Az Ötödik Léleklovas

5. Rész: Gyötrő álmok

   Vágtázó patadobogások visszhangoztak az éjben, ahogy végigszáguldottunk Moorland partjain. Midnightcharm sörényébe kapaszkodva hagytam, hogy a sós, tengeri szél a hajamba kapjon, míg átvágtunk a homokon.
   Felettünk ezernyi csillag ragyogott, a távolban pedig rózsaszín fények villantak, mintha egy mágikus vihar közeledett volna. Izgatott voltam, mégis féltem.
   A sötétség kezdett utol érni, de mi csak vágtáztunk előre, mit sem törődve azzal, ami ránk várt a végén.
   Az élmény új volt, mégis elkapott az ismerős érzés: egyszer már jártam itt, egyszer már átéltem ezt. Akkor hirtelen Midnightcharm hangos nyerítés kíséretében megállt, majd ágaskodva jelezte, hogy utunk tovább nem vezet.
   A hullámok átcsaptak felettünk, miközben a szakadó esőben és a cikázó villámok közepette a távolban négy lovas sziluettjét pillantottam meg, felettük pedig rózsaszín fényben izzott a levegő.
   Abban a pillanatban zuhanni kezdtem, távol Midnightcharmtól és a négy lovastól. Kinyújtottam a kezem, hátha még elérem őket, de azok csak távolodtak, ahogy eltűntem a mélyben.

   Ahogy ébredeztem, az esőcseppek hangos kopogása ütötte meg a fülemet. Forgolódni kezdtem, és fokozatosan tértem magamhoz, ahogy homlokomon végigfolyt az izzadság, ruháim pedig rám tapadtak a nedvességtől.
   Csak álom volt. Egy álom, ami két hete gyötört, minden egyes éjszaka.
   Ahogy fordultam volna, ledermedtem egy pillanatra. Szemeim kipattantak, és felülve körbe pillantottam. Nem a szobámban voltam.
   Magam mögé nyúltam, hogy kapaszkodási felületet keressek, majd felállva, óvatosan támaszkodva próbáltam rájönni, hol ébredtem. Nem tartott sokáig, mire ráeszméltem, hogy a Moorland Lovarda istállójában feküdtem. A rémülettől összeszorult a mellkasom és hányinger kerülgetett.
   Levegő után kapkodva tapogatóztam a sötétben, mikor feltűnt, hogy a távolban egy rózsaszín fényben világító szempár meredt vissza rám. Sikítani akartam, de nem jött hang a torkomon.
   Pánikroham kerülgetett, és kétségbeesetten kerestem a kijáratot, mikor a fények felkapcsolódtak, az istálló ajtaja kitárult, én pedig belerohantam Thomasba és Justinba.
   -Jesszusom Lola, mi történt?-kérdezte Justin ijedten, mikor elkapták a karomat. Rémisztő látványt nyújthattam, ugyanis Justin és az apja is meredtem bámultak rám, és próbálták megfejteni, mi bajom lehet.
   Továbbra is levegő után kapkodva a világító szempár felé néztem, de annak nyoma veszett. Az istálló megtelt fénnyel, az addigi dermesztő légkör pedig melegséget árasztott.
   -Én... én csak... csak...-próbáltam összeszedni gondolataimat, de hamar rájöttem, hogy arra, amit az előbb átéltem, nincs ésszerű magyarázat. Nem akartam, hogy Thomas és Justin tudomást szerezzenek az álmokról, vagy arról, hogy az imént szembenéztem valamivel, ami nem is létezhetett. Lehunyva a szemeimet igyekeztem összeszedni magam a megpróbáltatások következtében.
   -Lola, halálra rémítesz minket!-szólt hozzám Thomas megrázva a vállam, mire kinyitva a szemem feléjük pillantottam.
   -Nem tudtam aludni, és gondoltam lenézek az istállóba.-füllentettem, de Justin és Thomas fürkésző tekintete arról árulkodott, hogy nem hittek nekem.
   -Megijedtem, mert hirtelen lekapcsolt a világítás. Szerintem a vihar miatt lehetett.-magyaráztam rögtönzött mesémet, majd lassan elengedték a karomat.
   -Komolyan, semmi bajom! Félek a sötétben.-vallottam be, mire úgy láttam, fellélegeztek és hittek nekem.
   -Nem mászkálhatsz csak úgy az éjszaka közepén! Azt hittük, betörtek.-magyarázta Thomas, én pedig elszégyellve magam sütöttem le szemeimet. Justin tekintetét magamon érezve, zavartan forgolódni kezdtem, miközben legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna.
   Egy hónapja, hogy Moorlandre költöztem, de azóta is alig beszéltünk. Én tudatosan kerültem, ő pedig nem kereste a társaságom. Fogalmam sem volt, mi történt köztünk, de egy valamiben biztos voltam: rosszul ítéltem meg őt és félreismertem.
   -Elnézést kérek, megjegyeztem. Többet nem fordul elő.-szabadkoztam, majd jó éjszakát kívánva visszasiettem a szobámba, ahol az ajtót magamra zárva próbáltam megfejteni az imént történteket.
   Lehunyva a szemem igyekeztem felidézni az elmúlt hetek eseményeit, amik közül a minden éjjel visszatérő álmom nyugtalanított a legjobban. Az ágyamra lehuppanva túrtam bele hajamba, miközben a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, majd hirtelen felindulásból ismét felpattantam, hogy papírért és ceruzáért nyúljak.
   A földön ülve elkezdtem papírra vetni mindent, amit álmomban láttam: a tengerpartot, a csillagos eget, a rózsaszín villámokat, Midnightcharmot, a négy lovast a távolban...
   Egyszerűen nem állt össze a kép, kellett valami, ami letisztázza. A feszültség, ami az elmúlt hetekben bennem volt, most ott volt előttem papíron, mégis képtelen voltam megfejteni, amit láttam.
   Valamiért újra és újra egy név villant át az agyamon: egy név, ami miatt erre a szigetre költöztem, hogy felejtsek, és új életet kezdhessek.
   -Darnell.-mondtam ki hangosan, majd megráztam a fejem. Nem lehetett, hogy róla szólt, hiszen régen elment, és többet nem is jött vissza.
   Könnycseppek gördültek végig az arcomon, ahogy felidéztem az éjszakát, amikor megtudtam, hogy Darnell nincs többé. Mintha kiszakított volna belőlem egy darabot, hogy magával vihesse a sötétbe. Egy évembe telt rendbe jönni, és úgy dönteni, hogy változtatok az életemen, de az érzést sosem felejtem, hiszen végtelenül szerettem. Otthon minden rá emlékeztetett, így nem maradhattam, hiszen hiánya a végletekig felemésztett.
   Sóhajtva a térdemre döntöttem a homlokom, és próbáltam ésszerűen gondolkodni: rég volt, elmúlt, az álmok nem kötődhettek hozzá.
   Akkor mégis mit jelentenek?