Az Ötödik Léleklovas

35. Rész: Élet és halál között

   -Utat!-hallottam egy ismeretlen, távoli hangot, miközben remegő testem minden egyes porcikáját kínzó fájdalom járta át. Zihálva fordultam a hátamra, enyhítve a görcsöket, amik másodpercenként hasítottak belém, míg két oldalról éreztem, hogy karjaimat erősen fogva tartanak.

   Szobámban ülve bámultam a vaksötétbe, miközben szám szélét rágva, ujjaimat tördelve igyekeztem rendet tenni fejemben, amiben a kialakult káosz már-már elviselhetetlenül nyomasztóvá kezdett válni. Katja szavai minduntalan felötlöttek bennem, és a harag, amit kiváltottak egyre inkább elhatalmasodott rajtam.
   Hiába tettem félre az életemet, és legfőképp a családomat, akiket máskülönben bármikor előtérbe helyeztem volna, mivel minden erőfeszítésem feleslegesnek bizonyult. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rájuk, hiszen a szívem szakadt meg miattuk, most viszont helyesebbnek véltem, ha tudatlanul, biztonságban élik életüket nélkülem, hiszen ki tudja, mikor kerültek volna bajba miattam és az ostoba döntéseim miatt, amik már mindenhova vezettek, csak a kiúthoz nem. Egyébként sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, így pedig még több feszültségtől szabadítottam meg őket azáltal, hogy teljesen eltűntem életükből.
   Katja okkal vette el emlékeiket, azonban nem csak minket védett be ezzel. Ha nem is szánt szándékkal, de a családomat is megóvta, és ha egy ideig a kitörölt múltammal magam mögött kell éljek, hát legyen!

   -Nem bírja.-szólalt meg az egyik, aki leszorítva tartott, de hangja furcsán messziről hallatszott, pedig közvetlenül mellettem állt. Amikor úgy tűnt, elmúlik, vége, akkor ütött belém még erősebben a fájdalom, ami már-már olyan kínná kezdett válni, hogy ordítani tudtam volna.
   Ilyenkor hatalmas rándítással vetődtem oldalra, két oldalról pedig ennek ellentartva támasztottak. Hosszú órák óta tarthatott már, én pedig legbelül azért imádkoztam, bár véget érne minden.

   Az őrlődés és a kétség, amiket saját magamnak okoztam, szinte rosszullétig gyötörtek, miközben egyre inkább visszarántottak a mélybe. Annyira akartam, hogy elfogadjanak, hogy részese legyek valaminek, ami számít, hogy saját magamból kifordulva, egy új személyiséget felvéve küzdöttem, de hiába, hiszen minduntalan kitaszítottak, pedig minden tőlem telhetőt megtettem.
   Midnightcharm volt az, aki mindvégig jelzőfényként vezetett utamon, és akkor is reménnyel töltött el, amikor vaksötétbe burkolózott minden körülöttem, de végül ő is elhagyott. A léleklovas és lova kapcsolata ősi, mindenek felett álló, elvesztése pedig jobban fájt bárminél.
   Bizony van az a pont, mikor az ember annyira elkeseredett és reményvesztett, hogy bármire képes lenne, az én esetemben pedig a laborban jött el ennek az ideje, mikor magamba injekciózva a szert, tudatosan léptem rá egy olyan ösvényre, ahonnan már semmilyen visszaút nem létezett. Önmagam roncsolása talán életem egyik legsúlyosabb tette volt, de sosem bántam meg.

   -Lola!-kiáltották mellőlem, én pedig a hang forrásának irányába fordítva fejem igyekeztem kivenni, ki lehetett. Leheletét az arcomon éreztem, de a hang tompa volt, pedig néhány centiméterről érkezett csupán.
   Újabb roham hasított végig testemen, mire nyögve rándultam ismét össze, miközben erősen tartva próbálták megfékezni, hogy kárt okozzak magamban, vagy bármiben körülöttem. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mi történt a testemben, de egy valamiben biztos voltam: fenekestül felfordult minden, és nem tudhattam, túlélem-e egyáltalán a komplikációt, ami fellépett.

   Több hete már, hogy a komplexumban éltem, aminek falai idővel egyre szűkösebbé kezdtek válni körülöttem, pedig nem tartottak elzárva, sőt! Inkább a szabadság és a természet közelsége hiányzott, amit a vasszerkezetű falak és a tenger szakadatlan morajlása nem tudott pótolni, így hiába melegedett az idő, ahogy haladtunk beljebb a tavaszba, hiszen a nedves, sós levegőn és a szűnni nem akaró fémes, halas szagokon kívül mást nem igazán tartogatott számunkra a Dark Core székhelye.
   Leszámítva Katja becsmérlő, olykor szikrákat szóró, szúrós tekintetét, amivel időnként végigmért, Sabine és Jessica teljes mértékig elfogadón viszonyultak hozzám, bevonva minden tevékenységbe és munkába, amibe csak lehetett. Napjaim többsége harci gyakorlatokkal és előkészületekkel teltek, amiknek akadályát könnyedén vettem, szinte meg sem éreztem. Az erő csak úgy tombolt bennem, mintha a roncsolás során egy gátat döntöttem volna le, ami addig korlátozott.
   Még Elizabeth mesélte, hogy a szer hatására átalakul, úgymond "roncsolódik" a génállomány, ami megújulva lehetővé teszi a szervezetnek, hogy olyan változások menjenek végbe, amik befolyásolják a növekedést és szabályozást. Mivel közel sem evilági anyagról beszélünk, a lehetőségek száma végtelen, hiszen nem lehet tudni, miként működik a földi élőlényeken, akik vagy befogadják, vagy sem. Justin, Midnight és én is az első kategóriába tartoztunk, de nem mindenki ilyen szerencsés.
   Kétes érzelmekkel emlékeztem vissza a robbanásra és Justin lovának szerencsétlen halálára. Ha nem idéztem volna elő a balesetet, vajon szegény Saga ma is velünk lehetne? Én öltem meg vagy a szer, ami azoknak az otthonában készült, akik halhatatlanul, több száz éve járhatnak köztünk?