Az Ötödik Léleklovas

2. Rész: Első találkozás

Ahogy ott álltam a Jorvikon méltán híres Moorland Lovarda előtt, ahová mindig is vágytam, egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy belépjek a kapuján. Csak bámultam a magas, boltíves bejáratot, ami mindennek a kezdetét jelentette életemben. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy mire számítsak, csupán megrémített az új ismeretlen, amit egyedül kellett felfedeznem.
Egymás után cikáztak a gondolataim, miközben a bejáratot pásztáztam, amikor patadobogásokat hallottam magam mögül. Hangja vágtára emlékeztetett, és hirtelen vészesen közelről hallatszott. Megpördülve hátráltam néhány lépést, mire egy lovast pillantottam meg, aki elrántotta lovát az útról. Mellkasomhoz kapva szívem a torkomban dobogott, és elkerekedett szemekkel néztem a srácra, akinek néhány centin múlott, hogy belém ütközzön.
Zihálva próbáltam összeszedni magam, miközben ő éppen lovával küzdött, egy szürkés deressel, ami hannoveri fajtára emlékeztetett. Sötétbarna hajú, fiatal, harmincas évei előtt járó srác volt, és magabiztosan ült a nyeregben. Próbálta nyugtatni lovát, de az minduntalan csapkodta a fejét, és egyszerűen képtelen volt megállni.
-Saga, nyughass!-szólt rá lovára, aki dobbantással és hangos horkantással fejezte ki nemtetszését. A srác az utat pásztázta, majd tekintete megállapodott rajtam. Fellélegzett, mikor látta, hogy semmi baj nem történt.
Lovát határozottan felém irányította, majd egyetlen mozdulattal leszállt a nyeregből. Kantárját szorongatva lépett hozzám közelebb.
-Jól vagy? Minden rendben?-nézett rám aggódó tekintettel. Barna szemeiből kiolvasható volt, hogy nem csak én rémültem meg.
Zavartan néztem rá, miközben szívem hevesen vert ijedtemben.
-Semmi baj.-húztam óvatos mosolyra a számat, hogy megnyugtassam, de legbelül a még mindig reszkettem.
Tekintetével szüntelenül fürkészte az enyémet, miközben éreztem, ahogy elönt a forróság, és legszívesebben helyben elsüllyedtem volna. Magabiztos kiállása némiképp feszélyezett, amit jó kiállású megjelenése csak tetézett.
Nagyot nyelve sütöttem le a szemeimet.
-Tényleg jól vagyok, ne aggódj!-győzködtem, miközben lova felé nyújtottam a tenyerem, amit pillanatokon belül megszaglászott, hátha valami finom falatkát rejteget. Játékosan bökdösni kezdte a karomat, mire mindketten felnevettünk.
-Úgy látszik, Saga kedvel téged.-mosolygott a srác, miközben lova kantárját igazgatta.
-Úgy látszik.-nevettem el magam, majd felpillantottam.
A srác továbbra is mosolyogva figyelt, egy másodpercre sem véve le rólam tekintetét, mire zavartan köszörültem meg a torkom, megszakítva a ránk telepedő csendet.
-Egyébként Justinnak hívnak.-mutatkozott be kedvesen, feleszmélve a hallgatásból, miközben karját felém nyújtotta.
Biccentve nyúltam előre én is, majd abban a pillanatban, ahogy megfogtam kezét, mintha megállt volna az idő. Egy láthatatlan szikra pattant ki kezeink közül, ami végigfutva karomon hirtelen hátratántorított. Lökést éreztem mellkasomban, minek hatására hátráltam néhány lépést, majd ijedten néztem Justinra, akinek zavart tekintete ugyanarról árulkodott, mint az enyém.
Furcsa, semmihez sem hasonlítható érzés kerített hatalmába, és néhány másodpercig csak dermedten álltunk egymással szemben. Feszélyezetten néztem rá, miközben lélegzet-visszafojtva vártam, de fogalmam sem volt, mire, végül fejemet megrázva léptem újból előre.
-Lola vagyok.-erőltettem mosolyt arcomra, megtörve a hallgatást.
Justin szemöldökét ráncolva meredt vissza rám, miközben kínos csend telepedett körénk. A feszültség szinte tapintható volt, így menekülésképp a csomagjaim felé nyúltam, mire hirtelen ő is szedelőzködni kezdett, és visszaszállt a nyeregbe.
-Ne haragudj, de nagyon sietek.-szabadkozott búcsúzásképp, torkát köszörülve, majd lefordította lovát az útra.
-Semmi gond.-mondtam a lehető legmeggyőzőbben, miközben legbelül épp megsemmisülni készültem.
-Szia Lola!-köszönt el, majd ügetve elindultak, én pedig nézve, ahogy távolodnak próbáltam értelmezni az imént történteket.
Valahogy nem hagyott nyugodni az érzés, ami azóta motoszkált bennem, hogy kezet ráztunk. Mintha áramütés futott volna végig testünkön az érintésre, miközben megannyi érzelem vegyült bennem egyszerre, és egyszerűen semmihez sem tudtam azokat kapcsolni. Biztosan a frászt hozhattam rá, hiszen én is kellőképp megrémültem, de végül nagyot nyelve, fejemet megrázva próbálkoztam arra koncentrálni, amiért érkeztem. Nem hagyhattam, hogy ismét eluralkodjon rajtam bármiféle bizonytalanság, hiszen jól voltam, és jól kellett lennem.
Az imént történteket igyekeztem a tudatalattim legmélyebb pontjára rejteni, ahogy azt minden mással is tettem életemben, miközben felpillantottam a Moorland Lovarda bejáratára. Mély levegőt véve szívtam magamba az ismerős, édes szalmaillatot, ami temérdek emléket idézett fel bennem, hiszen a lovak és a lovaglás mindig is az életem részei voltak. A legnehezebb időszakomban is ez volt, ahová menekültem, ami segített átvészelni, így fellélegezve az iménti események hatása alól, felbátorodva léptem be a kapun, ami mögött hatalmas forgatag fogadott.
A nyüzsgő lovardai élet, a lovak patáinak kopogása és a megannyi érzés, ami akkor rám zúdult szinte megbabonázott, és amint körbenéztem, minden ugyanúgy nézett ki, mint ahogy mindig is képzeltem. Ide vágytam, amióta csak az eszemet tudtam, így hihetetlen volt élőben látni és tudni, hogy az elkövetkezendő éveket itt fogom tölteni.
Hiába jártam erre először, mégis olyan ismerős volt, mintha ezen a helyen nőttem volna fel. Elmosolyodtam, hiszen hirtelen szertefoszlani látszott a sok aggodalom és félelem, amit korábban éreztem, és teljesen belefeledkeztem az érzésbe, amit a lovak világa jelentett számomra. Már cseppet sem vágytam haza, sőt! Izgatottan vágtam bele az új életembe, ami a lovas karrierem elejét jelentette.
A nyüzsgést magam mögött hagyva egy kisebb udvarba léptem, ahol több emeletes családi házzal találtam szemben magam. Fehérre meszelt falai már kopottasak voltak, ajtaja és ablakainak keretei pedig barna fából készültek. Gondosan ápolt virágos kerten keresztül lehetett megközelíteni a bejáratot, amely nyitva állt.
Bepillantottam az előtérbe, hátha találok valakit, aki segít útbaigazítani, de sötét volt, így a kinti fényből belépve próbáltam hozzászoktatni a szemem, mikor hirtelen valaki megszólalt a hátam mögül.
-Segíthetek, kisasszony?-szólt egy mély, dörmögő, mégis kedves hang, mire ijedtemben összerezzentem, majd megfordulva egy kövérkés, kellemes arcú férfi pillantott vissza rám, kedvesen mosolyogva. Kantáros kertésznadrágot és francia sapkát viselt, arca pedig pirospozsgás volt, és körülbelül az ötvenes évei közepén járhatott.
Felsóhajtva én is mosolyra húztam a számat.
-Igen, köszönöm! Az álláshirdetés miatt jöttem. Ha minden igaz, én leszek az új lovász.-magyaráztam bátortalanul, és a csomagjaim felé mutattam.
A férfi szeme felcsillant, majd még nagyobb mosollyal az arcán nyújtotta felém a kezét.
-Üdvözöllek nálunk, drága! Thomas Moorland vagyok, a lovarda vezetője és tulajdonosa.-rázott velem kezet vidáman.
-Üdvözlöm, Lola Cloverton vagyok!-mutatkoztam be én is.
A férfi a csomagjaimért nyúlt, majd intett, hogy kövessem. Meglepettségemben szóhoz sem jutottam, majd mire észbe kaptam, már el is tűnt az épületben.
Utána sietve ámulva pillantottam körbe a házban, ahol mintha megállt volna az idő. A bútorok egytől-egyig a régi időkre emlékeztettek, a parketta pedig hangosan recsegett lépteink alatt, amit néhol szőnyeggel takartak, hogy védjék azt, ami még épen maradt belőle. Igazi tanyasi hangulatot sugárzott a hely, így izgatottan nézelődtem, és szinte egyből magával ragadott kisugárzása. A belvárosi környezet után felemelő érzés volt magamba szívni egy darabkát a valódi, vidéki életből.
-Jó messziről érkeztél hozzánk.-szólt hátra a vállai felett, miközben gyors léptekkel haladt előre.
-Egy álmot váltok valóra... azt hiszem.-feleltem bizonytalanul, mire bólogatva, nagy puffanással ejtette a földre bőröndjeimet. Elkerekedett szemekkel pillantottam le rájuk, amíg Thomas az egyik ajtó zárjával bajlódott.
-Itt alakítottuk ki a lakhelyeket. A tiéd ez lesz.-intett a szobaajtó felé.
Beletörődve csomagjaim sorsába, hálásan mosolyogtam Thomasra.
-Hatalmas ez a ház!-ámuldoztam körbepillantva, mire óvatosan bólintott.
-Bizony, ez az örökségem. Sajnos az évek során megfogyatkozott a család. Csak a fiam meg én maradtunk.-nézett körbe büszkén, de valahogy fájdalom és szomorúság érződött hangjából. Egy pillanatra meg is feledkezett rólam, csak bámult maga elé, teljesen gondolataiba merülve.
Együttérzőn pillantottam rá, majd torkom megköszörülve törtem meg a csendet. Thomas hirtelen feleszmélve a zsebében kezdett matatni, majd előhúzott egy kulcscsomót.
-Tessék, ez a ház és a szobád kulcsa. Örülök, hogy a csapatunkban tudhatunk. Ha berendezkedtél, keress meg bátran!-nyújtotta át a kulcsokat, majd megfordult.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, egy pillanatra megállt, és visszanézett. Aggodalom és kimerültség sugárzott arcáról, és, mintha mondani akart volna valamit, viszont meggondolta magát, és végül lassan kisétált az udvarra.

Új lakrészembe belépve a zárt ajtómnak támasztottam a hátam, miközben még mindig az iménti beszélgetésen töprengtem. Semmi közöm nem volt hozzá, de megölt a kíváncsiság: vajon mi történhetett?
Valahol együttéreztem Thomassal, függetlenül attól, hogy fogalmam sem volt, miken ment keresztül. Magamra emlékeztetett, és azokra a dolgokra, amiket az utóbbi hónapokban éltem át. Szabadulni akartam annyira, hogy egy szigetre menekültem, távol mindentől, amit ismerek, hogy tiszta lappal kezdhessek. Szükségem volt erre, mert ha csak egy pillanattal is tovább maradok otthon, biztos beleőrültem volna a tehetetlenségbe. Megrekedtem, és ezen sem a családom, sem a barátaim nem voltak képesek átsegíteni.
Lehunyva szemeimet igyekeztem elterelni gondolataimat, mert ha újra felidéztem volna a történteket, lehet, hogy ismét szétestem volna, abban a pillanatban pedig senki sem volt mellettem, hogy támogasson, vagy visszarántson a mélyből. Erősnek kellett maradnom, hiszen csak magamra számíthattam.
Már besötétedett, amikor az utolsó összehajtott ruhadarabomat is a helyére tettem. Bezárva a szekrényajtót boldogan pillantottam körbe.
Szobám fehér falai repedezettek voltak, szegélyei pedig barna fa lécekből álltak. Mintha a múlt egy darabkájába csöppentem volna, a bútorok elhasználódtak az évek alatt, így eléggé megviseltnek látszottak, de céljuknak tökéletesen megfeleltek, én pedig elégedett voltam a végeredménnyel.
Az ágyam fölé az otthonról hozott fényfüzéremet akasztottam, a falra pedig a családommal és a barátaimmal készült képeket ragasztottam, ezzel is elfedve a néhol kopottas felületet. A polcon a könyveimet és apró emlékeimet helyeztem el, amiket az évek során gyűjtöttem. Az egyikhez odaléptem, hogy megigazítsam.
Egy kép volt az, ami megannyi emléket hordozott magával. Ahogy végigsimítottam rajta, lehunyva szememet mély levegőt vettem. A vidám, boldog időszakot, amire korábban emlékeztetett, mostanra sötétség és gyász árnyékolta be.
-Darnell.-suttogtam, miközben könnyek szöktek a szemembe.