolondulni. 

- Én is. - feleltem őszintén és megadóan visszafeküdtem a fiú mellé. - De ki lehet az? - gondolkoztam.

- Anthony, igaz? - kérdezett vissza a névre, én pedig némán bólintottam. - Lehet Dumbledore rokona is nem? Mármint... Mi van, ha az eltitkolt fia vagy valami és bosszút akar állni az apja miatt? - kérdezte a fiú és szinte éreztem, ahogy fintorog. 

- Ez nem lenne kicsit morbid? Dumbledorenak gyereke lenne? - fintorodtam el én is. - Akkor már... Vagy 100 évesnek kellene lennie nem? Mármint, ő mennyi lehetett? - 

- Hozzávetőleg 150. Plusz-mínusz néhány év. - vonta meg a vállát a fiú, mire mind a ketten elnevettük magunkat. Ezzel ki is lőttük az eltitkolt fiú lehetőségét és inkább másfelé tereltük a szavainkat. 

Másnap reggel azonban újabb kellemetlen meglepetés várt a szobámban. Rettentően erős dögszagra ébredtem fel és hideg, szinte fagyos levegőre. Kinyitottam a szemem és a tekintetem egyből az ablakra vándorolt, ami tárva nyitva figyelt vissza rám.

- Te hagytad nyitva az ablakot? - böktem meg Draco vállát, aki félálomban felnyögött, jelezve, hogy nem ő volt. Vacogva álltam fel az ágyból és amint letettem a lábaimat, valami meleg és tapadós ért a lábamhoz. Vér. Vér borította be az egész lábfejemet és a szőnyeget. - Uram isten... - suttogtam teljesen elhűlve. Vér borította az egész szobát és moccanni sem tudtam. 

- Mi van? - nyitotta ki a szemét Draco álmosan, de amint meglátta hófehér arcomat kipattant az ágyból. Lenézett a padlóra és a szája elé kapta a kezét. - A francba. - mondta a fiú. 

A szobát ellepték a halálfalók. Voldemort mindenkit ideküldött, hogy nyomokat keressenek. Az egész olyan volt, mint egy rossz mugli film. A Carrow testvérek a vért próbálták összetakarítani, míg a keresztanyám azt a szerencsétlen őzikét vitte el, akit kegyetlenül kivéreztettek a szobában. Hányingerrel küszködve léptem Lucius mellé, aki minden áron haza akart hopponálni a kúriába. 

- Nem megyek. - makacsoltam meg magam. - Tudni akarom mi ez az egész és úgy nem fogok rájönni, ha elmegyek. - 

- De a Nagyúr... - kezdte a férfi idegesen. 

- Apám sem akarná, hogy gyengén elmeneküljek. - vetettem karba a kezeimet és szigorú tekintettel néztem vissza rá. 

- Megbeszélem az édesapjával. - morogta mérgesen Lucius, majd amilyen gyorsan jött, el is hagyta a szobát. Draco megragadta a kezemet és kihúzott a nyirkos folyosóra. 

- El kellene tűnnünk innen. Ez már nem játék. - szorította a kezemet. 

- Eddig sem volt játék. - feleltem idegesen. - Draco bíznod kell bennem! Tudom mit csinálok... - néztem a szemeibe, majd valami különös érzés kerített hatalmába. Valaki figyel minket. Oldalra kaptam a tekintetem és ott volt ő. A kapucnis alak pálcával a kezében. 

- Hé, te! - kiáltotta el magát Draco és a tekintetem irányába kezdett szaladni. - Légy férfi és vállald fel magad, te rohadék! - kiáltotta. Hangját elöntötte a színtiszta düh és a szemei lángoltak. 

- Draco, várj! - rohantam utána, de az alak eltűnt. Nem elhoppontált, nem elszaladt. Csak eltűnt. - Mi a szar... - tátottam el a számat és mind a ketten megtorpantunk.