Az Ötödik Léleklovas

51. Rész: Gyűlölve szeretni

   Feleszmélve az emlékképből, ami az imént pergett le előttem, fájdalmas érzelmeket felszakítva bennem nyitottam ki szemeimet, szembesülve a ténnyel, hogy már nem ugyanott voltunk, ahol az imént. A szirt, a kilátás és a békés, nyugalmas légkör már mind a múlté volt, és felváltotta egy rideg, sziklás környezet, ami magasan húzódott, elrejtve a mélységben lapuló Pandória további területeit. Egy tisztásra érkeztünk, ami szélesen tárult elénk, és teljesen kopár volt, csupán kövek és érdes kitüremkedések tarkították, az egésznek egy nyomasztó kisugárzást kölcsönözve.
   A mostani ugrás más volt, mint az előző. Az energiát sokkal erősebbnek éreztem, és szinte nekünk csapódott, mindnyájunkat a földre kényszerítve. Valamivel gyengébben tapogattam a talajt körülöttem kapaszkodási felület után kutatva, majd félig felkönyökölve néztem körbe a helyen, ahová érkeztünk. Tekintetemmel Justint kerestem, aki közvetlenül mellettem feküdt, viszont eszméletlenül. Ijedten pattantam fel, küzdve a rám törő szédüléssel és a fejembe hasító fájdalommal, majd felé nyúlva ragadtam meg karját.
   -Justin!-szólítottam, de nem moccant. Erejének átruházása sokat kivehetett belőle, miközben végig engem védelmezett. Bűntudat gyötört, ahogy könnyekkel szememben ráztam, de nem reagált semmire.
   -Lola!-hallottam nevem, mire a hang irányába fordítva tekintetem Anne-t pillantottam meg, miközben egy, a levegőben lebegő ragyogó, szikrákat szóró, első ránézésre repedésnek tűnő képződményt figyelt. Rózsaszín fénye megvilágította arcát, ahogy óvatosan közelebb lépett.
   -Ez egy portál.-ismerte fel, mire döbbenten hajoltam közelebb.
   -Hogy került ide?-kérdeztem gyanakvón, hunyorogva méregetve Anne-t, aki vállat vont.
   -Biztosan Elizabeth nyitotta.-töprengett hangosan, de én megráztam a fejem.
   -Lehetetlen. Honnan tudná, hogy itt vagyunk?-kérdeztem, mikor abban a pillanatban motoszkálás hangja ütötte meg a fülemet.
   A távolban mozgolódásra lettünk figyelmesek, ami fokozatosan tisztult, ahogy felfogtuk, mit láttunk. Elkerekedett szemekkel kerestem Anne tekintetét, hogy megbizonyosodhassak róla, ugyanazt látta-e, amit én is, mikor hasonló reakcióját elnézve, óvatosan felállva léptem közelebb.
   Lisa, Linda és Alex voltak azok, akik térdelve, kezüket hátrakötözve ültek, és olyanok voltak, mint akik életükért küszködtek. Sérültnek és kifejezetten gyengének látszottak, miközben szájuk takarva volt valamivel, aminek anyaga felsértette bőrüket, így az vérrel átitatva éktelenkedett arcukon.
   Anne gondolkodás nélkül indult meg előre, de én összerakva a részleteket, gyanakvón nyúltam utána, majd karjánál fogva rántottam vissza.
   -Ne!-szóltam rá, mire értetlenül kezdte ráncigálni kezemet.
   -Segítenünk kell!-makacskodott, én viszont csitítva őt néztem jobban körbe.
   -Túl egyszerű.-gondolkodtam hangosan.-Valami nem stimmel.-forgolódtam, továbbra is Anne kezét tartva, mikor ismét Lisáék felé pillantottam, akik hevesen rázták fejüket, szótlanul, mintha jelezni próbáltak volna, mikor eltorzult arccal kuporodtak össze hirtelen fájdalmukban.
   Elnézve reakciójukat összeszorult a gyomrom, miközben menekülési utat kerestem, majd Justinra pillantottam, aki továbbra is a földön feküdt, mozdulatlanul. Végigpörgetve fejben a lehetőségeinket Justin mellé térdeltem, megemelve őt, majd a portál felé kezdtem volna húzni, de egyedül túl gyengének bizonyultam.
   -Ki kell vinnünk innen!-szóltam Anne-nek, aki Lisáék és köztem kapkodva tekintetét mérlegelte, mit tegyen, majd egy grimasz kíséretében végül felém sietett. Justin karját megragadva segített húzni őt, de abban a pillanatban égett hús és elektromosság szaga keveredett a levegőben, sistergő hang kíséretében, mikor Anne felé pillantva láttam, ahogy szemeit lehunyva rogyott össze, miközben egész testét villámok járták át, fekete égésnyomokat hagyva amúgy is sebzett bőrén.
   Ijedten engedtem el Justin karját, és az idő mintha belassult volna, ahogy Anne felé kapva tartottam meg attól, hogy a földnek csapódjon. Torkom szakadtából kiabáltam, de hangom távolinak tűnt, szinte kiábrándítóan halknak, miközben fülem megállás nélkül zúgott, szívem pedig bármelyik másodpercben kiugorhatott mellkasomból.
   Anne öntudatlan állapotban esett össze, én pedig megállás nélkül szólongattam, de semmit sem reagált. Bőre forró volt, ahogy hozzá értem, szinte égetett, mikor elengedve őt Justinra pillantottam, aki még mindig a földön feküdt. Könnyeim patakokban kezdtek folyni, míg lassan eluralkodott rajtam a tehetetlenség érzése.
   -Nem, nem, nem!-kiabáltam térdeimre rogyva, majd Lisáék felé pillantva egy másodperc töredéke alatt ütött belém a felismerés. Már ők is a földön hevertek, ugyanattól a csapástól szenvedve, mint Anne, mikor mögöttük két lovas jelent meg: Sabine és Jessica személyesen.
   -Egymás után sétálsz bele a csapdákba, Ötödik. Pont, mint ezek a nyomorultak.-szólalt meg Jessica Lisáék felé intve, önelégült vigyorral száján.
   Fejemet ingatva, megtörve álltam fel, miközben a harag, ami bennem munkálkodott, leírhatatlan sebességgel söpört végig rajtam. Gyomrom görcsbe rándult, ahogy a Villám kör energiáját keresve zártam ökölbe kezeimet, támadásra készen.
   -Ne kímélj, Jessica! Itt vagyok. Engem akartatok, hát tessék!-tártam szét a karom, miközben hagytam, hogy a villámok szikrázva pattanjanak elő belőlük.
   -Nem lenne élvezetes, ha ilyen egyszerűen végeznénk veled.-szólalt meg Sabine közelebb léptetve lovát, minek következtében már csak néhány méter választott el minket.
   Akkor támadáshoz emelte kezét, majd lecsapva rám lökött félre, miközben védekezőn hárítottam ütését. Felszívva magam gyűjtöttem össze minden maradék energiám, majd kilőve felé tántorítottam őt hátra, mialatt Jessica is felém lépett, egymás után indítva a támadásokat, amik szikrázva, vörös fényben játszva közeledtek felém, de egyik sem ért célba.
   Hevesen zihálva, töretlenül haladtam feléjük, miközben szívem a torkomban dobogva jelezte, hogy bármelyik másodpercben felmondhatta a szolgálatot.
   -Ennyi telik tőletek?-kiabáltam, harcra hívva őket, mire egyszerre nevettek fel.
   -Még csak be sem melegedtünk.-lendítették ismét karjukat, most egyszerre, aminek ereje már elért engem, több méterre lökve, mire hátamnak csapódva értem földet. Levegőért kapkodva fordultam oldalra, miközben tüdőm kegyetlenül fájt, egy pillanatra sem hagyva, hogy lélegzethez juthassak. A világ forgott körülöttem, ahogy négykézláb helyezkedve, köhögve tért vissza belém lassan az élet. Óvatosan egyenesedtem fel, még mindig térdelve, küzdve a bennem tomboló kínokkal, amik már-már elviselhetetlenné kezdtek válni.
   Fémes ízt érezve számban, grimasszal arcomon néztem szembe Jessicáékkal, akik magabiztosan ültek a nyeregben, lassan közeledve felém.
   "Azért látod őket embernek, mert így akarják. Rettentő veszélyesek, és képesek az elmédbe férkőzni, és manipulálni azt."-idéztem fel Elizabeth szavait, mikor szembesített a Sötét Lovasok mibenlétével. A gondolatok egymás után cikáztak a fejemben, miközben következő lépésemet mérlegeltem.
   -Szálljatok ki a fejemből!-szólaltam meg halkan, mire megtorpantak.-Elég volt a manipulációból! Mutassátok a valódi alakotokat!-emeltem meg hangom, szinte már hisztérikus hangsúlyra váltva, mikor összenéztek, mintha szavak nélkül kommunikáltak volna.
   Elkerekedett szemekkel, még mindig hevesen zihálva figyeltem, ahogy lovaik lassan levedlették bőrüket, láttatva csontjukat és véres húsukat, miközben szikrázó szemük füstölni kezdett, hátborzongató külsőt kölcsönözve nekik. Orromat megcsapta a rothadó szag, amit árasztottak, majd Jessicáékra pillantva, elakadt lélegzettel szembesültem azzal, amit a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy valaha láthatok.
   Bőrük feketévé változott, miközben külsejük eltorzult, hosszan elnyúló, csontos végtagokkal, fejük pedig dagadó erekkel tarkítva, két ragyogó szempárral, karakterüket teljesen elveszítve deformálódtak. Szájuk helyén semmi sem volt, orruk pedig az enyészetté vált, vérfagyasztó küllemmel ruházva fel őket.
   Látványuk iszonytató volt, és rémületemben, küzdve hevesen verő szívemmel és a rosszulléttel, ami hirtelen elkapott, hátrálni kezdtem, továbbra is a földön ülve, kezeimmel húzva magam, amiket felsértett a kemény, érdes talaj felülete, vörös vérnyomot hagyva magam után.
   Az, hogy rettegtem, enyhe kifejezés volt. Egyenesen reszkettem, miközben pánikba esve menekülni akartam, de már nem volt hova. Fenyegetőn közeledtek, kihasználva előnyüket, mikor villámok csaptak ki belőlük, megvilágítva a teret, és minden eddiginél hatalmasabb ütést mérve rám lőttek felém, amit kezemmel igyekeztem kivédeni, de sikertelenül. Fejem a talajnak csapódott, ahogy hátratántorítottak, mialatt testem minden egyes porcikáját gyötrő fájdalom járta át, mint akit késsel szurkáltak.
   Félig felnyitva szemem feléjük pillantottam, és láttam, ahogy a következő támadáshoz készülnek, ami minden bizonnyal a legvégső lett volna, mikor vörös fények jelentek meg felettem, miknek csóváiból szikrák röppentek szanaszét, arcomra hullva, egyenesen Jessicáékba csapódva, akik torz lovukról a földre zuhantak.
   Gyengén, elhaló hangon felnyögve támaszkodtam könyökömre, figyelve, ahogy előnyüket vesztik, mikor Justin lépett mellém, folyamatosan szikrázó kezeit maga előtt tartva, egy pillanatra sem szakítva meg a villámokat, amik töretlenül Sabine-ba és Jessicába csapódtak. Fellélegezve pillantottam fel rá, hiszen jól volt, és tudtam, hogy jól is lesz.
   -Justin!-kiabáltam neki, mire felém fordította tekintetét, amiben őszinte kínt és fájdalmat véltem felfedezni. A végsőkig küzdött ő is, mérhetetlenül kimerítve magát, miközben az utolsó pillanatban is engem védett, megmentve a biztos haláltól.-Vidd ki Anne-t!-mutattam a portál felé, mire Justin fejét rázva szakította meg a villámokat. 
   -Nem megyek sehova!-makacsolta meg magát, majd félig feltápászkodva löktem rajta egyet.
   -Menj! Mentsd őt! Mentsd magadat! Elbánok velük.-magyaráztam türelmetlenül, de Justin hajthatatlan volt.
   -Meghalsz, Lola.-kiabálta könnyes szemekkel, mire összeszorult a szívem látványától.
   -Mindenképp meghalok, Justin! Ha már így kell történnie, hadd végezzek velük!-kérleltem, miközben a portál és köztem kapkodva fejét mérlegelte szavaimat.-Menj már!-kiabáltam, mikor hallottam, hogy Jessica és Sabine mozgolódni kezdtek, és erejüket összegyűjtve újabb támadáshoz készültek.
   -Elég!-töltötte be a teret egy erős, mély, rekedtes hang, mire mindannyian összerezzentünk egy pillanatra. Szinte a semmiből jelent meg, szívem pedig a torkomba ugrott, mikor a hang irányába fordítva tekintetem láttam meg Darko-t, ahogy Lisáék felől közeledett, magabiztos léptekkel, fekete, földig érő csuklyát viselve. Haja kócosan, csapzottan lógott arcába, sötét szemei pedig egyenesen szikrákat szórtak.
   Hosszú pálcát tartva kezében igyekezett felénk, felmérve az erőviszonyokat. Jessica és Sabine, meglátva generálisukat, ismét emberi alakot öltöttek, majd fejet hajtva álltak meg egymás mellett. Türelmesen, készségesen várták Darko további utasításait, aki megtorpanva mellettük, kihúzva magát pillantott irányunkba, egyenesen rám.
   -Kinyírlak!-indult meg Justin Darko felé, gondolkodás nélkül, mire utána nyúltam, de hiába, hiszen Darko egyetlen suhintással a földre küldte, meg sem erőltetve magát.
   -Én képeztelek. Minden egyes mozdulatodat ismerem. Esélyed sincs ellenem.-lépett felé magabiztosan, miközben Justin nagy nehezen talpra állt, majd felém hátrálva újabb csapáshoz emelte kezét.
   -Ne!-kiabáltam, mire megtorpant, majd kérdőn fordult felém.-Menj már! Vidd ki Anne-t!-kértem őt, már sokkal határozottabban, miközben mélyen barna szemeibe fúrtam tekintetem.
   Justin vonakodott ugyan, de végül elindult a portál fele, mire fellélegezve kerestem Darko pillantását, feltartóztatva őt, hogy Justin épségben kijuthasson. Anne-t a portál felé húzva indult meg, de mielőtt átlépte volna azt, még egy másodperc erejéig felém fordult.
   -Lola!-szólított, miután megelégelve feléjük csaptam. A villámok közvetlenül előttük csapódtak a földbe, nyomatékosan jelezve, hogy menjenek végre.
   -Még nem tudtam elmondani...-kiabálta túl a portál zúgását, mire vállam fölött hátrapillantva, könnyes szemekkel húztam halvány mosolyra a számat.
   -Már elbúcsúztunk, Justin!-szakítottam félbe mondandóját, majd gombóccal a torkomban fordultam vissza Darkohoz, aki gúnyos mosollyal az arcán figyelte a jelenetet, de egy pillanatig sem tartóztatott fel minket.-Menjetek!-kiabáltam, állva Darko tekintetét, amiből az ég világon semmit sem tudtam kiolvasni.
   Hallottam, ahogy a portál kinyílt, majd hatalmas morajlással felvillant, aztán, mintha mi sem történt volna, elsötétült, maga mögött hagyva a világot, amiben farkasszemet néztem azzal az emberrel, aki átvert, aki megvezetett, aki manipulált, aki a végzetembe kergetett... de mindennek ellenére kegyetlenül és végtelenül szerettem.
   -Elég gyenge az utánpótlás.-szólalt meg Darko, óvatosan közeledve felém, miközben le sem véve rólam sötét szemét fürkészett a szokásos, önelégült vigyorral arcán.
   Ajkamba harapva, iszonyú dühvel küzdve magamban hagytam, hogy az erő átvegye a hatalmat, majd szikrákat gyújtva támadtam Darkonak, aki könnyedén kivédve ütéseimet, töretlenül közeledett felém, szinte meg sem érezve azokat. Arcáról levakarhatatlan volt a jól ismert, gőgös mosolya, ami miatt legszívesebben helyben felpofoztam volna, az ütésbe pedig beleadtam volna minden egyes sérelmem, amit nekem okozott korábban.
   Már egy méter sem választotta el tőlem, mikor felpillantva rá, gyengén és kimerülten fojtottam el a villámokat. Remegő térdekkel hunytam le szemeimet, ahogy hagytam, hogy lassan közelebb lépjen. Összerezzentem érintésére, mikor ujjait hirtelen végigsimította arcomon, miközben fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam egy újabb pánikroham. Gyors mozdulattal löktem félre karját, mire nevetve igazgatni kezdte csuklyájának ujjait, karjának közepéig feltűrve azokat. Pálcáját hóna alá fogta, minek díszes, faragott kinézetét csak most tudtam jobban szemügyre vételezni.
   -Mit akarsz tőlem még?-fakadtam sírva.-Az életemet adtam neked. Mire vágysz még?-löktem meg a mellkasának támaszkodva, mire kibillent ugyan, de magabiztosan állt tovább, miközben szó nélkül tűrte, ahogy ököllel csapkodom, levezetve minden egyes indulatom.
   Közelsége vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, folyamatosan váltakozva bennem. Egyik pillanatban mérhetetlen haragot éreztem, a másikban pedig a nyakába borultam volna, átadva magam a vágynak, ami már tudtam, hogy sosem fog beteljesülni.
   Ütéseim gyengültek, mikor óvatosan megragadva karom állította meg azokat, majd leengedve simított végig rajtuk, egészen a vállamig, mire egyszerre rázott ki a hideg, és éreztem azt, hogy menten kitekerem a nyakát. Vállaimra helyezve kézfejét hajolt közelebb, miközben könnyeimmel küzdve álltam tekintetét, ami a régi idők emlékeit idézték fel bennem, borzasztó fájdalmak közepette.
   Akkor hirtelen lehunyta a szemeit, mire én is így tettem, és átadtam magam az erőnek, ami bizsergetve futott végig rajtam, hagyva, hogy tudata az enyémbe férkőzhessen. Fogalmam sem volt, miképp, de bíztam benne, és tudtam, hogy olyat szeretett volna mutatni, ami megváltoztat mindent.