Az Ötödik Léleklovas

32. Rész: Végtelen szenvedés

   Emlékszem az alkalomra, mikor Darko, akit akkor még Darnell-ként ismertem, először csókolt meg. Egyszerre volt izgalmas, új és érzéki, amivel egyből magához láncolt. A boldogságot, ami akkor hatalmába kerített, és az érzést, amit kiváltott belőlem, sosem feledem.
   Hosszú idő telt el azóta a nap óta, amit megannyi csók követett még, és az ember bele sem gondol, mennyi lehetőséget veszteget el nap, mint nap, más, lényegtelen dolgokkal, esetleg vitákkal töltve, ahelyett, hogy egy újabb öleléssel vagy csókkal hálálnánk meg párunknak, hogy mellettünk van.
   Miután eltemettem, már hiába bántam meg minden szavam, hiába mentem volna vissza a múltba, hogy megváltoztassam azt, hogy minden kihagyott pillanatot neki szentelhessek, hiszen képtelen voltam rá, ez pedig belülről emésztett fel annyira, hogy a fájdalom leírhatatlan erejű volt.
   Amikor végre úgy éreztem, jól voltam, és képes voltam tovább lépni, az érzés, amit azzal a személlyel együtt temettem el, akit később újból viszont láttam, vele felszínre tört, felszakítva minden egyes sebet, amit gondosan gyógyítgattam az elmúlt időszakban. Hazudott, félrevezetett, a poklok poklát jártam meg miatta, és ha csak egy picit is az eszemre hallgattam volna, most biztosan nem lettünk volna itt, de egy pillanatig sem bántam meg a döntésem.
   Átélni azt, amiről úgy hittem, hogy már soha többet nem lesz rá lehetőségem, és a világon mindennél jobban vágytam rá, szavakkal leírhatatlan.
   Darko átkarolva engem szorosan magához húzott, miközben egy másodpercre sem eresztett, én pedig teljesen átadtam magam az érzésnek. A csók ugyanaz volt, mint legelőször, mégis más. Felperzselt a fagyos, szakadó esőben, és mérhetetlen erővel bírt. Megszűnt a világ körülöttünk, csak mi ketten voltunk.
   A hátam a falnak ütközött, miközben Darko még mindig hevesen csókolt, én pedig végigsimítva tarkóján húztam őt még közelebb. Nem érdekelt, ki lát minket, és az sem, mi lett volna, ha kiderül. Csak ő számított, és az, hogy visszakaptam a szerelmet, amit több, mint egy éve temettem el.

   A nap meleg sugarai sütötték meg arcomat, ahogy ébredeztem. A vasszerkezetű falakra vágott résnyi ablakokon beszűrődött a reggeli fény, világossággal töltve meg a helységet.
   Hunyorogva néztem körbe az ismeretlen szobában, ami tágas volt, és az enyémmel vagy bármelyik másik szobával ellentétben a komplexumban ízlésesen, barátságosan volt berendezve. Mély levegőt véve szippantottam be az ismerős illatot, miközben magamra húzva a takarót fordultam a hátamra.
   Akkor pillantottam meg a szemem sarkából Darkot, aki hasra fordulva feküdt mellettem. Csupasz vállai és háta kilátszottak a takaró alól, ahogy mélyen aludt, arcát pedig a párnába temette. Végigpillantva rajta egy darab sérülés sem látszott a korábbiakból, bőre makulátlan volt, ez pedig megnyugvással töltött el, hiszen tudtam, hogy képes voltam meggyógyítani őt.
   Látni a halál küszöbén, harcolva életéért úgy, hogy már egyszer eltemettem és meggyászoltam olyan volt, mintha minden előröl kezdődött volna. Lepergett előttem a hosszú szenvedés, a kín és a sok-sok fájdalom, amit ugyan megjátszott halála okozott, de számomra túlságosan is valóságos volt, és nem akartam ismét átélni.
   Felé nyúlva tekintetem sérült, sebes karjaimon állapodott meg, amiken hosszú, vörös, pókhálószerű repedések éktelenkedtek. Mellkasom szorított kinézetüktől, miközben sírni tudtam volna, de akármennyire is fájt látni, ő érte megérte, hogy ha kell, akár életem végéig hordozom a nyomokat.
   Ajkamba harapva fordítottam tekintetem a plafon felé, miközben szívem hevesen vert a tegnap este emlékeitől. Lehunyva a szemeimet idéztem fel az eseményeket, mire mélyet sóhajtva, a takarót mellkasomhoz fogva ültem fel. A sötétben nem volt alkalmam jobban megfigyelni a szobát, ami minden bizonnyal Darko-é lehetett.
   A meglepően nagy helységben gyéren helyezkedtek el bútorok, de azok ízlésesen voltak elrendezve, egy kellemes kisugárzást kölcsönözve a szobának. Akárhogy szemlélődtem, sehol sem láttam személyes tárgyakat, csupán az alap felszereléseket, így inkább tűnt átmeneti szálláshelynek, mint állandónak. A megszokott, fémes szag most kellemes, régmúlt emlékeket idéző illatokkal keveredett, mire gyomrom megremegett, fülem pedig zúgott a fejemben uralkodó káosztól.
    A felhőtlen boldogságomat viszont beárnyékolta mindaz, amit magunk mögött hagytunk a szigeten. Ki tudja, mi történt távozásunk után, és legfőképp, hogy merrefelé tartottunk. A harag minduntalan felötlött bennem Darko emlékétől, mikor legyengülve, végletekig kínozva vezették elém, hogy végezzek vele, holott pontosan tudták, hogy egykor a világot jelentette számomra.
   Ez volt az a pont, mikor ráeszméltem, nincs jövőm náluk, és bebizonyították, hogy nem érdemes értük harcolnom. Talán már nincs is kiért. A robbanás, amit előidéztem minden eddiginél erőteljesebb volt, és biztos maradandó nyomot hagyott, már ha túlélték egyáltalán.
   -Generális?-kopogtattak hirtelen az ajtón, mire összerezzenve, elkerekedett szemekkel fordultam a hang irányába. Egyszerre öntött el a félelem és pánik, ahogy a kopogás megismétlődött, mikor hirtelen felindulásból, gondolkodás nélkül rúgtam bele a mellettem alvó Darkoba, aki nyögve fordult oldalra.
   -Mi az...-hallottam álmos hangját, mire ismét megszólaltak az ajtó túloldaláról.
   -Késésben van. Látni kívánják.-jelentette ki a hang tulajdonosa, aki feltehetőleg az egyik őr lehetett, majd látva, hogy nyomná le a kilincset, még nagyobbat löktem Darko-n, aki most mélyet sóhajtva nyújtózkodni kezdett.
   -Távozhat.-bocsátotta el az ismeretlen őrt, mire távolodó lépteit hallva, fokozatosan fújtam ki a levegőt, amit az első kopogtatás óta bent tartottam. Darko sötét tincseibe túrva fordult a hátára, miközben nyújtózva nyitotta résnyire szemeit, amik megcsillantak a reggeli napfényben.
   Izmos karján és mellkasán megannyi tetoválást véltem felfedezni, amik feketén, idegen motívumokat ábrázolva húzódtak végig bőrén. Meglepetten hajoltam közelebb, hogy jobban szemügyre vehessem, ugyanis régebben még nem voltak rajta.
   -Tudsz titkot tartani?-kérdezte a semmiből, mire visszazökkenve, kérdőn pillantottam rá.
   -Gondolom igen.-feleltem bizonytalanul, mire halvány mosolyra húzta a száját.
   -Helyes. Semmi sem történt az éjjel.-suttogta, miközben lassan felém fordította tekintetét, mire szívem egyből a torkomba ugrott.
   Visszatartott mosollyal az arcomon bólintottam, majd karjaimra pillantottam, amin végighúzva kezeit óvatosan érintett meg. Szemeiből aggodalom sugárzott, miközben sebeimet szemlélte.
   -Miattam történt, igaz?-kérdezte, mire fejemet rázva húztam arrébb karomat.
   -Nem számít. Az a lényeg, hogy életben vagy.-mosolyogtam rá szomorúan, mikor sóhajtva hajolt hozzám közelebb.
   -Köszönöm.-nézett mélyen szemeimbe, miközben megannyi pillangó motoszkált a gyomromban.
   Annyira újnak és intenzívnek éreztem az érzést, ami minduntalan a hatalmába kerített, hogy a korábban együtt töltött időszak szinte homályba burkolózott. Visszatérése az "élők" sorába számomra egy teljesen friss kezdetet is jelentett, ami sokkal mélyrehatóbb volt az eddigieknél.
   A közös múltunkat semmi sem vehette el tőlünk, mégis valami újba csöppentünk, én pedig szinte a fellegekben jártam.