Az Ötödik Léleklovas

36. Rész: Tévedni és meghalni

   A könnycseppek szakadatlanul folytak arcomról, miután Jessica kilépett a szobából, kettesben hagyva gondolataimmal, amik megállás nélkül cikáztak a fejemben, és minduntalan önmagam hibáztatásában és a múlt boncolgatásában merültek ki. Nem bírtam megbirkózni a ténnyel, miszerint bármelyik másodpercben összeomolhattam, és talán sosem fogok felállni újból.
   Öklömmel az ágyamra csapva hajtottam homlokomat térdeimre, miközben legbelül szétmarcangolt a bűntudat és tehetetlenség érzése. Sok ideje sejtettem, hogy a végzetem felé siettem, de sosem gondoltam rá úgy, hogy ténylegesen be is következne. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy az eddigi utamon más vezetett, de ha jobban belegondoltam, senkinek sem köszönhettem, csakis saját magamnak, mert igenis a fontos, életbevágó döntéseket egytől-egyig én hoztam, nem törődve semmivel, csakis saját magammal, miközben annyira lefoglalt az önsajnálat, hogy önzőségemmel saját halálomba rohantam, fájdalmat okozva mindenkinek körülöttem.
   -Lola!-hallottam nevem az ajtóból, mire felpillantottam a könnyek miatt homályos alakra, aki tétován álldogált az ajtófélfát támasztva.
   Szipogva sütöttem le szemeimet, miközben igyekeztem elnyomni a rám törő zokogást, ami minduntalan hatalmába kerített, akárhogy is próbálkoztam tenni ellene.
   -Ne most, Justin!-kértem őt, a sírástól még mindig rázkódó vállal, mire megindulva felém bizonytalanul foglalt helyet mellettem. Fejemet ingatva vártam, hátha megszólal végre, de ő csak némán meredt maga elé, mintha mérlegelte volna következő lépését. Értetlenül fürkésztem arcát, mire óvatosan átkarolva vállam húzott magához közelebb.
   Éreztem, ahogy testem az övéhez simult, miközben reszketve, a zokogástól zihálva fúrtam arcom vállába, ő pedig szó nélkül ölelt, támaszt nyújtva, amire akkor a legnagyobb szükségem volt. Semmi sajnálat vagy szánalom, csupán egy barát, aki önzetlenül, az egyik legnehezebb időszakon segített át.

   A napok csak teltek, én pedig élet és halál között lebegtem, és egyre inkább úgy éreztem, semmit sem tehettem. A szer hatását ellensúlyozva injekcióztak, amivel némiképp egyben tartottak, de a tünetek fedése nem volt egyenlő a probléma megoldásával, ami továbbra is fennállt. Annyi kérdés merült fel bennem, de senki sem volt mellettem, aki megválaszolhatta volna.
   Szobámban ülve, a csupasz falat bámulva meredtem magam elé, amivel időm nagy részét töltöttem, miközben teljesen szét voltam esve, már-már beletörődve mindenbe. Ha az ember saját halálának tényével szembesül, két lehetősége marad: harcol vagy elfogadja. Én a másodikat választottam, hiszen már bőven nem volt miért harcolnom.
   Szívem apró darabokra hullott, akárhányszor eszembe jutott Darko, akinek teljesen nyoma veszett, és napok óta nem hallottam felőle. Pont akkor tűnt el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, egy támaszra, aki meghallgat és segítséget nyújt, de ő ennek ellenére is cserben hagyott. Mélyet sóhajtva hunytam le szemeimet, miközben magamban küzdve próbáltam egyben maradni.
   Mindent félretéve emlékeztem vissza a Katja és közte zajló beszélgetésre, aminek fültanújaként olyan információk birtokába jutottam, amiknek nem lett volna szabad. Darko pontosan jól tudta, hogy mindent hallottam, de ezt figyelmen kívül hagyva, kérdéseimet semmibe véve terelt állandóan, én pedig vakon bíztam benne, elnyomva magamban minden kétséget. Utólag beláttam, hogy kár volt, hiszen kedves szavai és tettei ellenére mégis volt, amit titkolt előttem, ami talán jobban fájt, mint amin éppen keresztül mentem.
   Gondolataimból visszazökkenve álltam fel, majd az ajtóm felé véve az irányt léptem ki a folyosóra, amin komótosan sétáltam végig. Tudtam, hová igyekeztem, és azt is, hogy mit válthat ki belőlem, de már egyáltalán nem érdekelt. Végigsimítva sérült karomon és a tapaszon, ami az injekciók nyomát fedte biccentettem a mellettem elhaladó őrök felé, akik ügyet sem vetve rám, gyors tempóban siettek valahová. Szemöldökömet ráncolva néztem utánuk, hiszen nem vallott rájuk az efféle viselkedés, de addigra már eltűntek a közlekedő végén. Vállamat megvonva fordultam vissza, majd a labor ajtaja előtt megállva egy pillanatra lehunytam szemeimet.
   Megragadva végül a kilincset nyitottam be a sötét helységbe, amit a vibráló neoncsövek egy kattanással töltöttek meg fénnyel, láttatva a rideg berendezést és a megannyi kémcsövet. Szemeimet tudatosan a terem túlsó részén tartva igyekeztem előre, még véletlenül sem fordulva az asztalok felé, ahol pontosan jól tudtam, hogy olyat látnék, ami minden egyes gondosan ápolt sebet felszakítana egy szempillantás alatt. Már csak a szer látványának gondolatától is rosszul voltam, hiszen a remény, amit annak idején keltett bennem mostanra fájdalomba és szomorúságba fordult át, egy olyan kínba helyezve, amit még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. Nem szerettem volna szembesülni tettemmel, amivel azt hittem, mindent visszakaphatok, végül mindent elveszítettem.
   Szám szélét rágva léptem a boxhoz, ahol Midnightcharmot tartották elzárva, mire fekete orrát átdugva a ajtó felett pillantott rám. A neonok fényei halványan világították meg Midnight szemeit, amik feketén csillogtak, engem fürkészve, miközben szívem majd kiugrott mellkasomból. A szer beadása óta csak ritkán látogattam el hozzá, főleg, hogy megbizonyosodjak róla, a kapcsolat, ami kettőnk között volt, visszatért-e, de sajnos minden esetben csalódnom kellett. Orrán végigsimítva minduntalan vártam az ismerős bizsergést, de végül mindig csak a szomorú valóság maradt, amiben egyedül voltam, és még azt is elveszítettem, ami születésem óta rendeltetett nekem. Az utóbbi napokban mégis jól esett látni őt, beszélni hozzá, ezzel is fedve magányom, ugyanis hittem, hogy valahol még ott volt, és hallott engem, még ha válaszolni nem is volt képes nekem, ez pedig némiképp megnyugvást jelentett.
   -Elrontottam.-suttogtam orrán végigsimítva, mire ő prüszkölve fordította fejét az ajtó irányába. Kezemet nyakára csúsztatva figyeltem őt, miközben a szűnni nem akaró szorító érzés mellkasomban egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni.
   -Most lenne a legnagyobb szükségem rád, hogy utat mutass. Hiányzol.-csuklott el a hangom, mire Midnight félig felém pillantva biccentett, majd hátrálva a box túlsó felébe húzódott.
   Zavartan néztem utána, miközben hangos zaj csapta meg a fülem mögülem. Megfordulva Jessicával találtam szemben magam, aki lihegve, az ajtót támasztva meredt rám.
   -Szükségünk van rád, Ötödik.-közölte zihálva, mire szemöldökömet ráncolva léptem felé. Tekintete aggodalmat sugárzott, arcáról pedig leolvasható volt az őszinte félelem.
   Ijedten bólintottam, majd mellé lépve kisiettünk a folyosóra.
   -Mi történt?-igyekeztem lépést tartani Jessicával, aki fekete csuklyája alá bújva szaladt előre.
   Szinte azonnal ránk telepedett a pánik hangulat, és tudatlanul is tisztában voltam vele, hogy hatalmas problémával álltunk szemben. Jessica szó nélkül haladt tovább, és berontva a tárgyalóba, ahol első érkezésem óta nem jártam, szinte beesve közölte, hogy megtalált.
   Belépve az ajtón dulakodás nyomait véltem felfedezni, a bútorok szinte megsemmisülve hevertek a padlón, amin égésnyomok és törmelékek éktelenkedtek. Halvány füstfelhő gomolygott, korlátozva a látást, de pontosan jól tudtam, ki állt a terem túloldalán.
   -Darko?-suttogtam teljesen összetörve, miközben értetlenül figyeltem a jelenetet.
   Darko előtt Katja térdelt, totálisan leharcolva, hevesen zihálva és sebekkel tarkítva. Ijedten néztem körbe, miközben tétován léptem közelebb.
   -Mi folyik itt?-kérdeztem, mire válasz nélkül hagyva Jessica fejet hajtott Darko előtt, aki biccentve fordította tekintetét irányomba.
   -Sabine!-szólalt meg határozottan.-Kísérd elém az Ötödiket!-utasította, mire Sabine, megjelenve mögöttem ragadta meg a vállam, maga előtt vezetve Darkohoz, aki generális pozíciójához híven ridegen mért végig. Sabine és Katja között állva éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobogott, miközben minden erőmmel azon voltam, nehogy kiessek a szerepemből. Nem bukhattunk le, hiszen rettentő sok minden forgott kockán.
   Darko nagyszerűen alkalmazkodott a kialakult helyzethez, így nekem is ez volt a dolgom, hiába éreztem, hogy legszívesebben felpofoztam volna eltűnése miatt. Kapcsolatunk ettől függetlenül titkolva volt, és ennek így is kellett maradnia.
   -Ugyan már!-nevetett fel kínosan Katja.-Hagyjuk a színjátékot!-csattant fel gúnyosan, mire Sabine és Jessica szinte egyszerre léptek előre.
   -Elárultad vezéred, annak ellenére, hogy hűséget fogadtál. Ez talán a legbecstelenebb dolog, amit tenni lehet.-szólalt meg Sabine, mire nagyot nyelve fürkésztem arcát. Jessica hevesen bólogatva állt mellette, tekintetük őszinte megvetést sugallt.
   Döbbenten fogtam fel, hogy mi történt éppen, mire hitetlenkedve kapkodtam a fejem kettejük között.
   -Tettem nem árulás volt, csak feltártam a valóságot. A vezérünk nem alkalmas, hogy ellássa feladatait.-szólalt meg Katja halkan, mire Darko szemeit forgatva sóhajtott.
   -Ugyan miként ítélhetnéd ezt meg? Katona voltál. Semmi jogod nincs ahhoz, hogy kétségbe vond vezéred utasításait és döntéseit.-emelte meg hangját vészjóslón Darko, miközben lélegzet-visszafojtva hallgattuk őt. Kirázott a hideg szigorú, tekintélyparancsoló kiállásától.
   -Nem én vagyok az áruló ebben a szobában.-pillantott Katja félig felém, miközben éreztem, hogy pulzusom az egekbe szökik.
   -Lola kiállt mellettünk, Katja. Te voltál az, aki a vezérnek támadt.-vetette oda Jessica undorodva, mire Katja magabiztos mosollyal az arcán állta a szemkontaktust.
   -Még akkor is így gondolnád, ha kiderülne, hogy egész végig hazudott?-húzta résnyire szemeit, miközben Jessica és Sabine hitetlenkedve nevettek fel.-A kezdetek óta egymás mellett harcolunk, mégis ellenem fordultatok.-ingatta fejét Katja csalódottan.
   Ajkamba harapva kerestem a szemkontaktust Darkoval, aki nyugtatón biccentett, hogy minden rendben lesz, de valahogy mégsem hittem neki.
   -Hol van Mr. Sands?-kérdezte Darko Katja-ra pillantva, terelve a témát, aki szemét forgatva vonta meg vállait.
   -Ott, ahol lennie kell.-állt ellent, mire Darko türelmét vesztve rontott neki, torkánál a földhöz szorítva, de Katja továbbra is nevetve tűrte a megpróbáltatásokat.
   -Felelj, vagy most helyben végzek veled!-ordította, mire mindannyian összerezzenve hátráltunk néhány lépést.
   Darko egy másodpercre felém pillantott, mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy rendben voltam, majd újból Katja felé fordult.
   -Több száz évvel vagyok nálad idősebb. Ott voltam, mikor Aideen és harcosai eltérítettek Garnok szállítása közben. Ott voltam minden mérföldkőnél, és mégis egy magadfajtának kellene engedelmeskednem?-sziszegte Katja undorodva.
   -Erősebb vagyok nálad.-rántott egyet Darko Katja nyakán.
   -Akkor sem tartozol közénk. Félvér vagy.-vetette oda Darkonak, aki lehunyva szemeit igyekezett uralkodni indulatain.
   -Hol van, Katja?-kérdezte higgadtan, de tekintetével gyilkolni tudott volna. Szorítása nem enyhült, kezével továbbra is Katja nyakát tartotta, aki megvetőn fürkészte Darko arcát.
   -Az alagsorban.-suttogta rövid hallgatás után. A szorítás miatt hangja rekedt és erőltetett volt, mire Darko nagyot lökve engedte el.
   Katja nyakához kapva ült fel, majd Darko után fordult, aki az ajtó felé sietve intett nekünk, hogy kövessük. Egyszerre indultunk meg utána, mikor Katja szólalt meg mögöttünk hirtelen.
   -Meséld el, Darko! Miként tértél vissza közénk?-kérdezte, mire megtorpanva mérlegeltem kérdését. Gyomrom görcsbe rándult, mikor Darko lassan megfordult.
   -Nincs mit mondanom.-zárta volna le, de Katja felnevetett.
   -Az orrunknál fogva vezettél minket. Hogy bízhatnánk benned, ha még azt sem vagy képes bevallani, hogy az Ötödik volt az, aki megmentett téged?-tápászkodott fel, miközben Sabine és Jessica kérdőn pillantottak felé.
   Darko lesütve szemeit ökölbe szorította kezeit.
   -Na, és az éjszakai kalandjaid? Mit gondolsz, Ötödik?-pillantott rám Katja vitára készen, miközben a sírás határán állva hallgattam.
   Sabine értetlenül rázta meg fejét, majd felénk fordult.
   -Miről beszél?-kérdezte, mire Darko idegesen túrt sötét tincseibe.
   -Minden, amit mondtak, hazugság.-csattant fel Katja.-Darkonak nem lett volna szabad visszatérnie a száműzetéséről.-lépett felénk bizonytalanul, de lábai látszólag alig tartották.
   Lélegzet-visszafojtva vártam, mi sül ki a vitából, de Darko csöndben maradt.
   -Te nem vagy normális.-szólaltam fel magabiztosan, miközben éreztem, hogy a pánik lassan eluralkodik rajtam.
   Katja szemét forgatva, szinte robbanásra készen állt meg előttünk.
   -Vigyázz, Ötödik! Pont azt véded, aki az elejétől fogva átvert téged.-mondta, mire szívem a torkomba ugrott. Remegő kezekkel sodortam el a tincseket homlokomból, miközben bizonytalanul nevettem fel, leplezve idegességem.
   -Tévedsz.-álltam ellen, miközben Jessica és Sabine hátrébb húzódva, szemöldöküket ráncolva hallgattak minket.
   -Ó, nem.-vigyorgott Katja, mint aki nyeregben érezte magát.-Gondolom nem mesélte, miként férkőzött a fejedbe az elejétől fogva, ugye?-kérdezte, mire zavarodottan pillantottam Darko felé, aki kerülve a szemkontaktust, mereven maga elé meredt.
   -Tudok jobbat.-folytatta Katja szórakozottan.-Gondolom arról sem tudsz, miért száműzette a vezér.-tette karba kezeit, mire a könnyeimmel küzdve kerestem a megfelelő szavakat.
   "Amikor elhagytalak, nem volt más választásom, ezt tudd!"-visszhangzottak a fejemben Darko szavai, amik a tengerparton, a megmentése után hangzottak el.
   "Azt mondtam, nem jelentesz fenyegetést. Azután megjelentél a szigeten. Azt hiszik, hazudtam, hogy életben hagyjanak téged."-emlékeztem vissza, miközben a könnycseppek lassan folytak le arcomon.
   -Az emberi oldala...-suttogtam, majd elhallgattam. Fogalmam sem volt, mit mondjak.
   Katja bólintva harapott ajkába.
   -Pontosan.-lépett elém.-Az emberi oldala volt az, ami visszatartotta küldetése végrehajtásától. Elbukott, hiszen végeznie kellett volna veled.-nézett mélyen a szemeimbe, miközben szívem hevesen vert.
   Döbbenten, könnyes szemekkel néztem Darko-ra, aki továbbra is kerülve tekintetem sütötte le szemeit.
   -Ez igaz?-kérdeztem tőle, mire Darko mélyet sóhajtva pillantott fel újra.
   -Képtelen voltam megtenni.-szólalt meg halkan.-Utasítottak, hogy végezzek veled, de nem voltam rá képes.-magyarázta, mire hitetlenkedve fordultam vissza Katja felé.
   -Te azt hitted, meghalt, mi viszont úgy hittük, ő ölt meg téged. Mindannyiunkat átvert.-magyarázta Katja, majd Sabine vette át a szót.
   -Amikor megláttalak a tengerparton, rögtön tudtam, hogy Darko hazudott.-szólalt meg előre lépve, ráébredve az igazságra.
   -A vezér nem sokkal utána száműzette, hiszen rájött, hogy gyenge, viszont Darko még egy utolsó, szánalmas kísérletet tett annak érdekében, hogy visszatérhessen. Betoborzott téged.-nézett rám Jessica sejtelmesen, összerakva fejében a részleteket, miközben ráeszmélve arra, hogy Katja igazat mondott, magabiztosan állt meg velünk szemben.
   Fejemet rázva dörzsöltem meg arcom, amíg igyekeztem felfogni a rám zúduló információkat.
   -Már akkor tudtam, hogy a szigeten vagy, mikor a Starbreedért mentem, és megláttalak az istállóban.-magyarázta Darko, mire az emlék villámcsapásként futott végig rajtam.
   -A sérülés.-érintettem meg a fejem azon részét, ahová korábban az ütést mérték, majd az ájulás után a szobámban ébredtem.-Azon az éjjelen tűnt el Midnightcharm. Te voltál?-fordultam Darko felé, aki lassan bólintott.
   Mélyet sóhajtva, nagyot nyelve hunytam le szemeimet, miközben majd szétvetett az ideg.
   -Kihasználtál engem? Egész végig csak arra kellettem, hogy visszatérhess?-léptem Darko felé, aki rezzenéstelen arccal figyelt engem.
   A részletek összeálltak a fejemben. Amikor hazudott arról, miként menekült meg a druidáktól, tulajdonképpen saját magát védte, pont úgy, mint amikor először hozott a komplexumba. Annyira haragudtam rá, hogy szinte egész testemben remegtem.
   -Eltűntél, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Nem egyszer hazudtál, és az orromnál fogva vezettél. Képes voltál azt mondani, szeretsz, miközben egy eszköz voltam számodra. Mondd csak, jelentett bármit is neked a kettőnk kapcsolata?-emeltem meg a hangom a sírás határán állva, mire Jessicáék szinte egyszerre sóhajtottak fel.
   -Helyben vagyunk.-hallottam Sabine-t, de figyelmen kívül hagyva őt továbbra is Darkot fürkésztem.
   -Nem tehettem mást.-szólalt meg, mire szívem ezernyi apró darabra hullott szét. 
   -Manipuláltál?-kérdeztem idegesen.-Manipuláltad valaha az elmém?-álltam meg előtte néhány centire, mire Darko tétován bólintott.
   Szemeimet lehunyva, gombóccal a torkomban fordultam el tőle, mire Katja nevetve vette át a szót.
   -Sokáig tartott, mire kiszedtem Justinból az információkat.-magyarázta vigyorogva.-A végére már nem volt olyan testrésze, ami ne vérzett volna.-biggyesztette ajkát gúnyosan, mire elfehéredve nyitottam szóra számat, de nem jött ki hang a torkomon.
   Éreztem, ahogy az ismerős bizsergés végigfut a gerincemen, majd ujjaimban végződik, rózsaszínben szikrázva, miközben egész testemet átjárta a forróság. Hevesen zihálva zártam ökölbe kezeimet, majd szakadozottan sóhajtva hajtottam le fejemet, míg az energia csak úgy tombolt bennem. A harag és csalódottság, amit Darko iránt éreztem szinte felperzselt, annyira, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Széttárva karjaimat engedtem át magamat a szikráknak, amik szakadatlanul pattantak ki belőlem, miközben kizárva a külvilágot, teljes mértékig hagytam, hogy a méreg lassacskán átjárja a testem.
   Lepergett előttem minden: Darko szavai, Justin feldúltsága, az összes tettem és döntésem, amit egy hazugságra alapoztam és az életem, amit eldobtam, hogy egy olyan utat kövessek, ami csak ámítás volt. A halálomba rohantam, mert képtelen voltam látni a valóságot, és hagytam, hogy az orromnál fogva vezessenek. Annyira kapaszkodtam a múltba, hogy megfeledkeztem arról, ami igazán fontos: önmagamról.