Az Ötödik Léleklovas

22. Rész: Honvágy

   Ahogy kiléptem, a sós, tengeri szellő belekapott szőke tincseimbe. Egy pillanatra lehunyva a szemem szívtam magamba a friss, hideg levegőt, miközben az ég felé fordítva fejem ezernyi csillagot pillantottam meg. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett, vagy, hogy milyen nap, hiszen már régóta nem követtem, és őszintén szólva, nem is igazán érdekelt.
   Mosolyra húzva a számat megkönnyebbülés töltött el, ahogy tudatosult bennem, hogy az elszigeteltség végre véget ért. Hosszadalmas volt és rengeteget kivett belőlem, de erősebbé váltam tőle. Hálás sosem lettem ezért az időszakért, de hittem benne, hogy okkal kellett végigcsinálnom.
   Körbenézve egy hatalmas terület tárult elém, aminek vasszerkezetű padlóján megcsillant a ráfagyott víz, és mindenhol gépek meredeztek az ég felé, amiket korlátokkal határoltak el. Középen egy körkörös folyosóról megközelíthető területen lépcső és rámpa húzódott, aminek a tetején egy kilátóra emlékeztető szerkezet magasodott. Végében fényeket pillantottam meg, amik fel-felvillanva világították meg a teret.
   Akkor a tenger morajlására lettem figyelmes, mire félre fordítva a fejem a sötétségbe meredtem, ahol a tenger végtelenbe nyúlóan húzódott, és csupán a komplexum reflektorai világították meg valamelyest. A távolban halvány fényeket vettem észre, ahogy hunyorogva közelebb hajoltam. Szívem összeszorult, mikor rádöbbentem, hogy Jorvik partjai húzódtak a messzeségben. Ott voltam közel, mégis messze, elszigetelve.
   A honvágy hirtelen hatalmába kerített, mire legszívesebben leugrottam volna a legközelebbi korlátnál, és meg sem álltam volna a partig. Ajkamba harapva fordultam el, hiszen hiába vágytam vissza, nem térhettem haza. Könnyeimmel küszködve, szemöldökömet ráncolva kerestem, merre tovább, mikor Katja jelent meg mellettem.
   -Hamarosan eljön az időd, Lola.-szólalt meg hirtelen, mire összerezzenve rázott ki a hideg. Többször tapasztaltam már, mintha olvasott volna a gondolataimban.
   -Kövess!-utasított szűkszavúan, én pedig engedelmesen bólintottam, majd a rámpa felé vettük az irányt.
   Megborzongtam, ahogy közeledtünk az állványhoz, aminek a tetején lévő narancsos fények valahogy természetfeletti hatást keltettek. Óriási területet foglaltak el, és spirális alakzatban mozogtak, megvilágítva a tágas teret a magaslaton.
   Lenyűgöző látvány volt, ahogy eltátva a számat bámultam, mikor közelebb érve egy sziluettet pillantottam meg a spirál előtt. Szememet résnyire húzva próbáltam rájönni, ki lehetett, amikor hirtelen rájöttem. Izgatottan gyorsítottam lépteimen, ahogy a megkönnyebbülés, ami hatalmába kerített átjárta egész testemet. 
   Ő volt az, akiért küzdöttem, aki miatt kitartottam. Minden emlék egyszerre pergett le előttem az első találkozástól kezdve, a kedves szavain és a reményen keresztül, amit nyújtott, egyenesen a gyógyulás és továbblépés lehetőségéig, majd a csalódásig és fájdalomig, amit okozott.
   Mindezek ellenére én láttam azt az oldalát, ami miatt érdemes volt érte harcolnom, és igenis megérdemelte az újabb esélyt, amiből már korábban bőven eljátszott. Hittem, hogy okkal jött el a szigetről, és tudni akartam, miért.
   A rejtélyes sziluett Justin volt. Megjelenése furcsának hatott, hiszen nem önmagát láttatta. Feketét viselt, a sötét lovasok egyenruháját, ami Darkoéhoz hasonló volt, felidézve őt magamban. Ahogy végigpillantottam rajta, gyomrom megremegett látványától. Magabiztosság sugárzott belőle, amiből számára eddig sem volt kevés, most viszont kifejezetten tekintélyt parancsoló volt.
   Haja szemébe lógott, ami tincsekben állt a nedves levegő miatt, kiemelve borostás, sápadt arcát és sötét szemeit. Karba tett kézzel a földet fürkészte, miközben óvatosan közelebb léptem.
   -Justin?-szólítottam meg félve, mire felpillantva döbbenten hőkölt néhány lépést, majd rémülten nézett rám. Megrázva fejét hajolt előrébb, szóra nyitva a száját, de pár másodpercig csupán hallgatott.
   -Lola?-nézett rám hunyorogva.-Mit keresel itt?-kérdezte végül flegmán, miközben összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, és éreztem, ahogy a düh fokozatosan elhatalmasodik rajtam.
   -Szó nélkül eltűntél.-kezdtem idegesen.-Thomas halálra aggódja magát, és már az idegei is szét mentek miattad. Cserben hagytál mindenkit. Inkább én tenném fel számodra a kérdést: mit keresel itt?-szúrtam vissza ingerülten, hiszen azok után, amiken átmentem, kicsit sem esett jól reakciója.
   Justin válaszképp lesütve szemeit ajkába harapott, majd ismét felpillantva mélyen a szemeimbe nézett. Tekintete sötét volt, és rengeteg fájdalmat tükrözött.
   -A drámát mellőzzük, ha lehet! A vezér nemsokára ideér.-szólalt meg flegmán Katja, akinek jelenlétéről teljesen megfeledkeztem, miközben figyelmen kívül hagyva szavait, le sem vettem a tekintetem Justinról.
   -Tudod egyáltalán, mi folyik itt?-kérdeztem csalódottan, mire Katja unottan, karba tett kézzel sétált arrébb.
   -A nagyapám nyomdokaiba lépek.-magyarázta Justin, mire zavartan pillantottam rá.
   -Micsoda? Te megőrültél?-kérdeztem, mikor hirtelen mozgolódást hallottam magam mögül.
   Mr. Sands érkezett meg őrökkel a nyomában. Öltönyt viselt, vörös csokornyakkendővel, megjelenése pedig szokásához híven kifogástalan volt. Tekintetével szúrósan mért minket végig, és már szinte félelmetes volt, ahogy közeledett. Kezeit háta mögött kulcsolta össze, és kihúzva magát állt meg előttünk. Katja ekkor meghajolt előtte, mire Mr. Sands bólintva jelezte, hogy távozhat.
   Justinra pillantva még mindig előző szavain őrlődtem, mikor villámcsapásként ért a felismerés: Mr. Sands volt a nagyapja. Eltátva a számat néztem egyikükről a másikukra, hiszen erre már végképp nem számítottam.
   Felidézve a Moorland-en történteket jutott eszembe Thomas, aki még a gondolatától is rettegett, hogy Justin a családja után kutasson. Elképzelhetőnek tartottam a lehetőségét, hogy ő már régóta tudhatott erről az egészről, és emiatt pedig okkal szerette volna távol tartani fiát tőlük.
   Mr. Sands továbbra is mereven minket nézett, mintha várt volna valamire, mikor Justin előre lépett, és meghajolt előtte, én pedig követve őt hasonlóképp tettem, mire elégedetten intett az őröknek, hogy hagyják el a rámpát.
   Hárman maradtunk, ahogy a néma csend ránk telepedett, ami már szinte kezdett felemészteni, idegőrlőnek érezve minden múló másodpercet, miközben csupán a mögöttünk húzódó portál tompa zúgása töltötte be a teret.
   Milliónyi kérdésem lett volna, de nem voltam benne biztos, hogy megfelelő-e a pillanat arra, hogy ezeket mind rájuk zúdítsam. 
   -Azért hívtalak össze benneteket, hogy vázoljam a következő feladatot.-törte meg a csendet Mr. Sands. Szavai megfontoltak voltak, miközben nagyot nyelve vártam, hogy folytassa.
   -Csodálatos egy találmány, nemde?-nézett mögénk témát váltva, a spirális fényű szerkezetet fürkészve, ahogy az fenyegetően magasodott felénk.-Korábban a léleklovasok valamiképp behatoltak a komplexumba, és sajnálatos módon sikerült belökniük.-csevegett, idegesítő módon terelve a témát.-Sokáig tartó felépülést igényelt ez az incidens. Darko viszont remekül helyt állt a távollétemben. Legalábbis, amíg okot nem adott arra, hogy visszatérjek.-lépett közelebb felénk, folyamatosan a portált pásztázva.
   -Hová vezet?-tettem fel a kérdést óvatosan, miközben szívem majd kiugrott a helyéről.
   -Az otthonunkba.-nézett rám jelentőségteljesen, majd folytatta.-Az emberi formám viszont nem képes ellenállni a portál energiájának. Egy hajszálon múlt a dolog.-magyarázta hanyagul. 
   -Emberi forma?-néztem Justin felé, aki mereven nagyapját fürkészve úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
   -Tervem, hogy megbosszuljam, amit azok a nyomorult fény szolgái műveltek velem, most végre egyenesbe került.-tért rá a lényegre, miközben én még mindig előző szavait emésztgettem.-Itt jöttök ti a képbe. Két harcost már kiiktattunk, kettő pedig még hátra van.-folytatta tervének vázolását.
   -Mit vár tőlünk?-kérdeztem felbátorodva, mire Mr. Sands mélyen szemeimbe fúrta tekintetét.
   -Haza kell térned, Ötödik!-felelte, miközben döbbenten bámultam rá.