Az Ötödik Léleklovas

53. Rész: Újabb kezdet

  "-Nagyon örültem...-akadtam meg hirtelen, mire ismét kinyújtotta felém karját.
   -Darnell.-mutatkozott be bizonytalanul, mintha saját nevén gondolkodott volna, miközben vonakodva ugyan, de elfogadtam kezét.
   -Lola.-mutatkoztam be én is, küzdve az ébredező pillangókkal gyomromban."

   Egymásra találni, szerelembe esni, majd elválaszthatatlanul, mindenen keresztül, kitartóan küzdeni a másikért, akár a végletekbe menően: ahogy a nagykönyvben meg van írva, és, ahogy rendszerint a legtöbb romantikus történet játszódik.
   Mindannyiunk számára csupán egyetlen lehetséges kimenetel létezhet, hiszen egymás karjaiba borulva, életünk végéig együtt maradva, az igazi, közhelyes "Happy End"-ként élve életünket képzeljük el a valódi, filmbeli, hőn áhított szerelmet, hiszen elhisszük, hogy valahol vár ránk, vagy akár már ránk is talált, és ezt senki sem veheti el tőlünk.
   A jól ismert, "velem úgy sem történhet meg" kijelentéssel dugjuk a fejünket a homokba, kizárva minden olyan tényezőt, ami valamelyest a rideg, őszinte és kiábrándító valóságot tükrözné, és egyszerűen képtelenek vagyunk elhinni, hogy igenis megtörténhet velünk az, ami szembemegy a renddel, a szokottal, és a feje tetejére állítja életünket, keresztbe húzva minden létező számításunkat.

  "-Olyan jó lenne, ha ezeket a pillanatokat megőrizhetnénk, és később, amikor szükségünk van rájuk, újból átélhetnénk.-szólaltam meg rövid hallgatás után, mire Darnell egy gyors puszit nyomott a fejemre.
   -Ezek a pillanatok mindig velünk lesznek. Senki sem veheti el.-suttogta, mire lehunyva szemeimet elmosolyodtam."

   A fájdalom csak úgy képes a végletekig felemészteni, ha hagyjuk, hogy belénk hatolva elhatalmasodjon rajtunk. Azok után, amiket már átvészeltem, az ember azt hinné, megerősödtem, és már semmi sem képes bántani, most mégis fájt. Rohadtul fájt. Jobban, mint bármi az életben, pedig számomra bőven kijárt már a megannyi kínzó gyötrődésből és pofonból.
   Van az a pont, amikor úgy érzed, ennél rosszabb már úgy sem jöhet, és akkor a semmiből lecsap rád, mintha az élet bizonyítani akarna. Darko halála minden egyes múltbéli sebet felszakított, még azokat is, amik ezer éve meggyógyultak, most viszont hasadtan, frissen éktelenkedtek bennem a számtalan új mellett, és úgy éreztem, már sosem forrnak össze.

"-Ki vagy valójában?-kérdeztem rövid szünet után.
-Darko az igazi nevem.-nézett mélyen a szemeimbe, mire a gyomrom megremegett. Rengeteg régi érzést idézett fel.
-Mit akarsz?-csuklott el a hangom, miközben Darko mély levegőt vett.
-Téged. Különleges vagy.-mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá."

   Átlépve a portált, ami hatalmas morajlással és villódzással omlott össze, eggyé válva a sötét éjszakával, ismét a Kőkörben találtam magam. Hunyorogva fordultam meg, hogy lássam az utolsó pislákoló fényáradatát is, ami vibrálva, el-elhalványulva jelezte, hogy hamarosan végleg bezárul. Kezemet magam elé emelve takartam szemeimet az egyre erősödő csóvái elől, amik szinte beleégtek a környezetbe, majd egyszer csak, mintha ott se lettek volna, szertefoszlottak, és csupán a földön éktelenkedő égésnyomokból tudhattuk, hogy egykor ott Pandória, az idegen világ bejárata volt.
   Térdeimre borulva, a könnyeimtől homályossá vált távolba bámulva estem össze gyengén, véresen és sebzetten, iszonyú fájdalmak közepette, de legbelül sokkal jobban gyötört a kín, ami ellen képtelen voltam tenni, és a végletekig felemésztett, úgy, hogy legszívesebben ordítottam volna, felperzselve magam körül mindent, a tenger mélyére taszítva a szigetországot. Fülem zúgott, ahogy az idő belassult, és egyedül voltam, egyedül a világban, ami már semmit sem tartogatott számomra, csupán üres érzelmeket és kilátástalan jövőképet.
   Éreztem, ahogy többen felém siettek, megrántva karomat, hogy jobban szemügyre vételezhessenek, de én csak térdeltem, magamba roskadva, és az imént történteket pörgettem vissza újra, meg újra fejemben, mérhetetlen fájdalmat okozva magamnak, ahol Darko az életét áldozva mentette enyémet, végleg lezárva Pandória kapuit.
   A sötét körülölelt, ahogy arcomat a csillagos égbolt felé emeltem, lehunyva szemeimet és magamba szívva a hideg, hegyi levegőt. Nagyot nyelve ráztam meg fejem, miközben hagytam, hogy a könnycseppek szakadatlanul folyjanak végig arcomon, eláztatva véres, szakadt egyenruhám. Remegő kezeimet combjaimon pihentettem, amik befeketedtek a harctól, és őrülten lüktettek a megpróbáltatások következtében.
   Hallottam, ahogy a nevemen szólítanak, ahogy rántanak rajtam, majd megpróbálnak talpra állítani, de én bénultan, érzéketlenül rogytam össze újra és újra, mit sem törődve azzal, hogy ez idő alatt a többiek pánikba esve igyekeztek segíteni rajtam.