Számíthatsz rám

Egy alak a sötétben

- Gyerünk, Longbottom! Szedd össze magad! - kiáltottam rá. A többiek feszült figyelemmel nézték, ahogy a fiút tanítom. A szükség szobája minden alkalommal egyre zsúfoltabb lett az új jelentkezők miatt és minden alkalommal egy kicsivel tovább maradtunk.A terem falához húzódva visszafojtott lélegzettel álltak a többiek, míg Neville középen vacilált, vele szemben egy kőszobor, aki életre kelt, hogy a segítségünkre legyenek. Neville nagyon sokat fejlődött az elmúlt időszakban, sokkal bátrabb és nagyszájúbb is lett, de a fiú azonban még mindig kicsit bizonytalanul, néha remegve állt szembe az "ellenséggel".

- Én próbálkozom! - kiáltotta vissza és a pálcáját és tekintetét a szoborra szegezte, aki fenyegetően közeledett felé. Ideges voltam és kíváncsi is egyszerre, hogy mit fog lépni a fiú, de közben nem akartam kiesni a tiszteletet érdemlő Denem lány szerepéből sem, amibe idő közben egyre jobban beolvadtam. 

- Neville, remeg a kezed? - hitetlenkedtem mérgesen. - Ez egy kibaszott halálfaló, aki meg akarja ölni a szeretteid és téged is és neked remeg a kezed! - kiabáltam szinte magamon kívüli állapotban. 

- Felfogtam! - idegeskedett a fiú. Hangja sokkal mélyebb és férfiasabb volt, mint a megszokott és felvont szemöldökkel vártam, hogy cselekedjen. De a fiú leblokkolt. 

- Csináld már... - suttogtam idegesen. Neville azonban nem mozdult. A nehéz kő árnyéka beterítette a fiút, az pedig csak állt és csukott szemmel gondolkodott egy igén. 

- Nem jut eszembe semmi. - hallottam, hogy suttogja. 

- A francba, Neville! - mondtam és azonnal a fiú elé ugrottam. - Reducto! - üvöltöttem el magam teli torokból, mire a szobor átrepült a szoba másik felébe és porrá omlott. 

- Ez szép volt! - hallottam hüledezni pár embert, de én nem rájuk figyeltem. Lihegve néztem fel a fiúra, aki elképedve meredt vissza rám. Először azt sem tudtam, hogy mit mondjak neki, mit kellene tennem, hogy érezze ennek az egésznek a súlyát. De aztán, elgondolkodtam és körbefordultam a szobában, hogy mindenkihez beszélhessek. 

- Ti tényleg nem érzitek ennek az egésznek a súlyát? - kérdeztem reménytelenül. A hangom erősen csengett a néma szobában, ahogy minden tekintet egyszerre irányult rám. A szobában lévők többségének már elnyertem a feltétlen bizalmát, annak ellenére, hogy én egyáltalán nem bíztam bennük. 

- De értjük, Em. - mondta védekezően Ginny. 

- Tényleg? Én nem úgy látom! - mondtam és nevetve összecsaptam a tenyerem. - Minden alkalommal nevetve jöttök be és ugyan úgy távoztok, mintha ez csak egy kibaszott szórakozás lenne! Háborúra készülünk, Merlin szerelmére! - 

- Szerinted mi hülyék vagyunk? - kérdezte egy alak a tömegből. Összeszűkítettem a szemem és gyilkos pillantásokat vetettem feléjük. 

- Igen. - feleltem egyszerűen, mire a diáksereg felháborodott morajlásba kezdett, de felemeltem az ujjam, hogy hallgassanak végig. - Én egész életemben nem ismertem az anyámat. Amikor előkerült, csupán pár órát lehettem vele, mielőtt Voldemort a szemem előtt ölte meg. - mondtam mérgesen. - Én eddig is a tűzvonalban voltam és tudom milyen szar érzés! Ti csak most fogtok odakerülni! - 

- Em, kérlek nyugodj meg... - nyújtotta felém a kezét Ginny. A legfiatalabb Weasley lány szemében bizonytalanság csillant. 

- Ez nem egy játék! Ez nem szórakozás! Ha eljön a nap, itt emberek fognak meghalni. A szeretteitek, a barátaitok, a családtagjaitok! Valószínűleg életünk legrosszabb napja lesz, a nap amikor eljön a háború és fel kell készülnünk. Ezt pedig nem lehet úgy, hogy egy szobortól is féltek, vagy éppen nem veszitek komolyan... Össze kell szednetek magatokat és úgy gyakorolni, mintha minden élesben menne.-  néztem rájuk kérlelően. A hangom időközben mérgesből szelídebbe és remegősebbe váltott és a többiek tekintete is megenyhült. 

- Mit tanácsolsz, hogy csináljuk? - kérdezte egy lány, mire többen is közelebb léptek, hogy jobban halljanak. 

- Ezek az emberek... A halálfalók nem félnek ölni. Nem félnek a tiltott átkokat használni, amikkel sokkal egyszerűbb ölni, így helyzet előnyben vannak. De amikor rátok néznek, nektek azt kell látnotok, hogy valaki fenyegeti a szeretteiteket! Bennük nincs ott a remény és az összetartás mint bennetek. Ezt kell kihasználnotok. - vontam meg a vállam. 

- Tudod, Ron most baromi büszke lenne rád. - simított meg Ginny.

- Akkor hát, kezdjünk mindent az elejéről. - tapsolt Neville megkönnyebbülten és mindenki egy emberként lélegzett fel. Mintha csak megrázták volna magukat és új erőre kaptak volna...

---

Késő éjszaka volt, amikor egyedül indultam a hálókörletem felé. Pansy még mindig eszméletlenül feküdt a gyengélkedőn, de napról napra erősödött, hála Merlinnek. A csillagok és a hold fénye valamennyire megvilágította az udvart és az ablakon beszűrődő fény világosabbá tette a hideg és kietlen folyosókat is, ezért a lumos varázs nélkül koptattam a cipőmet. 

- Emilia... - hallottam hirtelen a suttogást. A szívem hevesebben kezdett verni és éreztem, hogy izzad a tenyerem, de erőt vettem magamon és azonnal hátrafordultam. A szemem csak úgy pásztázta a sötét szegleteket, de sehol nem volt senki. 

- Emilia Merope Denem... - hallottam újra ugyanannak a hangnak a suttogását és szó szerint elfogott a halálfélelem. 

- Ki van ott? - kérdeztem a sötét falaktól. - Lumos. - mondtam ki azonnal a varázst és végigvezettem a fényt az engem körülvevő sötétségen. Minden üres volt. Egy árva lélek nem várt engem tőrrel vagy méreggel a kezében. - Kezdek megbolondulni. - ráztam meg a fejemet és megfordultam, hogy tovább induljak utamon. Ekkor azonban beleütköztem valami keménybe és egy óriási sikítás hagyta el a számat.

- Mióta vagy te ilyen ijedős, Angyalom? - kérdezte az ismerős hang. Zavarodottan néztem bele a szürke szempárba, majd megkönnyebbülten sóhajtottam fel. 

- Draco Lucius Malfoy, örülhetnél, hogy nem öltelek meg! A szívbajt hoztad rám. - ütöttem meg a karját. 

- Maximum az ijedt sikításoddal tudtál volna megölni. - nevetett önelégülten, majd erősen a karjai közé vont. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem mélyen beszívva az illatát.

- Én vagyok az új személyi testőröd. - húzta ki magát büszkén és nyomott egy lágy csókot a homlokomra. Őszintén, már attól biztonságban éreztem magam, hogy a fiú közelében lehetek, szóval egyáltalán nem érdekelt az attitűdje.

- Te suttogtad a nevemet is? - kérdeztem hirtelen, mire a fiú arca azonnal komor és ideges lett. 

- Miről beszélsz? - kérdezte és karjai erősebben fonódtak körém, mintha csak attól félne, hogy valaki kiszakít onnan. 

- Semmi... - legyintettem, és arra jutottam nem akarom ezzel idegesíteni. - Biztos csak a szél volt. - mondtam és átkarolva a nyakát közelebb húztam egy csókért. 

- Akkor menjünk aludni. Hosszú napunk volt nem? - kérdezte a fiú lágyan és átkarolta a derekam. Mosolyogva indultam vele a szobám felé, amikor kinéztem a hatalmas udvarra. Összeráncolt szemöldökkel torpantam meg és meredtem a sötétbe. A hold fénye élesen világított meg egy pontot és felfedeztem valamit. Vagyis inkább valakit. Az alak mélyen a szemébe húzta a kapucniját, de így is éreztem, hogy minket néz. Engem néz! - Emie? -állt meg Draco és kinézett az udvarra. Az alak abban a pillanatban pedig beolvadt a bokrok közé. 

- Láttam egy... - kezdtem, majd belenéztem a fiú aggódó szemeibe. - Biztos csak káprázik a szemem.. -legyintettem, de biztos voltam benne, hogy valaki állt ott.