Az Ötödik Léleklovas

20. Rész: Harcosból gyilkos

   Ahogy szorítottam a rácsokat, éreztem, hogy semmivé válnak a kezeim között. Könnyedén meghajlítottam, míg nem ki nem fordult a helyéről, majd a földhöz vágtam, és néztem, ahogy a terem másik végében áll meg.
   Hatalmas csattanással ütközött a falnak, én pedig lassan fordultam vissza Midnight felé, aki engem figyelt, és csupán pár centi választott el minket. Éreztem, hogy közelsége felerősíti a bennem lévő erőt, ami szinte tombolt bennem. Midnight lehajtotta hozzám fejét, én pedig óvatosan megérintettem homlokát, mire rózsaszín szikrák szöktek ki a tenyeremből, ahogy végigsimítottam az orráig.
   A várt megnyugvás helyett viszont sötétséget és ürességet éreztem, hiszen nem találtam őt, a valódi énjét. Kapcsolatunk fenn állt, de Midnight már nem volt a régi. Rossz érzésem támadt, miközben a harag elöntötte testem minden négyzetcentiméterét.
   Ökölbe szorítva a kezem a földre zuhantam, ahogy a bennem dolgozó erő egyre erősödött, és lassan kezdett kicsúszni az irányításom alól. A rémülettől és haragtól legyengülve támaszkodtam, miközben próbáltam tartani, de az energia csak nőtt, és úgy tűnt, akármikor kitörhetett.
   -Mi történik velem?-kérdeztem kétségbeesetten. A hangom tompán és távolinak hallatszott, mintha nem is én lettem volna, mikor hajamba túrva a földre hajoltam. Elmondhatatlanul fájt, és azt akartam, hogy véget érjen.
   A levegő rózsaszínben ragyogott, ahogy a környezetem elhomályosult, és hirtelen lepergett előttem minden, amit átéltem a szigeten: az első találkozás Justinnal, a rémálmok, Midnightcharm, Darko... az összes emlék ott volt előttem, ahogy továbbra is gyülemlett bennem az energia.
   Testem minden egyes porcikáját átjárta a forróság, mikor éreztem, hogy nem bírtam tovább. Akkor, abban a pillanatban elcsendesedett a környezetem, miközben szinte a semmiben lebegtem. A fülem tompán zúgni kezdett, ami lassan fülsiketítő csengésbe ment át. A fejemre támasztva tenyeremet sikításhoz nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Karjaimat széttárva villámcsapásként tört ki belőlem az energia, ami mindent elsodort a környezetemben.
   Még hallottam Jessica és Sabine kiáltását, aztán sötétbe borult minden.

   Táskámat átvetve a vállamon igyekeztem le a lépcsőn, hogy elérjem a kora reggeli buszt. Nem késhettem el már az ötödik alkalommal a héten. Reggeli műszakban voltam a kávézóban, ezért gyors léptekkel siettem a megálló felé.
   Az utcára kilépve egyből a londoni forgatagban találtam magam. Szerencsés helyzetben voltunk, ugyanis belvárosi lakásunkból mindenhová pillanatokon belül eljuthattunk, főleg, ha időben sikerülne elindulnom. Az eső megállás nélkül szakadt, én pedig magamat szidva, amiért nem hoztam esernyőt rohantam fedezéket keresni.
   Londonban közel sem furcsa az ilyesfajta időjárás. Amióta az eszemet tudom, itt éltem, mégis rendszeresen elfelejtettem eltenni az esernyőt, ami az ittenieknél alapdarabnak kellene, hogy számítson.

   Táskámat a fejem felé emelve igyekeztem, hogy lehető legjobban megússzam szárazon, de a hajam már akkor csatakokban lógott. A megállóba érve beálltam a tető alá, amin hangosan kopogtak az esőcseppek, mire lemondón törölgettem az elázott táskámat, azon töprengve, miképp magyarázzam ki magam a főnökömnél.
   Éppen a hajamból csavartam ki az esővizet, mikor bizsergető érzés futott végig gerincemen, majd egy alakra lettem figyelmes a járókelők között. Mindenki sietve közlekedett az eső elől menekülve, az alak viszont a tér közepén állt, és hosszú ballonkabátot viselt. Közvetlenül engem figyelt, mozdulatlanul és esernyő nélkül, ami kifejezetten furcsának hatott a zuhogó esőben.
   Az emberek méltatlankodva kerülgették, de ő zavartalanul állt, és továbbra is engem nézett, miközben feszengve magam mögé pillantottam, de senki sem állt körülöttem. Lassan fordultam vissza, de addigra már nyoma veszett. Ijedten, lélegzet-visszafojtva pillantottam körbe, de már sehol sem láttam.
   Szemöldökömet ráncolva néztem vissza oda, ahol korábban állt, mikor a busz hirtelen beállt a megállóba, és egyik pillanatról a másikra megfeledkezve az imént történtekről, gondolataimból kizökkenve szálltam fel a járműre.

   -Lola!-hallottam a nevemet a távolból. A hang ismerős volt, mégsem tudtam senkihez sem kapcsolni.
   Álmomban otthon voltam, és egy szokásos, esős reggelen dolgozni indultam. Annyira más problémák foglalkoztattak akkoriban, hogy szívem szerint visszamentem volna oda, elfeledve minden fájdalmas emléket, amit eddig át kellett élnem. 
   Ahogy fokozatosan magamhoz tértem, úgy nyert értelmet az iménti álmom: egy rég elfeledett emlék volt, amiben felismerve a rejtélyes alakot Darko villant fel előttem.
   -Lola!-ismétlődött meg újra, mire a szememet óvatosan résnyire nyitottam, majd megdörzsölve azt néztem körbe. Szomorúan pillantottam meg a vasszerkezetű falakat, miközben fokozatosan tudatosult bennem, hogy még mindig a Dark Core komplexumában voltam.
   Ahogy hirtelen elöntöttek az emlékek, ijedten, szinte pánikba esve ültem fel az ágyamon.
   -Nyugodj meg!-utasított Katja a szoba túloldaláról. Hófehéren ragyogó, kócos haja arcába lógott, zilálttá téve amúgy is megviselt külsejét. Engem fürkészve, gondterhelten pillantott rám, miközben arcára kiült az őszinte félelem. 
   -Vegyél mély levegőt! Nem foglak bántani.-mondta nyugodt hangsúllyal, majd lassan közelebb lépett.
   A fejem hasogatva fájt, de ahogy megemeltem a kezem, hogy megmasszírozzam a halántékomat, Katja összerezzenve torpant meg. Félt tőlem.
   -Mi folyik itt?-kérdeztem furcsán.
   -Az erőd egy része felszínre tört.-magyarázta szűkszavúan.
   -Egy része?-kérdeztem kábán.-Nem hangzik biztatóan.-hunytam le a szemeimet, hogy enyhítsem a szúró fájdalmat fejemben.
   -Azt már biztosan tudjuk, hogy erős vagy, viszont instabil. Dolgoznunk kell az önkontrollodon.-mondta, miközben lassan közeledett felém. Az ágyamhoz érve leült a szélére, majd mélyen a szemeimbe nézett.
   -Láthatom Midnightcharm-ot?-kérdeztem, figyelmen kívül hagyva szavait, mire lassan ingatva a fejét húzta el a száját.
   -Amíg nem tanulod meg kezelni az erőd, nem engedünk a közelébe.-közölte óvatosan, mire lemondón sütöttem le a szemeimet.
   -Mi történt?-pillantottam fel ismét néhány másodperc hallgatás után.
   -Miután kapcsolódtál a Starbreed-del, sikerült elérnünk az erőd, ami végül balul sült el. A fél labor felrobbant.-mondta, majd felállt.-Jessica és Sabine órákig nem tértek magukhoz, a Starbreed pedig kisebb sérüléseket szenvedett.-magyarázta, mire hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
   -Rendbe fognak jönni?-kérdeztem elcsukló hangon, Katja pedig feleletképp lassan bólintott, mikor hirtelen Saga jutott eszembe. Gyanúsan mértem végig, hiszen őt nem valamiért említette. Iszonyú rossz bőrben volt, és ha tényleg akkora balesetet okoztam, amilyennek leírta, biztosan történt még valami más is.
   Félve kerestem Katjával a szemkontaktust, aki mereven engem fürkészett, mintha bele látott volna a fejembe.
   -Az egyes alany nem élte túl a robbanást.-közölte ridegen. A felismerés következtében mintha kést döftek volna a mellkasomba, a szemeim pedig égtek, miközben a rosszullét kerülgetett. Gondterhelten a hajamba túrtam, mire zokogva a térdeimre dőltem.
   Saga meghalt, és én öltem meg.