Az Ötödik Léleklovas

41. Rész: Harc egy másik jövőért

   -Mi van akkor, ha nem teszem meg?-kérdeztem Lisától, aki hunyorogva fürkészte arcom a déli napsütésben. Az idő meleg volt, annyira, hogy pulcsimat a derekamra kötve hordtam, miközben Valedale istállójában ácsorogva álltam Lisa tekintetét, amiből semmit sem tudtam kiolvasni.
   -Gondolom száműznek. Hacsak nem kényszerítenek valahogy.-gondolkodott el hangosan.-Nem hiába utasítottak, hogy gyógyítsam meg a fiút.-ráncolta szemöldökét, mint aki éppen akkor eszmélt volna rá valamire, én pedig már végképp nem tudtam eldönteni, hogy az oldalamon állt-e vagy sem.
   -Nem!-estem kétségbe.-Én voltam, én gyógyítottam.-közöltem, mire Lisa megrázta a fejét.
   -Nem, Lola. Gyenge voltál. A parton találtunk rátok, ahol egyértelműen láttuk, hogy kis híja van annak, hogy végezz magaddal. Alex lökött félre, majd amikor leszálltam, Justin már nem volt életben.-nézett mélyen a szemeimbe, mikor elgondolkodva idéztem fel a tengerparton történteket, majd rádöbbenve, teljes pánikba esve hátráltam néhány lépést.-Épp, hogy sikerült visszahoznom.-húzta el a száját Lisa, hiszen tudta, hogy érzékeny pontot érintett az imént.
   Idegesen, zihálva vettem a levegőt, gondolataim pedig cikázva futkostak fejemben, egymást ütve, mígnem, mint amikor már minden mindegy, a legésszerűtlenebb, mégis az egyetlen logikus lépés mellett döntöttem.
   -Mennem kell!-böktem ki végre, majd hátat fordítva Lisának elindultam az ellenkező irányba, egyenesen a börtönként szolgáló épület felé.
   -Lola! Ne tégy semmi meggondolatlant!-hallottam a távolból Lisa hangját, mikor az épülethez érve berontottam, majd egy szinttel lejjebb érve, ujjaimmal a cellák ajtajait végigsimítva rohantam előre, egészen a végéig, ahol Justint is fogva tartották. Megtorpanva, szinte megsemmisülve szembesültem viszont a ténnyel, hogy a cella ajtaja tárva nyitva állt, Justin pedig sehol sem volt.
   -Hol vagy?-kiabáltam ingerülten.-Justin!-néztem körbe, de válasz nem érkezett.
   Lepergett előttem minden eshetőség, és egyik sem tűnt biztatónak, így a kijárat felé indulva végül Elizabeth házához siettem. Mikor átlépve a küszöböt kiértem a szabadba, a nagy lendület hevében észre sem vettem Mayát, akibe belerohantam, és érkezésemre hátratántorodva, rémült tekintettel mért végig.
   -Mindig így futunk össze?-kérdezte viccesen, majd látva a helyzet komolyságát ijedten lépett közelebb.-Mi történt?-nézett mélyen a szemeimbe, mire sóhajtva ráztam meg a fejem.
   -Justint keresem. Nem tudod, hol van?-kérdeztem, mikor Maya egy "mindent értek" pillantással biccentett.
   -Ma van a tárgyalás. A Kőkörbe szállították.-magyarázta a lehető legnagyobb természetességgel, mikor éreztem, hogy a pánik egyszerre eluralkodott testemen.
   -Micsoda?-döbbentem le teljesen.-Nem! Nem lehet!-ragadtam meg Maya vállát, aki már végképp nem értette, mi történt, ezért pedig pontosan úgy méregetett engem, mintha nem lettem volna normális.
   -Nyugalom!-tolt el magától.-Elizabeth biztos benne, hogy nem ítélik el.-nyugtatott, de én lehunyva szemeimet csalódottan léptem el tőle.
   -Nem erről van szó.-zártam le szűkszavúan, majd kikerülve őt rohanni kezdtem egyenesen a kőhídon át, keresztül Valedale macskaköves utcáin. Éreztem, hogy valami nem stimmelt, és a idő szorított, emiatt pedig egy percet sem vesztegethettem.
   Nem sokkal később a hegyoldalhoz érve, az Elizabeth háza mögött húzódó ösvényhez értem. Egy pillanatra megtorpanva, zihálva támaszkodtam az egyik fa törzséhez, magam mögött hagyva a falu forgatagát, majd újult erővel indultam meg felfelé.
   Legutóbb, amikor egyedül itt jártam, mindent hó borított, most viszont zöldbe burkolózott a környezet, árnyékot vetve az előttem kitaposott útra. A fák lombkoronái közül halványan szűrődött be a napfény, néhol foltokban megvilágítva a talajt, amit különböző növények tarkítottak, átjárhatatlanná téve az ösvény két oldalát.
   Amint felértem a tisztásra, fellélegezve vettem tudomásul, hogy a rúnák a helyükön voltak. Körülvéve a tisztást álltak egymástól egyenlő távolságra, a beléjük vésett szimbólumok pedig sötétbe burkolózva ugyan, de színtisztán látszódtak.
   Lassítva lépteimen, a futástól erősen zihálva néztem körbe, majd visszaemlékezve megpróbáltam felidézni, miként nyitja Elizabeth a portált, ami a Kőkörbe vezet. Hamar be kellett látnom viszont, hogy én a művelet végrehajtására nem lettem volna képes, hiszen fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki, így csalódottan pörgettem gondolataimat valami megoldás után kutatva.
   Ahhoz, hogy a Kőkör helyszínére portál nélkül eljuthassak, hosszadalmas út vezetne, így idő szűkében nem volt más választásom, mint szememet lehunyva, kezeimet széttárva koncentrálni, miközben a már-már régi ismerősként visszatérő bizsergés, ami rendszerint a tarkóm környékéről indult, végigszaladt a gerincemen, majd az ujjaim végében végződött, miközben szikrák pattantak ki bőrömből.
   Emlékeztem, hogy ez eleinte mennyire megrémített, most már viszont magabiztosan kezeltem a kitörő energiát, amit rutinosan irányítottam, könnyedén hozzáférve a Nap kör energiájához, ami által időben és térben is képes voltam ugrani. Így szabadítottam ki Darkot, és legutóbb Justint is, viszont rettentő sokat kivett belőlem, és szinte az összes erőmre szükség volt, hogy használhassam, így csínján bántam vele, pedig a legtöbb esetben ez jelentette volna az egyetlen esélyem.
   Amikor éreztem, hogy az utolsó cseppig átjárta testem, ökölbe szorítva kezeimet a Kőkörre gondoltam, és akkor megjelent előttem a mocsaras, sűrű ködbe burkolózott környék. Halványan pislákolt a rózsaszín fényáradatban, ami középen, rögtön a tátongó szakadék mellett elterülő hatalmas kőtáblából áradt. A körülötte szárazan, ég felé meredező fák maradványai körül még mindig hamu szállingózott a levegőben, ami a legutóbbi kitörésem utóhatása volt, és ki tudja, még meddig fogja, de a környéket jó ideje pernye borította, feketén éktelenkedve minden felületen.
   Akkor az energia kicsapott belőlem, majd egy hatalmas villanás következtében mintha zuhanni kezdtem volna, de a föld hirtelen megjelent alattam, majd egy nagyobb csattanással értem talajt, hátamra esve, kezeimmel éppen, hogy megtartva magamat.
   Akkor a bizsergés hirtelen megszűnt, majd fokozatosan magamhoz térve, szédülve kapaszkodtam meg a legközelebbi felületen, végül nagy nehezen talpra állva nyúltam hasogató halántékomhoz. A gyomrom felfordult, és egész testemben remegtem, mikor kinyitva szemem fellélegezve vettem tudomásul, hogy megérkeztem, és amit láttam korábban, az pontosan az a hely volt, ahol később én is felbukkantam.
   Ahogy lassan magamhoz térve normalizálódott a légzésem, és a látásom is kitisztult, jobban felmérve a környéket léptem néhány lépést előre, viszont remegő térdeim úgy tűnt, hamar fel fogják mondani a szolgálatot.
   -Gyerünk, Lola!-támogattam saját magamat segítség híján.
   Akkor halk morajlás hallatszott a távolból, a rózsaszín fényben úszó tábla felől, mikor közelebb érve az egyik szikla takarásából hallgatózni kezdtem.
   Nem voltam egyedül.
   -Minden egyes eretneket megsajnálunk a végére?-hallottam Avalon ideges hangját.-Az Ötödiken sem lett volna szabad könyörülnünk.-magyarázta, mire Fripp szólalt meg.
   -Az Ötödik erős.-csitította Avalont határozottan.-Hidd el, Avalon, bűnhődni fog! Élete véges, amit saját magának köszönhet. Aideen igazságos.-magyarázta, mikor Elizabeth vette át a szót.
   -Biztos vagyok benne, hogy Lola hajlandó megtenni bármit, főleg, ha Catherine fiáról van szó.-mondta Elizabeth magabiztosan, mire szemöldökömet ráncolva hajoltam közelebb.
   -Azt állítod, Catherine fia hibrid? Sangordha unokája?-kérdezte Fripp, mikor Elizabeth magyarázott valamit ugyan, de nem értettem tisztán.
   -Sangordha.-suttogtam magam elé, értelmezve a nevet, ami hirtelen nem tudtam, kihez tartozott, majd egyszer csak rádöbbentem: Mr. Sands eredeti neve volt.
   Eltátott szájjal fordítottam vissza tekintetem a tábla felé, ahol kisebb csoportosulás gyűlt össze, körbe véve Avalont, Frippet és Elizabeth-et.
   -Thomas Moorland is pandóriai?-hallottam az egyik druida hangját, mire egyszerre morajlott fel a társaság.
   -Csendet!-utasította őket Fripp, majd folytatta.-Csupán félig az. Anyja, Annabelle Silverglade részéről viszont ember. Földöntúli erővel tudomásom szerint nem rendelkezik, így nem jelent veszélyt. Fia, Justin is csak azért tudja használni képességét, mert génállománya módosítva lett.-magyarázta, mire egyszerre hallgattak el.
   Egy darabig csendben maradtak, mintha elgondolkodtak volna, miközben ajkamba harapva értelmeztem szavaikat. Tényleg tudták. Mindent tudtak, és arra készültek, hogy Justinnak is elmondják, amitől oly sokáig óvtam.
   -Catherine léleklovas volt.-szólalt meg Avalon rövid szünet után, mire gondolataimból visszazökkenve pillantottam fel.-Nem is akármilyen. Ő is ötödikként született. Ha Justin csak félig olyan, mint édesanyja volt, és apja, Thomas részéről negyedrészben ráadásul pandóriai, talán az Ötödiket is leigázhatja.-spekulált, mire Elizabeth félbeszakította.
   -Lola erősebb.-biztosította őket.-Ketten viszont olyan erővel rendelkezhetnének, amivel könnyűszerrel legyőzhetnék Garnokot és szolgáit.-jelentette ki határozottan, mire görcsbe rándult a gyomrom.-Arra viszont már nem lesz lehetőségünk Lola állapota miatt. Egyelőre Anne kiszabadítása a legfőbb.-kulcsolta össze ujjait maga előtt.
   -Tehát ez az elképzelésed, Elizabeth?-kérdezte Fripp, mire csendben maradtak, de valószínűleg Elizabeth bólintva felelhetett.-A terv működhet.-adta meg végül az engedélyt Fripp, majd folytatta.-Az Ötödik kiküldhető a feladatra.-hallottam távolodó hangját, mire lehunyva szemeimet igyekeztem uralkodni indulataimon.
   Az ülést oszlatták, mikor hatalmas fényáradat töltötte be a teret, majd mire a szikla takarásából kilesve felálltam, a csoportosulás már eltűnt, csupán Elizabeth és Avalon maradtak.
   -Ideje vázolnunk számukra is a tervet.-tette karba kezeit gondterhelten Elizabeth, mire Avalon bólintott.
   -Méltó büntetés lesz számukra, ha az idők végezetéig Pandóriában ragadnak.-vetette oda Elizabethnek, aki fejét ingatva hallgatta Avalont, ahogy méltatlankodva lépkedett fel, s alá.
   -Emlékeztetnélek, Avalon, hogy nem minden áruló cselekszik szánt szándékból. Sokuknak nincs más választásuk.-nézett mélyen szemeibe, mire Avalon fújtatva, szinte már fenyegetve lépett közelebb.
   -A testvéremnek lett volna más választása, Elizabeth, ahogy Lolának vagy Justinnak is. Ne akard bebeszélni nekem az ellenkezőjét!-emelte meg hangját, de Elizabeth mintha meg sem hallotta volna.
   Érdeklődve csúsztam közelebb, figyelve, hogy továbbra is a szikla takarásában maradjak.
   -A megbocsátás képessége az egyik legnagyobb erény.-fordított hátat Avalonnak, aki szinte majd felrobbant.-A testvérednek már nem fogsz tudni sosem megbocsátani, de Lola még él, és Justin is.-magyarázta, viszont Avalon hajthatatlan volt.
   -A testvérem vezette Catherine-t anno a sötét útra. Miatta veszett el a léleklova, és miatta omlott össze a testvériségetek.-halkult el, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja.-Miatta ölte meg magát Catherine is, félig árván hagyva a Moorland fiút. Megérdemelte a büntetését. Akkoriban még méltó ítéleteket szabtak ki a druidák, mára viszont minden egyes jöttmenten megkönyörülnek.-bosszankodott, mire Elizabeth csöndben maradt, Avalon pedig kezével intve portált nyitott maga előtt, ami narancssárgás fényben ragyogott a levegőben, mintha villámok cikáztak volna ide-oda.
   Megrökönyödve léptem hátrébb, nehogy a portál fényében véletlenül meglássanak.
   -Hidd el, Elizabeth, tudom, mit beszélek. Végignéztem testvérem útját a halálba, és látom, hogy Lola vagy Justin sem végzik másképp.-zárta le a beszélgetést, majd átlépve portálon hirtelen sötétbe burkolózott a tér, és egy hatalmas villanás kíséretében egyszer csak eltűnt.
   Elizabeth fáradtan hajtotta le fejét, orrnyergét dörzsölgetve, mélyen gondolataiba feledkezve. Látszólag őrlődött, hiszen nehéz helyzetéből adódóan többen tőle várták a megoldást, amit képtelen volt igazságosan meghozni.
   Továbbra is a szikla takarásából figyeltem, mikor valaki előrelépett, és érkezésére Elizabeth mélyet sóhajtva fordult meg.
   -Legfelsőbb Druida!-hajtott fejet előtte az érkező, akinek arcát csuklya fedte.
   -Kísérje elém a fiút!-utasította Elizabeth, mire az alak felegyenesedve biccentett.
   -Justin!-suttogtam magam elé, miközben türelmetlenül nyújtogattam a nyakam, hogy jobban rálássak a térre, ahol Elizabeth ruháját igazgatva fészkelődött, majd a druida érkezésére kihúzva magát fordult az irányába.
   -Távozhat!-utasította Elizabeth az alakot, aki minden bizonnyal Justint kísérte a színe elé.
   Akárhogy forgolódtam, nem láttam őt, csupán hangjából tudhattam biztosra, hogy ott volt.
   -Mit akartok tőlem?-hallottam Justint, mire megkönnyebbülve lélegeztem fel.
   -Az ítéleted meghoztuk.-kezdett bele Elizabeth.-Meghagyjuk az életed. Viszont szükségünk van a segítségedre.-tette karba kezeit, miközben a takarásban álló Justint fürkészte.-Amennyiben szolgálataiddal bizonyítod elhivatottságod, visszatérhetsz otthonodba.-biztosította, belevágva a közepébe, miközben Justin szótlanul hallgatta, én pedig a kitörni készülő pánikrohamommal küzdve igyekeztem nem lebukni.
   -Mindezek után még segítséget vártok? Tőlem?-kérdezte gúnyosan, mire lehunyva a szemeimet haraptam ajkamba.
   -Ne csináld, Justin! Ne most!-suttogtam Justinnak, pedig pontosan jól tudtam, hogy nem hallott.
   -Mégis mi hasznomat veszitek? Idegen vagyok, nem tartozom ide.-magyarázta lemondón, minek hallatán szívem összeszorult.
   -Sokkal több közöd van hozzánk, mint gondolnád.-lépett arrébb Elizabeth, mire végül Justint is megpillantottam.
   A körülményekhez képest viszonylag jól nézett ki koszos, szakadt ruhájától eltekintve. Ereje teljében volt. Lehunyva szemeimet tereltem el emlékeimet a tengerparton történtekről, ahol, ha nincsenek Lisáék, Justin már nem lett volna köztünk. Ő is egy lenne a megannyi áldozat közül, akiknek vére az én kezemhez tapadt.
   Kisöpörve homlokából a rózsaszín fényben feketének látszó tincseit állta Elizabeth tekintetét, akinek arca egyre komorabbá változott.
   -Ezt mégis hogy értsem?-tettetett érdeklődést, mire Elizabeth összeszedve gondolatait igazgatta meg vállára csúsztatott csuklyás köpenyét.
   -A múltadat nem csak édesapád vagy a sötét lovasok titkolták előtted. A saját védelmed érdekében apád kifejezetten kérte, hogy ne legyen közöd gyülekezetünkhöz.-kezdett bele, mire elkerekedett szemekkel léptem előrébb, teljesen felfedve magam a takarásból. Már egyáltalán nem érdekelt, ha lebukom, viszont Justin nem szembesülhetett a ténnyel, miszerint az egész múltja hazugságra épült. Legalábbis biztosan nem Elizabeth-től kellett megtudnia.
   Szívem hevesen vert, ahogy közelebb léptem, kezemet a sziklán tartva, hogy némi támaszt nyújtson.
   -Mr. Sands vérvonala vagyok. Mégis mi az, amit még nem tudhatok?-kérdezte ingerülten Justin, mikor megelőzve Elizabeth válaszát, gondolkodás nélkül léptem közéjük, miközben szívem majd kiugrott a mellkasomból. Nem mérlegeltem a következményét tettemnek, csupán az hajtott, hogy Justint megvédhessem egy életre szóló csalódástól.
   -Ne!-kiáltottam, mire egyszerre fordultak felém, teljesen ledermedve, én pedig bizonytalanul néztem egyikükről a másikukra, azon tanakodva, vajon miképp fogom kimagyarázni magam.
   -Lola!-mért végig döbbenten Elizabeth, Justin pedig halvány, visszatartott mosollyal a száján fürkészett, mint aki hálás azért, hogy eljöttem.-Mégis mit művelsz?-lépett felém ingerülten Elizabeth, én pedig a pillanat hevében ráeszméltem, nem volt tovább, és akárhogy is döntök a következő lépésemmel kapcsolatban, számomra nem hoz jövőt, Justinnak viszont igen, és csupán ez volt az, ami bennem tartotta a lelket.