Az Ötödik Léleklovas

30. Rész: Mérgező szerelem

   Fény sötétség nélkül nem létezhet. Ez ugyanúgy igaz fordított esetben is. Igazság sem létezik hazugság nélkül, ami pedig kifejezetten érdekes párhuzam. A sötét nem feltétlenül gonosz, míg a fény sem olyan biztos, hogy jóságos.
   Melyik oldal hazudik akkor?

   Kismilliószor átrágtam már magam ezen, miközben vészesen közeledett a pillanat, amikor majd döntenem kellett. Két oldalon egyszerre nem állhattam, hiába ötlött fel bennem minduntalan a lehetősége.
   Elizabeth szavai olykor szívbemarkolóan őszinték és kegyetlenek tudtak lenni, mert sosem azt mondta, amit hallani akartunk, hanem a nyers, szomorú valóságot. Ebben az esetben is érvényesültek szavai, miszerint "nem minden fekete és fehér". Akkor kezdtem el belátni, mekkora igazság rejlett emögött.
   Sosem tartottam magam gyilkosnak, sőt, még belegondolni sem mertem, de ha mégis tettlegességig fajulnak majd a dolgok, vajon miként fogok onnantól tekinteni önmagamra? Képes leszek valaha is úgy a tükörbe nézni, hogy ne gyűlöljem a személyt, akivé váltam?
   Hiába húztam az időt, hiába tettettem, hogy minden rendben, miközben tudtam jól, hogy egy olyan súlyos lépést készültem tenni, amivel biztos utam vezetett a pokolba. Talán már rég ott voltam.
  
   Hajnalban az ágyam szélén ülve meredtem magam elé a félhomályban. A sötét lovasok egyenruháját öltöttem magamra, és gondolataimba merülve vártam, de fogalmam sem volt, mire, miközben elhamarkodottan nem cselekedhettem.
   Ujjaimat tördelve bámultam a falat, mi percről perce világosodott, ahogy a nap fokozatosan kelt fel a hajnali órákban, majd végül fejemet ingatva hessegettem el a gondolatokat, miközben erőt véve magamon felálltam. Nem bizonytalanodhattam el, hiszen mar túl késő lett volna.
   A családomért tettem, akik 24 évnyi emléket veszítettek el, beleértve engem is.
   Justinért tettem, akit letagadott családja, és hazugságban kellett felnőnie.
   Midnightcharmért tettem, aki hitt bennem, harcolt értem, hiába hagytam cserben.
   Darko-ért tettem, aki megvezetett és átvert ugyan, de valahol reménnyel töltött el.
   Azért a lányért tettem, aki mindent elvesztett a gyógyulás felé vezető út közben.
   Ajkamba harapva nyomtam le a kilincset az ajtómon, aminek akkor úgy hittem, utoljára léptem át a küszöbét.

   A kora tavaszi időszakban egyre korábban világosodott, így már a hajnali órákban halvány napsugarak sütötték be Jorvik szigetét. A hó latyakokban olvadozott az út mentén, melyek mellett hóvirágok sora emlékeztetett arra, hogy véget ért a tél. Mélyet szippantva a levegőbe közeledtem Valedale felé, ahol még bőven szunnyadt a falu népe.
   A csendes, macskaköves utcákon elhaladva siettem Elizabeth házához, melynek kéményéből gomolygó füst szállt a levegőbe.
   Aznap került sor a ceremóniára, aminek keretein belül druidává avattak volna. Mindenki hivatalos volt, aki számított, így lehetőségem nyílt a terv végrehajtására, amit jó ideje tervezgettem, de sosem léptem meg.
   Elizabeth háza előtt megállva lehunytam szemeimet, majd óvatosan koncentrálni kezdtem.
   A druida kiképzés során mind a négy kör energiáját tanulmányoztam, és megtanultam könnyedén irányítani azokat. A Hold kör energiája az elmében nyilvánul meg, így erősen összpontosítva kerestem a kapcsolatot vele. Halvány mosolyra húztam a számat, ahogy az ismerős bizsergés végigfutott a hátamon, majd képek villantak fel előttem, amik fokozatosan tisztulni kezdtek.
   Az erő és hatalom könnyedén megrészegíthet, ez pedig pontosan így történt az én esetemben is.
   Lindát és Alexet láttam, amint Elizabeth hazában, a nappaliban ülve várakoztak. Alex szemeit csukva tartva pihent, a korai órákban biztosan kimerült lehetett, míg Linda egy vastagabb könyvet lapozgatva olvasott. Szívembe belenyilallt a fájdalom, ahogy végigpillantottam rajtuk.
   Önmagunkért ölni önzőség, de szeretteinkért már hőstett. Nekem mégis mi volt a célom ezzel? A gyilkos lelke hasadt, amit semmi sem gyógyíthat már meg. Az én lelkemből Saga halála szakított ki egy darabot, ez pedig olyan mély nyomot hagyott, hogy már sosem lehettem egyben ismét. Mit számított hát még két lélek?
   Gondolataimból hirtelen visszarántott, amikor Linda egyszer csak felpillantva körbe nézett, mintha valahonnan hangot hallott volna. Ijedten kaptam a számhoz kezemet, ráeszmélve arra, hogy ha meglát, oda lett volna a terv, amit nem hagyhattam annyiban. Erősen koncentrálni kezdtem, mire visszatérve ismét a ház előtt találtam magam, ahol hátratántorodva kerestem az egyensúlyomat.
   Legbelül átkoztam magam óvatlan lépésem miatt, hiszen Linda a Hold kör harcosaként könnyedén észrevehetett volna. Ha egy ilyen egyszerű tervet képes lettem volna ennyivel felrúgni, bele sem mertem gondolni, mi történt volna, ha élesben siklott volna félre minden.
   Ökölbe zárva ujjaimat próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem zuhanhattam szét, hiszen a célegyenesben voltam.
   Összébb húzva magamon kabátomat igyekeztem takarni sötét egyenruhámat, majd a tornácra fellépve lazán benyitottam a házba.