Az Ötödik Léleklovas

17. Rész: Elszigetelve

   Mr. Sands mély levegőt véve, jelentőségteljesen pillantott rám. Ahogy egymással szemben ültünk, egyre feszültebbé kezdett válni a légkör. Taszított jelleme, miközben az eszem azt súgta, meneküljek, de tudnom kellett az igazságot.
   -Garnok védelmezőiként harcolunk az idők kezdete óta. Urunk felemelkedésével beteljesülne a jóslat, ami az emberiség felemelkedését hozná el számunkra. Aideen viszont szembeszállt velünk, leigázta Garnokot, és szolgái napjainkig üldöznek, hogy megakadályozzanak minket a sors beteljesítésében.-szorította ökölbe kezeit Mr. Sands, miközben szakadatlanul engem figyelt.
   A történetet hallgatva rezzenéstelen arccal néztem rá, arra várva, hogy a lényegre térjen.
   -Mi az én szerepem ebben az egészben?-kérdeztem értetlenül.
   -Garnok szunnyad, és várja, hogy felszabadítsuk. Aideen a halálával megkötötte a Garnokot bebörtönző mágiát, és létrehozott négy őrzőt, akik periódusonként felébrednek, hogy védelmezzék az emberiséget az őket megillető szabadságtól. Aideen tett róla, hogy az emberek az ő oldalára álljanak, minket pedig a sötétségbe száműzzenek. Druidáknak nevezik magukat, és a négy őrzőt szolgálják.-magyarázta éles, mély hangon. Szavaiból gyötrő küzdelem érződött, mintha átélte volna mindazt, amit elmesélt. 
   -Én is egyike vagyok a négynek?-tettem fel a kérdést, visszaemlékezve álmaimra, ahol négy lovas jelent meg előttem. 
   -Te különlegesebb vagy. Ritka, de időnként felébred egy ötödik őrző is, akiben ötvözve van mindaz, ami a négyben összesen.-mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá.
   -Én, mint "ötödik"? Hogy lehetséges ez?-hajoltam előre, teljesen összezavarodva.-Nem értem. Semmi képességgel nem rendelkezem. Nem hiszem, hogy engem keresnek.-hárítottam, mire lehajtva fejét sóhajtott, és kissé ingerülten kezdte tördelni kezeit.
   -Hidd el, ott van benned! Darko hosszú ideig figyelt téged.-bizonygatta igazát, mire szemöldökömet ráncolva pillantottam fel.
   -Tehát a "küldetés", amiről Darko beszélt, erről szólt? Már akkor tudták, ki vagyok?-csuklott el a hangom, miközben apró darabokra hullottam legbelül.
   -Kár, hogy nem volt képes félre tenni emberi oldalát.-jelentette ki unottan, majd felállva megigazította öltönyét, és lassan felém lépett.
   -Emberi oldalát? Miről beszél?-suttogtam halkan, értelmezve szavait, mire ő, mintha meg sem hallotta volna, folytatta.
   -A druidák még csak nem is sejtették, hogy rád találtunk. Ez volt az előnyünk. Most, hogy keresni kezdtek, ismét a mi kezünkbe került az irányítás.-magyarázta, miközben megállt előttem. 
   -Nem keresnek. Semmit sem akarnak tőlem.-közöltem fejemet ingatva, miközben Mr. Sands egyik kezét felém nyújtotta. Néhány másodpercig csak figyeltem azt, és nem tudtam, mitévő legyek. 
   -Csatlakozz hozzánk! Együtt legyőzhetjük a sok éve tartó uralmát Aideen-nek, és felszabadíthatjuk Urunkat, aki a megváltást hozza.-mondta, miközben óvatos, de magabiztos mosolyra húzta szája szélét. Ez volt az első igazi érzelem, amit tükrözött.
   A hallottakat mérlegelve bámultam magam elé, miközben folyamatos nyomást éreztem, szakadatlanul vacillálva, miként döntsek.
   Megnyugtatott a tény, hogy nem őrültem meg, viszont iszonyúan megrémített mindaz, amit az imént elmondott nekem. Az ajánlat csábító volt, hiszen ezáltal betekintést nyerhettem mindabba, amibe eredetileg születtem. Justin is választott, így ideje volt nekem is. Szememet lehunyva mélyet sóhajtottam, majd előre nyúlva megragadtam Mr. Sands kezét.
   Elfogadtam az ajánlatot.

   Amikor az embert hirtelen döntés elé állítják, nem biztos, hogy helyesen látja a dolgokat. Lehet, hogy amit akkor jónak vél, csak látszat, és elfelejt a sorok között olvasni. Ez történt velem is. Miután elfogadtam Mr. Sands ajánlatát, arra számítottam, hogy újra láthatom Justint és Midnightcharmot, és visszatérhetek a mindennapjaimba. Mekkorát tévedtem!
   A napok teltek, és ahogy múlt az idő, úgy tünedezett el a remény is.
   Nem sokkal a beszélgetést követően a kiképzésemről esett szó, és arról, miként foglalhatom el a helyem a sötét lovasok között. Mr. Sands elmondása szerint Aideen követői a druidák, akik a négy őrzőt szolgálják. Az őrzők lóháton harcolnak, erejük pedig mindenek felett álló. Az egyensúly azáltal jött létre, hogy Garnok védelmezői kénytelenek voltak megalapítani saját testvériségüket, a sötét lovasokat, akik közé most már én is tartoztam. Mr. Sands sokat mesélt róluk, és arról, miként foglalhatnám el a helyem a csapatukban. Eleinte elzárkóztam, de most már kifejezetten csábított a lehetőség. Egy hely, ahová tartozhatok, ahol önmagam lehetek... legalábbis azt hittem.
   Gondolataimba merülve sétálgattam a komplexumban, de már régóta nem számoltam, hányadik napja. Céltalanul haladtam előre, lekötve magam, mielőtt a pánik újból elkezdett volna kiteljesedni rajtam. Annyira elzártak a külvilágtól, hogy még a családommal sem beszélhettem. Amikor felvetettem, hogy keresni fognak, csak annyit mondtak, mindent elintéztek. Kirázott a hideg, akárhányszor belegondoltam, ez mit jelenthetett.
   A komplexum hideg, sötét folyosóit már úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Amikor volt egy kis szabadidőm, ezeken a közlekedő részeken sétáltam, hogy elfoglalhassam magam. Napfényt az érkezésem óta csak az ablakon beszűrődve láttam, és már abban sem voltam biztos, hogy valóság, ami körülöttem zajlott. A saját lakrészemet leszámítva minden ajtót zárva tartottak előlem, és őrök állták az utamat állandóan, mikor a külső részhez érkeztem. Valamit rejtegettek előlem.
   A napjaim nagy részét egyedül töltöttem, és vártam, hogy bármilyen utasítást kapjak. Olykor Dark Core munkások nyitottak be hozzám, hogy ételt hozzanak, vagy megnézzék, minden rendben volt-e. Kicsit olyan érzés volt, mintha egy börtönben éltem volna, folyamatos megfigyelés mellett.
   Aggasztott, hogy Darko-t az érkezésem óta nem láttam, és Justin, vagy Midnightcharm hollétéről sem tudtam semmit, holott ők is a komplexum falai között voltak valahol, mégis elzárva tőlem, távol. A körülmények ellenére nem féltem, sőt, semmit sem éreztem. Inkább a bennem lappangó üresség érzése volt rémisztő, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Szakadatlanul vártam, hogy történjen valami, mert hittem, hogy csak idő kell nekik, én pedig megadtam.
   Ilyen lehet, amikor az ember felad mindent? Ilyen hamar elérkeztem volna ide?

   Reggel a tenger őrült morajlására és a viharos szél hangjára riadtam, a vasszerkezetű kabin tetején pedig megállás nélkül kopogtak az esőcseppek. Az őszi időjárás Jorvikon mindig is szeszélyesnek volt, bár már abban sem voltam biztos, hogy a komplexum még a szigetország része volt-e.
   Dideregve húztam magamra a takarót, miközben Darko kabátját szorítottam mellkasomhoz. Az érkezésem óta nálam volt, és egy pillanatra sem eresztettem. Valamiért megnyugtatott, biztonságot nyújtott. Az illata a régi időkre emlékeztetett, és talán ez volt, ami bennem tartotta a lelket.
   Ki tudja, hányadik napja lehettem bent, de abban biztos voltam, hogy már nem húztam volna sokáig ép ésszel. Az álmaimra gondoltam, amik korábban napokig kísértettek, és amik valamiért az érkezésem óta teljesen megszűntek. Nem tudtam, ez mit jelenthetett, de kitartóan hittem abban, hogy jó helyen voltam, és itt kellett lennem.
   -Ötödik! Fogadják Önt!-hallottam hirtelen az egyik őr hangját az ajtóm túloldaláról. Már valamelyest sikerült hozzá szoknom új nevemhez, ami sokkal több jelentéssel bírt, mint amit valaha is sejtetett.