Az Ötödik Léleklovas

39. Rész: Eretnek

   -Elrontottam.-fogalmaztam meg lassan, miközben kezeimet tördelve ültem Elizabeth nappalijában az egyik rozoga karosszékben.
   A szertartást Fripp zárta le, miután közölte, hogy menthetetlen állapotomból kifolyólag még hasznukra válthatok, majd szó nélkül oszlatva a tömeget utasított minket haza. Egytől-egyig értetlenül álltunk az enigma előtt, amit Fripp hagyott hátra, mindenféle magyarázat nélkül.
   -Mit értett az alatt Fripp, hogy...-akadt meg egy pillanatra Elizabeth.-Halott vagy?-fejezte be kérdését, mire könnyeimmel küzdve sóhajtottam.
   -Hiába akartam jól cselekedni, hiába hittem azt, hogy a megfelelő helyen vagyok a megfelelő ember mellett. Mindvégig megvezettek, de túl későn döbbentem rá erre.-hunytam le szemeimet zaklatottan.-Én... én beadtam magamnak a szérumot.-nyögtem ki végre, mire Elizabeth gondterhelten túrt hajába.-Sajnos nem úgy ment végbe a folyamat, ahogy kellett volna. Egy kísérleti stádiumban lévő szert találtam. Meggondolatlan voltam.-temettem arcom tenyerembe.
   Kimondva sokkal nagyobb súlya volt, mint fejben, és akkor eszméltem rá igazán, mivel is álltam szemben.
   -Sajnálom.-suttogta őszintén. Bólintva meredtem magam elé gondolataimba temetkezve, miközben Elizabeth töprengve sétált fel, s alá a szobában.
   -Sosem vonnám kétségbe Fripp döntéseit, de ebben az esetben...-gondolkodott el egy pillanatra.-Fogalmam sincs, mi a terve.-húzta el a száját, miközben fejemet ingatva hallgattam őt.
   -Mennyi... mennyi van... hátra?-bökte ki a kérdést nagy nehezen Elizabeth.
   -Napok. Talán egy hét.-suttogtam beletörődve.
   Végigpörgettem a fejemben minden befejezetlen ügyemet, minden megválaszolatlan kérdést és minden érzést, amik már sosem fognak kiteljesedni. Lehunyva a szemem emlékeztem vissza az otthonomra, a gyerekkoromra, ami csak számomra létezett, hiszen Katja manipulációja miatt a családom már nem emlékezett rám, és pontosan ezért a pillanatért nem szerettem volna, hogy visszakapják az elvett emlékeket. Ha kitudódott volna halálom híre, biztosan belerokkantak volna, így viszont megóvtam őket egy olyan fájdalomtól, amit életük végéig sem lettek volna képesek kiheverni.
   -Láthatom Justint?-kérdeztem rövid szünet után, mire Elizabeth bizonytalanul állt meg előttem.
   -Justin Moorland komoly fenyegetést jelent számunkra. Nem engedhetlek a közelébe egészen a tárgyalásáig.-nézett mélyen szemeimbe, mire hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
   -Ugyan milyen fenyegetést jelenthet?-kérdeztem ingerülten, mire Elizabeth csendre intett.
   -Nem teszek kivételt.-zárta volna le, de én nem tágítottam.
   -Kérlek! Már csak ő maradt nekem.-akadtam meg egy pillanatra.-Nincs időm várni.-csuklott el a hangom.
   Elizabeth a kérésem mérlegelve fürkészett, majd óvatosan bólintva adta meg végül az engedélyt.
   -Legyen!

   Avalon házával szemközt álló épület külseje ártatlannak tűnt ugyan, de legbelül egy komplex börtön rendszert alakítottak ki a druidák. Belépve összerándult a gyomrom, miközben a cella ajtók mellett elhaladva megpillantottam a sajátomat, majd a folyosó végén megállva Elizabeth egy kulcscsomót húzott elő zsebéből.
   Babrálva a zárral tárta ki a cella ajtaját, ami mögött az enyémhez hasonló kis szoba fogadott, ugyanúgy leharcolt állapotban.
   -Magatokra hagylak.-szólalt meg mögülem Elizabeth.-Emlékeztetlek, hogy az erőtök itt hasznavehetetlen. Bármilyen kísérlet a szabadulásra, és mehetsz vissza a celládba.-váltott fenyegető stílusra, mire szemöldökömet ráncolva pillantottam felé.
   Nem tudtam eldönteni, mely személyisége tartozott Elizabeth-hez, hiszen a rideg, szigorú külső mögött igenis látható volt a gondoskodó, szeretetteljes énje, amelyeket váltogatta, mintha ő sem tudta volna eldönteni, miként viszonyuljon hozzám. Tudtam jól, hogy valahol kötődött és törődött, de mintha ezt ellensúlyozva, saját magának hazudva igyekezett volna egy olyan arcot mutatni, amivel a druidák felé próbált volna megfelelni. Szemében megcsillant a bizonytalanság és a félelem, hiszen ugyanúgy, mint én, ő is rettegett.
   -Köszönöm.-néztem rá hálásan, majd belépve a szobába zárta be mögöttem az ajtót, ahol úgy tűnt, egyedül maradtam, mégis, a félhomályban apró motoszkálásra lettem figyelmes.
   -Justin?-léptem előre, mikor hirtelen a nyakamba ugorva, szorosan átölelve fogadott.
   -Lola!-húzott magához közelebb, én pedig viszonozva ölelését fúrtam arcom vállába. Fogalmam sincs, meddig álltunk ott, egymást átkarolva, de annyi bizonyos volt, hogy mindkettőnknek szüksége volt erre.
   -Örülök, hogy jól vagy.-tolta el magát tőlem Justin, majd köhintve, mint aki zavarban volt túrt sötét tincsei közé, kerülve a szemkontaktust.
   -Én is.-mosolyodtam el az ide érkezésünk óta először.-Azt hittem, nem látlak többet.-húztam el a számat szomorúan, mire Justin bólintott.
   -Hidd el, ott a tengerparton én is így éreztem. Lepergett előttem az életem. Még az unokáimat is láttam, meg minden.-húzta fel szemöldökét gondterhelten, mire hangos nevetésben törtem ki egyszerre.
   -Nem vagy normális.-löktem meg a vállát, miközben ő is elmosolyodott.
   Jó ideje nem nevettem ilyen felszabadultan, és már el is felejtettem, milyen érzés. Az a sok negatív élmény és történés rányomja a bélyegét hangulatunkra, és egy idő után megfeledkezünk arról, milyen is boldognak lenni.
   -Meddig leszek még bezárva?-kérdezte komolyra fordítva a szót, mire fejemet ingatva néztem barna szemeibe.
   -Nem tudom. Elizabeth valami tárgyalásról beszélt. Igazából azt sem értem, mi folyik a háttérben.-biggyesztettem ajkam.-Először száműzetni akartak. Azután közölték, hogy mégis hasznos vagyok, így végül úgy néz ki, maradok.-vontam meg a vállam zavartan, mire Justin furcsán méregetni kezdett.
   -Ebben nem igazán látom a logikát.-húzta résnyire a szemeit.-Valamit terveznek, nem?-kérdezte, mire elgondolkodva oldalra néztem.
   -Valamit biztosan, de szerintem még ők sem tudják, mit.-indultam meg az ócska ágy felé, ami a dohos, ósdi szoba hátsó részén helyezkedett el a kopott falhoz tolva. Lezserül ráülve a falnak támasztottam a hátam, mire Justin, követve a példámat, szintén helyet foglalt mellettem.
   Egy darabig csak hallgattunk, mindketten gondolatainkba feledkezve, egymás társaságát élvezve. Igazából senki más sem maradt, akire úgy számíthattam, mint Justinra, és ő is pontosan ezt érezte velem kapcsolatban, így kölcsönösen, szavak nélkül támogatva egymást ültünk a félhomályban.
   -Lola...-szólított hosszabb csend után, mire érdeklődve fordultam felé.-Mi lesz veled?-kérdezte aggódó tekintettel, mire fejemet rázva értelmeztem kérdését.-Úgy értem, a szerrel. Már nem kapod a kezelést.-hozta fel félve a témát, amit szívem szerint elkerültem volna.
   Mélyet sóhajtva kerestem a megfelelő szavakat.
   -Vissza nem térhetek.-haraptam ajkamba.-Szerintem te is tudod, mi lesz a vége.-sütöttem le a szemeimet, miközben tekintetét magamon érezve tettem karba kezeimet.
   -Biztos van megoldás.-szólalt meg halkan, mire arcomat dörzsölgetve hunytam le szemeimet.
   -Nincs. Elizabeth mondta volna.-nyeltem nagyot, míg Justin döbbenten mért végig.
   -Tudnak róla, és nem tesznek semmit?-kérdezte teljesen kiakadva, de én csitítva érintettem meg a karját.
   -Semmi gond. Ha tudnának, sem tennének semmit. Eretnek vagyok.-húztam csalódott mosolyra a számat, mire Justin idegesen simított végig tarkóján.-Örülök, hogy egyáltalán meghagyják az életünket. Legalábbis ami maradt belőle.-dőltem neki a vállának, mire mélyet sóhajtva tartott ellent.
   -Nem hiszem el, hogy beletörődtél. Az a Lola, akit megismertem, foggal-körömmel harcolna az életéért.-jellemzett engem egy mondatban, mire biccentettem.
   -Van az a pont, amikor már nem lehet mit tenni.-zártam le úgy téve, mintha tényleg nem érdekelne, pedig belülről felemésztett a tehetetlenség érzése.
   -Hiányzik Moorland.-suttogta szomorúan, én pedig bólintva feleltem.
   -Nekem is.-mondtam, majd rövid szünet után folytattam.-Ígéretet tettem, hogy visszamegyünk. Tartozom ennyivel Thomasnak és neked is.-nyugtattam, mire fejét rázva döntötte fejét az enyémre, amit vállán pihentettem, miközben karunk egymáshoz simult.
   Jól esett a közelében lenni, megnyugtatott a jelenléte, és úgy tűnt, én is hasonlón hatottam rá.
   -Szívás lesz nélküled.-vallotta be félénken, mire döbbenten pillantottam fel rá.
   -Eddig is megoldottad valahogy nélkülem. Szerintem ezek után sem lesz probléma. Loretta tárt karokkal vár vissza.-próbáltam elviccelni visszatartott nevetéssel, de a helyzet morbidisága nem engedte. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem zavarna, de közben apró darabokra tört a szívem.
   -Te más vagy, Lola.-suttogta felém fordulva.
   Ahogy lehelete arcomhoz ért, végigfutott a hátamon a hideg. Szívem hatalmasat dobbant szavai hallatán, mire összébb húzva magam emeltem el fejem a válláról.
   -Tudod, sosem értettem, mi zajlik a fejedben.-emlékeztem vissza közös múltunkra, amiket veszekedések és nézeteltérések tarkítottak.
   Justin nevetve vonta meg a vállát.
   -Pedig mindig is egyértelmű voltam.-vigyorgott magabiztosan, és egy pillanatra a régi Justin ült mellettem, a határozott és jó kiállású, a Moorland Lovarda hírhedt és népszerű pasija, akiért mindegyik lány epekedett, beleértve engem is, legalábbis, amíg tartott a rózsaszín köd, ami jó hamar el is illant. Egyszerre visszatért minden régi érzés, és olyan volt, mintha a múlt egy darabkájába csöppentünk volna.
   Mosolyogva dőltem vissza vállára, majd mélyen magamba szívva illatát hunytam le szemeimet.

   Órák teltek el, mi pedig csak beszéltünk, megállás nélkül. Olykor hangosan nevetve, olykor pedig halkan elgondolkodva ültünk egymás mellett, hátunkat a falnak támasztva, miközben teljesen belefeledkeztem mindenbe. Jó ideje ez volt a leghosszabb beszélgetésünk, amit nem veszekedéssel töltöttünk, vagy azzal, hogy rám sem hederít, én pedig idióta módon futok utána, mint régen, amikor még hírből sem ismertük a druidákat vagy a sötét lovasokat, pedig már bőven érintettek voltunk.
   Visszasírtam a napokat, amikor Mayával együtt utáltuk Lorettát, vagy amikor a legnagyobb problémám az volt, hogy Justin bunkón viselkedett, miközben azt hittem, a legmélyebb gödör alján voltam, pedig a legboldogabb időszakomat éltem. Sosem becsültem azt, amim volt, és most, amikor már minden mindegy, már semmit sem tehettem. Csak beletörődtem sorsomba, hiszen úgy tűnt, tényleg semmi kiút nem vezetett innen.
   Egy idő után csendben maradtunk, majd valamikor a hajnali órák környékén ébredtem, fejemet Justin vállára döntve, hátunkat még mindig a falnak támasztva, mikor halk motoszkálást hallottam az ajtónál. Felkapva fejem ültem fel, majd Justinra pillantottam, aki mélyen aludt, mit sem törődve a zajjal, ami egyre hangosabbá kezdett válni.
   Halkan kászálódtam ki az ágyból, hogy az ajtóhoz lépve, fülemet rátapasztva hallgatózzak, mikor az kitárult, én pedig keresztül esve Maya karjaiban találtam magam.
   -Te jóságos Aideen!-szólalt meg ijedten, mire teljesen összezavarodva pillantottam fel rá.
   Idejét sem tudtam, mikor láttam őt utoljára. Az emlékek villámcsapásként futottak végig rajtam, mire összeszorult mellkassal engedtem el kezét, és mélyen szemeibe nézve kerestem a megfelelő szavakat. A kezdetektől fogva mellettem volt, és végigkísért megannyi nehézségen, míg ellenem fordulva hátba nem támadt, majd teljesen elhidegülve tőlem vágott el minden kapcsolatot, amivel erősebb fájdalmat okozott, mint valaha. Fejemet ingatva mértem őt végig, mire szemöldökét ráncolva lépett közelebb.
   -Minden rendben?-pillantott végig rajtam, majd elkerekedett szemekkel meredt sebes karjaimra, amiket takarva igyekeztem elrejteni előle.
   -Maya!-böktem ki a nevét teljesen összezavarodva, miközben vegyes érzelmekkel hátráltam néhány lépést. Vállam felett Justinra pillantottam, aki továbbra is aludt, én pedig kilépve az ajtón behajtottam azt magam mögött, hogy nyugodtan beszélhessünk Mayával, aki furcsán méregetni kezdett.
   -Rég láttalak.-mosolyodott el magabiztosan, mire összeszorult gyomorral haraptam ajkamba. Annyira hiányzott, hogy az szavakkal leírhatatlan, mégis éreztem egy láthatatlan falat kettőnk között, ami úgy tűnt, sokkal vastagabb a kelleténél.
   -Mit keresel itt?-kérdeztem gyanakvón, mire Maya halkan felnevetett.
   -Én is a druidák szolgálatában vagyok, emlékszel?-tette karba kezeit.-Éppenséggel téged kereslek. Elizabeth összehívta a léleklovasokat, mert fontos bejelenteni valója van.-magyarázta, én pedig szomorúan sütöttem le szemeimet.
   -Én már rég nem számítok annak.-közöltem, de Maya fejét rázva ragadta meg a vállam.
   -Téged is hív.-nézett mélyen a szemembe, majd sóhajtva bólintottam.
   Az ajtót behúzva magam mögött léptem el Maya mellett, aki rázárva követett engem.
   -Kérdezhetek valamit?-pillantottam felé, mire óvatosan biccentett.-Tudom, hogy a múltunk nem felhőtlen.-kezdtem bele bizonytalanul.-Viszont félrerakhatnánk a nézeteltéréseket?-léptünk ki a hajnali félhomályba.
   Ahogy végigsétáltunk Valedale macskaköves, ködbe burkolózott utcáján, Maya szótlanul hallgatott, ami már-már kezdett nyomasztó lenni.
   -Hatalmas szükségem lenne most valakire.-vallottam be szomorúan.-Hatalmas szükségem lenne rád.-pillantottam felé, kiegészítve magamat, mire Maya az ég felé fordítva tekintetét húzta összébb tavaszi dzsekijét. Ellentétben a druidákkal, számára nem készült egyenruha. Tűzvörös tincsei most élettelenül omoltak vállaira, keretet adva szeplős, alapjáraton mosolygós arcának, ami már bőven nem a régi énjét tükrözte.
   -Sajnálom, Lola!-nézett rám hosszú hallgatás után.-Nem hiszem, hogy menni fog. Idővel biztosan rendeződik majd a kapcsolatunk, de most még nem állok rá készen.-közölte szomorúan, mire könnyeimmel küzdve erőltetem egy mosolyt arcomra.
   -Mi van akkor, ha nincs időnk?-kérdeztem, de Maya megrázta a fejét.
   -Az mindig van.-nyugtatott meg tudatlanul, mire elfordulva töröltem le egy kósza könnycseppet.
   Bár el tudtam volna neki mondani az igazságot, de képtelen voltam rávenni magam.