Az Ötödik Léleklovas

43. Rész: Elutasított vágyak

   -Azt hiszem, megérkeztünk.-köszörültem meg a torkom, mikor megpillantottam a Moorland Lovarda ikonikus, boltíves bejáratát.
   Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, így történt a mi esetünkben is, amikor rádöbbentünk, hogy utolért minket a hajnal, és nehéz szívvel ugyan, de folytatni kellett utunkat. Feltápászkodva indultunk el újra, szavak nélkül, csendben, hiszen tudtuk, mi következett, és titkon valahol mindketten rettegtünk az új ismeretlentől, ami ránk várt.
   -Azt hiszem.-biccentett Justin is, bepillantva az udvarba ismerős arcok után kutatva.
   Lovak patáinak dobogása és traktor halk morajlása töltötte be a hajnali csendet, ami vasvillák csattogásával és az istálló ajtajának szűnni nem akaró nyikorgásával vegyült. Elkezdődött az aznapi munka, én pedig ajkamba harapva nézelődtem, vágyakozva régi életem és munkám után.
   Irigykedve figyeltem a lovasokat, ahogy lovaikat vezetve készültek elő a reggeli edzésre, hiszen nekem is köztük lett volna a helyem, Mayával karöltve, Justin után epekedve, Lorettát kerülve és Josh-sal hülyülve, mit sem törődve mással, csupán jól érezve magunkat. Tudtam jól, hogy utolsó alkalommal pillanthatok be életem egy darabkájába, és utoljára szívhatom magamba a friss szénaillatot. Tudtam jól, hogy minden emlék, ami Moorland Lovardához kötött már csak annyi marad: emlék. Többet nem léphetek át a boltíves kapu bejáratán, többé nem ülhetek órákat a lelátón a lovasokat fürkészve, és többé nem élvezhetem a lovak nyújtotta társaságot, ami mindennél fontosabb volt számomra.
   Mindenemet odaadnám még egy percért, amit gondtalanságban és boldogságban tölthetnék druidák és idegenek nélkül, hogy megfeledkezhessek a problémákról, és élvezhessem a normális életet, ami ugyan megadatott nekem, de én sosem becsültem. Csupán még egy percet kérek, hogy elmondhassam szüleimnek, hogy nézeteltéréseink és zavaros múltunk ellenére mennyire szerettem őket, mivel most emlékeik hiányában hiába tettem volna, hiszen fogalmuk sem volt róla, ki vagyok, és már sosem fogják tudni.
   Az emberek mit sem sejtve foglalatoskodtak saját tennivalóikkal, megszokott életüket élve zavartalanul, miközben én az egyik legnehezebb búcsúra készültem, hogy végül másért harcolva folytassam utamat a végzetem felé.
   -Nem jössz?-pillantott vissza válla felett Justin, mikor észre vette, hogy nem követtem.
   Fejemet ingatva feleltem, miközben éreztem, hogy szemeimben könnyek gyűlnek, így az ég felé fordítva tekintetem igyekeztem visszatartani azokat.
   -Lola?-lépett hozzám Justin.-Semmi baj!-suttogta, mire nem bírtam tovább, és zokogva dőltem karjaiba, ő pedig megtartva engem húzott magához közelebb.
   Annyira fájt elengedni az életem, a múltam, az emlékeimet, de legfőképp, fájt elengedni őt, hiszen annyi mindent köszönhettem neki, amit már sosem leszek képes meghálálni.
   -Nem... nem mehetek be.-zokogtam vállába fúrva arcom, mire gyengéden végigsimítva hajamon ölelt magához, folyamatosan csitítva.
   -Megértem.-mondta halkan, én pedig szorosan hozzá simulva szívtam magamba illatát, megjegyezve azt, hogy később is emlékezhessek rá.
   Fogalmam sem volt, hogy kapcsolatunk, amit állandó feszültségek és viták jellemeztek, mikor jutott el arra a szintre, hogy éretten, érzelmeinket kifejezve tudjunk viszonyulni egymáshoz. Az elejétől fogva erre vágytam, és ott, akkor, amikor végre az enyém volt, mégis el kellett utasítanom.
   -Mennem kell.-toltam el magam Justintól, mikor valamennyire sikerült összeszednem magam, de ő továbbra is aggódva méregetett.-Most már tényleg. Elizabeth keresni fog.-győzködtem, leginkább önmagamat, majd ellépve tőle hirtelen a karomnál fogva visszarántott, mire derekamat átkarolva húzott magához.
   Barna szemeit le sem véve az enyémről fürkészett, miközben lélegzet-visszafojtva éreztem, ahogy karjai körém fonódnak. Amikor orra gyengéden az enyémhez ért, és csak néhány centi választott el minket egymástól, szívem a torkomba ugrott, és a vágy, ami hirtelen a hatalmába kerített, szavakkal leírhatatlan erővel söpört végig rajtam.
   Megborzongtam, ahogy testének melegét magamon érezve simult hozzám, majd számra pillantva hajolt közelebb, mialatt gyomromban megannyi pillangó repdesett fel, s alá, már-már őrült tempóra váltva.
   Egy hajszálnyi távolság sem volt már ajkaink közt, mikor egész testemben remegve emeltem meg a kezem, hogy mellkasára támasztva tarthassak ellent, lassan eltolva magamtól, míg a környezet megállás nélkül forgott körülöttem.
   Nagyot nyelve álltam csalódott tekintetét, miközben legbelül legszívesebben bokán rúgtam volna magam azért, amit az imént tettem, de bűntudatom erősebb volt a vágynál.
   Justin zavartan túrt sötét tincsei közé, majd torkát köszörülve lépett el tőlem a ránk telepedő feszültség közepette. Kínosan húztam el a számat, ugyanis át tudtam érezni azt a fájdalmat, amit visszautasításommal okoztam számára. Ha beengedem, talán kínzóbb lett volna elvesztésem, így megóvva őt még több szenvedéstől hátráltam én is egy lépést, mielőtt olyan történt volna, ami mindkettőnk helyzetét megnehezítette volna.
   -Van még valami, amit tudnod kell.-szólaltam meg szipogva, visszatartva a minduntalan rám törő sírást, miközben feleszmélve ugyan, de még mindig az imént történtek hatása alatt álltam.-Nem tehetem ezt veled. Így biztosan nem.-álltam tekintetét, amiben ezernyi érzelem vegyült egyszerre, de egyiket sem voltam képes elvonatkoztatni.-Saga...-kezdtem bele bizonytalanul, majd megakadva kerestem a megfelelő szavakat, mikor Justin megelőzött.
   -Tudom, hogy te voltál, Lola.-vallotta be őszintén, mire pulzusom az egekbe szökött, és hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
   -Micsoda? Honnan... vagyis... mióta?-hebegtem teljesen megsemmisülve.
   -Azóta sejtettem, amióta megláttam a romos labort.-tette karba kezeit a földet fürkészve maga előtt.
   -Nem értem.-haraptam ajkamba idegesen, mire Justin legyintett.
   -Nem haragszom olyasmi miatt, amiről nem tehetsz. Saga halála nem a te hibád volt.-pillantott fel ismét, én pedig egy sziklányi tehertől megszabadulva lélegeztem fel.
   -Miért nem mondtad el, hogy tudod?-kérdeztem halkan, lehunyva szemeimet a megkönnyebbüléstől, mire Justin megvonta vállait.
   -Te csupán megelőzted az amúgy is elkerülhetetlent. Úgy éreztem, könnyebb mindkettőnk számára, ha nem hánytorgatom fel a történteket, hiába volt az egyik legfájdalmasabb veszteségem.-nézett szomorúan maga elé, mire fejemet ingatva sóhajtottam.-Nyilvánvalóan tévedtem.-suttogta csalódottan.-Téged lesz talán a legnehezebb elengednem.-szólalt meg halkan, én pedig sóhajtva nyeltem vissza a könnyeket, amik szakadatlanul próbáltak kitörni belőlem.
   Kiábrándulva szembesültem a ténnyel, miszerint ez volt az utolsó vallomásom, amivel tartoztam számára, és úgy éreztem, elérkezett a pillanat a tökéletes záráshoz, amire mindkettőnknek szüksége volt.
   -Úgy kerek, ha kiterítjük lapjainkat.-búcsúztam, felé nyújtva karomat.-Köszönöm!-húztam halvány mosolyra a számat, mire Justin hezitálva ugyan, de kezet rázott velem.
   -Ahogy mondtam, szívás lesz nélküled.-nézett mélyen szemeimbe, mire halvány mosollyal az arcomon bólintottam.
   Tekintetét enyémbe fúrva fürkészett, mintha emlékeibe vésett volna, majd elengedve kezem biccentett, és elfordulva tőlem lépett be a boltíves kapun.
   Kissé hátrébb húzódva, az oszlop takarásából figyeltem, ahogy az udvarba ért, ahol a többiek mellett Thomast is megpillantottam, csizmáját pucolva az egyik szénabálán ülve. Kezében megállt a kefe, mikor oldalról valaki megbökte, majd felpillantva döbbenten meredt fiára, akit hosszú hónapokkal ezelőtt veszített el, nem tudva, hogy él-e, vagy sem.
   A pillanat minden egyes részlete az emlékezetembe égett, ahogy komótosan felállt, elejtve mindent, ami a keze ügyében volt, hogy lassan Justinhoz lépve jobban szemügyre vehesse, majd magához húzva szorosan átölelje. A mosolya őszinte boldogságot és megkönnyebbülést sugallt, mire akaratlanul is felnevettem.
   Ellépve az oszlop mellől fordítottam el tekintetem róluk, magam mögött hagyva egy emléket, hogy később felidézve térhessek vissza fejben, újból átélve a pillanatot, amikor Justin otthon volt, Thomas visszakapta elvesztett fiát, én pedig készen álltam, hogy harcba induljak egy olyan csatában, amit már régóta más helyett vívtam.