Az Ötödik Léleklovas

19. Rész: Ébredező erő

   Amikor a legmélyebb, legsötétebb szakadék alján megpillantod a fényt, ami a kiutat jelzi, szavakkal egyszerűen leírhatatlan érzés. A remény, amit eddig elveszettnek véltem, most újból visszatért, és a jobb lehetőségével kecsegtetett.
   Annyi idő után, amit elszigetelve töltöttem, hogy láthassam őket, most bekövetkezett. Ők voltak azok, akik bennem tartották az erőt, akik miatt rövid időn belül ismét ott hagytam mindent, és felrúgtam az életemet, amit nagy nehezen sikerült csak újból egyenesbe hoznom. Ők voltak azok, akik minden éjjel, mielőtt teljesen összeomlottam volna, visszatartottak, és emlékeztettek arra, amiért ide jöttem.
   "Érted teszem, Midnightcharm, és érted, Justin."
   A szigetre érkezésem óta tudtam, hogy valami nem volt rendben, és tudtam, hogy valami történik, de nem akartam elhinni. Nem akartam szembesülni a ténnyel, hogy az egy évig tartó gyász és feldolgozhatatlan fájdalom elkezdte átvenni az uralmat tudatom felett, amit a számomra legfontosabb személy halála okozott.
   Hiába tudtam, hogy Darko életben volt, és kapcsolatunk egy előre kiötlött terv része volt, mégis eltemettem valakit egy évvel ezelőtt. Darnell, akibe beleszerettem, aki a mindenséget jelentette számomra, már elment, és sosem tért vissza. Összeszorult a mellkasom, akárhányszor eszembe jutott, hogy az egész hamis volt, egy küldetés csupán, én pedig elhittem, és a legboldogabb ember voltam a világon.
   Az együtt töltött időt senki sem tudja elvenni tőlünk, mégis beárnyékolta a jelen, amiben Darnell meghalt, Darko pedig generálisként, a Dark Core élén, hidegvérű harcosként állt. Már nem ugyanaz a személy volt, akibe régen beleszerettem, akármennyire is kerestem benne.
   Nem tudtam, miként kellene éreznem iránta. Szerintem senki sem tudhatja. Valahol ő miatta is kitartottam, és hittem, hogy megtalálom az utamat.
   "Jó helyen vagyok, ide tartozom."-ismételgettem magamban. Nem én irányítottam, és ez borzasztóan megrémített.

   Jessica és Sabine határozottan egymásra pillantottak, mintha szavak nélkül, csak a tekintetükön keresztül kommunikáltak volna. Valamit mérlegeltek, aminek minden bizonnyal következményei lehettek.
   -Egy próbát megér.-szólalt meg végre Jessica, kizökkentve gondolataimból. Fellélegezve, indultam meg utánuk, kilépve a folyosóra, miközben éreztem, hogy remegő térdeim bármelyik másodpercben felmondhatták a szolgálatot, amik éppen, hogy tartottak.
   Jessica és Sabine néha hátra pillantottak, hogy meggyőződjenek épségemről, majd ugyanazzal a hanyag tekintettel fordultak vissza előre, tovább haladva a folyosón, nem törődve azzal, hogy lábaim alig vittek.
   Az eszem azt súgta, elég volt, nem ér ennyit az egész, a szívem viszont nem hagyta annyiban a dolgot. Látnom kellett Midnightcharmot, szükségem volt erre, csak ez hajtott.
   Ahogy közeledtünk, az ismerős folyosó rész megannyi emléket idézett fel az elmúlt napokból, amiket mászkálva töltöttem, azt sem tudva, lesz-e holnap. Felidézte azt a rengeteg kétséget és várakozással teli, reménytelen pillanatot, amit elszigetelve kellett átélnem úgy, hogy fogalmam sem volt, megérem-e azt, hogy visszakaphassam az életem, ami tudtam, hogy már sosem lesz olyan, mint eddig volt.
   A gyásszal és szenvedéssel teli évemet kenterbe verték az itt töltött napok, és sosem gondoltam volna, hogy leszek olyan erős, hogy ezt ép ésszel átvészeljem, hiszen csupán egy hajszál választott el attól, hogy végleg feladjam.
   -Mozdulj!-lökött át az egyik küszöbön Jessica. Egyensúlyomat keresve próbáltam talpon maradni, majd szúrós pillantással néztem vissza rájuk, amire mindketten egy vállrándítással reagáltak. Szívem hevesen vert idegességemben, amit már szinte a fülemben éreztem.
   Mélyet sóhajtva igyekeztem uralkodni indulataimon, majd lassan előre fordultam, mikor a hideg egyszerre végigfutott hátamon, ahogy lassacskán felfogtam, mit látttam magam előtt. A terem egy laboratóriumra emlékeztetett, ami dugig volt mindenféle vegyi anyaggal. Szétszórtan asztalok és szekrények helyezkedtek el, amiken papírok és vegyszeres üvegek hevertek szanaszét. A mennyezeten egy átlátszó cső futott, amiben lassan csordogálva folyt egy érdekes, lilás árnyalatú anyag, és a terem túlsó végében ért véget, ahol ráccsal elválasztott részre lettem figyelmes. Hunyorogva léptem közelebb, hogy láthassam, mit rejtett.
   Lehunyva a szemem engedtem át magam az ismerős bizsergésnek, ami egyszer csak visszatért, és érezni kezdtem Midnightcharm jelenlétét. Szólítottam, de nem reagált és nem hallottam hívását.
   Kissé gyanakvóan néztem körbe, mikor rácsok mögött a sötétben egy ló sziluettjét pillantottam meg, ami gyenge volt és erőtlen. Lassan vette a levegőt, és szinte alig volt benne élet. Csak állt, mintha feladott volna mindent. Szívszorító látványt nyújtott, ahogy a számhoz kapva léptem közelebb, mire fújtatva, lassan emelte meg fejét.
   A felismerés villámcsapásként futott végig rajtam, ahogy a szívem majd kiugrott a helyéről, mikor rájöttem: Justin lova, Saga állt előttem. Már korántsem hasonlított valódi énjére, az életet pedig szinte teljesen kiszívták belőle. Óvatosan érintettem meg a rácsokat, ahogy felé hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. Vékony, hosszan elhúzódó vágások éktelenkedtek testén, szőrére pedig rászáradt az alvadt vér. Nyakába infúziót vezettek, amiben tisztán látszódott a lila folyadék.
   -Mit csináltak veled?-kérdeztem elcsukló hangon, mikor egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ahogy a rácsot szorítottam. Saga tekintete sötét volt, mintha egy teljesen másik ló állt volna előttem. Visszaemlékezve első találkozásunkra a heves, életvidám természete már a múlté volt, és teljes árnyéka volt önmagának.
   -Amint látod, az egyes alany nem reagál jól a kezelésre.-szólalt meg mögöttem hirtelen Jessica. Homlokomat a rácsnak támasztva a rosszullét kerülgetett.
   -Miért teszitek ezt vele?-kérdeztem halkan.
   -Biztosan hallottál már a Starbreedekről, a lovakról, amik Aideen által lettek megáldva.-lépett mellém Sabine is, mire bizonytalanul bólintottam.-Az egyes alany is egy ilyen.-intett a rácsok felé, mire a plafon felé emelve tekintetemet igyekeztem visszatartani könnyeimet.
   -Saga a neve.-javítottam ki szipogva.
   -Teljesen lényegtelen.-rázta meg a fejét Jessica. Éreztem, ahogy szavai hallatán elöntött a méreg.
   -Roncsoltátok?-kérdeztem, visszaemlékezve Alexék beszélgetésére a tengerparton, mire Jessica és Sabine egyszerre nevettek fel.
   -Szóval ti így nevezitek.-váltott gúnyos hangsúlyra Sabine.-Inkább megtisztítjuk, jobban mondva, egy magasabb szintre emeljük. A szer hatására erősebbé és ellenállóbbá válik, de a legfontosabb, hogy engedelmessé is teszi az alanyt.-magyarázta magabiztosan, miközben legbelül felemésztett a fájdalom, amit szavaival okozott.
   -A lényeg, hogy a druidák az egekig magasztalják őket erejük miatt. Sajnos nem kompatibilisek velünk, ha érted.-magyarázta Jessica, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
   Egyszerre eluralkodott rajtam a harag, és hirtelen úgy éreztem, egy szakadék alján vaoltam, ahonnan nem találtam kiutat.
   -Justin is...-kezdtem bele, de megakadtam, mire megértve kérdésem lényegét Jessica vette át a szót.
   -Dehogyis.-nevetett fel, majd folytatta.-Ő teljesen más, mint te, vagy a másik négy lovas. Lova viszont annak ellenére, hogy nem tartozik a léleklovak közé, ugyanúgy Starbreed, és ezáltal erős. Csupán a hasznunkra fordítjuk.-próbálta tisztázni, de én teljesen összezavarodtam.
   -Léleklovak?-fordultam Jessica felé értetlenkedve, mire szemöldökét ráncolva mért végig.
   -Te tényleg nem vagy tisztában a dolgokkal, igaz?-kérdezte flegmán, miután fejemet ingatva sütöttem le szemeimet.
   -Mind a négy...-pillantott felém megakadva.-Vagyis a mostani helyzetben öt léleklovas a léleklován harcol. Minden lélekló Starbreed, de nem minden Starbreed lélekló. Így világos?-magyarázta úgy, mintha gyorsan túl akarna lenni rajta, miközben én Saga-ra meredve próbáltam felfogni a részleteket.
   -Hol van Midnightcharm?-kértem számon már minden mindegy alapon, mire Jessica szemét forgatva a Saga melletti területre mutatott. Félve, szinte remegve néztem oldalra, rettegve attól, ami elém tárult.
   Ahogy arrébb léptem, megpillantva őt fellélegezve túrtam a hajamba. Neki is be volt vezetve a nyakába az infúzió,  és ugyanazt a lila anyagot kapta, mint Saga, mégsem nézett ki rosszul, sőt! Ereje teljében volt, ahogy fekete, fényes szőrén erek duzzadtak, és magasztosan állt a rácsok mögött. Zavarodottan néztem Jessicára, akinek smaragdzöld szemei megcsillantak a félhomályban, majd magabiztos mosollyal az arcán lépett mellém.
   -Mi történik?-kérdeztem könnyeimmel küszködve.
   -A szérum működik.-felelte Midnight-ot fürkészve, viszont továbbra sem volt világos, hogy ez pontosan mit jelentett.
   Midnight csak állt és bambán nézett maga elé, mintha nem lett volna magánál.
   -Miért volt erre szükség?-kérdeztem egyre ingerültebben.
   -Gondolj bele! Egyesülve erőtök mindenek felett álló lesz.-magyarázta türelmetlenül.-Akármennyire is gyomorforgató ezt kijelenteni, de te vagy az aduászunk.-mondta ki fogai között sziszegve, miközben fejemet ingatva hallgattam, és egyre jobban kezdett körvonalazódni előttem a lényeg.
   -Midnight az én léleklovam? Ezért értem őt?-kérdeztem rövid szünet után, mire Jessica bólintott.
   -Minden bizonnyal igen.-felelte unottan.
   Akkor értettem meg teljesen, miről volt szó: Ha én voltam az ötödik léleklovas, Midnight volt az ötödik léleklovam, vagyis a társam, akit maga Aideen küldött hozzám.
   Végigpillantva rajta, ahogy a szer fokozatosan folyt ereibe, és egyre inkább távolodott valódi énjétől, megfosztva őt életétől, szívem hevesen kezdett verni, kezeim pedig remegtek az idegtől, ami lassacskán elhatalmasodott rajtam.
   A rácshoz nyúltam hogy kinyissam, az viszont zárva volt. A harag felerősödött bennem, miközben legszívesebben porrá égettem volna minden körülöttem. A rózsaszín szikrák visszatértek, és ujjaim végében látszódtak, ahogy végigfutottak a rácson, amit szorítottam.
   Abban a pillanatban nem gondolkodtam, csak mély levegőt vettem, és egy pillanatra sem vesztettem szem elől Midnight-ot, aki felkapva fejét engem figyelt. Hirtelen visszatért a kapcsolat, és újra éreztem őt. Éreztem a fájdalmát és a szenvedést, amit átélt. Éreztem a benne lappangó ürességet és sötétséget. Nem volt önmaga, de a felszín alatt még pislákolt lelkének egy darabja. Ki akart törni és harcolni akart.
   "Képes vagy rá!"-visszhangoztak fejemben gondolatai, mikor lehunyva szemeimet koncentrálni kezdtem.
   Néhány pillanat telt csak el, de hosszú perceknek éreztem. Furcsa, semmihez sem hasonlítható bizsergés járta át egész testem, mintha villámok csaptak volna ki belőlem. A tenyeremben forróságot éreztem, miközben a rács felpuhult, aminek fokozatosan omlott össze szerkezete.
   Nem gondolkodtam, csak be akartam jutni hozzá.
   -Ez az!-hallottam Jessica hangját tompán, messziről, pedig közvetlenül mellettem állt. Kinyitva szemeimet Midnight-tal találtam szemben magam, miközben szemei rózsaszínben ragyogtak.