Az Ötödik Léleklovas

38. Rész: Kihasználva és átverve

   Midnightcharm nagy lendülettel fordult a hasára, majd lábra állva, megrázva magát szórta le a szőrére tapadt homokszemeket, amik a levegőbe szállva, a nap fényében csillogva peregtek le, lassan a földre hullva, majd felénk fordulva hajtotta le fejét, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben volt-e.
   Justin a hátán fekve, félig átkarolva tartott, mintha védelmezni próbált volna a zuhanástól. Szemét csukva tartotta, miközben lassan nyúlt homlokához, mire felszisszenve kapta el kezét a friss zúzódásokról. Justin felé pillantva tértem fokozatosan magamhoz, miközben hajam csatakokban lógva tapadt arcomhoz, korlátozva a látásban, így hirtelen fogalmam sem volt, hol voltunk. Nyögve könyököltem fel, hogy körbenézzek, mikor hirtelen felismertem a helyet: Moorland tengerpartjára érkeztünk.
   Nem tudtam, miért, de ez volt az első, ami bevillant, amikor gyorsan döntenem kellett. Fejemet rázva túrtam szőke tincseimbe, majd gondterhelten pillantottam fel ismét, visszaemlékezve a történtekre. Hiába reméltem és hiába akartam annyira, legbelül mégis ott pislákolt a kétség érzése, ami akár egy vészvillogó, minduntalan jelezte, hogy még bőven nem volt vége.
   A sírás fojtogatott, akárhányszor visszapörgettem a beszélgetést a tárgyalóban, vagy Mr. Sands szavait, amik mindent megváltoztathattak volna, mégsem éreztem úgy, hogy képes lettem volna valaha is megbocsátani Darkonak, aki egész idő alatt az orromnál fogva vezetett, kihasználva és átverve, pedig úgy hittem, ő az egyetlen, aki igazán ismer, aki igazán szeretett.
   Könnyes szemekkel fürkészve a tengert meredtem a távolba, ahol néhány perccel ezelőtt még Midnightcharm hátán vágtázva vetettük magunkat a mélybe, remélve, hogy képes leszek összpontosítani az erőmet annyira, hogy megmentsem magunkat a biztos haláltól. Hálásan pillantottam Midnight felé, aki mögöttem sétálva, a homokba túrva orrát kutatott valami ennivaló után, majd a homokszemektől prüszkölve rázta meg a fejét, hogy végül feladva tervét mellém álljon.
   -Köszönöm.-suttogtam neki, mire horkantva felelt, mintha értett volna. Halvány mosollyal a számom hunytam le a szemeimet, majd megrázva a fejem javítottam ki saját magamat: tényleg értett engem.
   Valami történt, aminek hatására kapcsolatunk ismét a felszínre tört, felszabadítva az energiát, ami sokszorosára nőve nyitott utat, hogy a Nap körhöz hozzáférve ugorhassunk térben, mint korábban, mikor Darko kiszabadításánál szintén a tengerparton találtuk magunkat. Ami akkor felemésztett és a végletekig kimerített, most meg sem éreztem. Tudtam jól, hogy ez valahol a roncsolás hatásának tudható be, de Mindight jelenléte adta meg a végső löketet, hiszen erejét átruházva sikerült olyan hatalomhoz jutnunk, ami által legyőzhetetlenné váltunk. Nem hiába tartják úgy, hogy a léleklovas léleklova által alakul igazi harcossá.
   -Mennünk kellene.-sóhajtottam, miközben megkapaszkodva Midnight nyakában húztam fel magamat. Justin felé pillantottam, aki még mindig a hátán fekve, lassan vette a levegőt. Szívszorító látványt nyújtott külseje, ami a végletekig leharcolt állapotban volt, sebesen és véresen, telis-tele zúzódásokkal.
   "Sokáig tartott, mire kiszedtem Justinból az információkat."-emlékeztem vissza Katja szavaira.
   "A végére már nem volt olyan testrésze, ami ne vérzett volna."-hallottam hangját fejemben, mire ajkamba harapva, idegesen hajoltam Justin fölé, felmérve állapotát.
   Ő volt az aki lebuktatott minket, aki miatt ott tartottunk, ahol. Ha Katja nem szedte volna ki belőle kínzással az igazságot, most én sem szembesülhettem volna a valósággal, emiatt pedig képtelen voltam haragudni rá. Megragadva karját segítettem neki felülni, mire kinyitva szemeit nézett végig rajtam.
   -Jól vagy.-húzta halvány, megkönnyebbült mosolyra száját, de a mozdulat hatására fájdalmas grimasz ült ki arcára.
   -Shh!-csitítottam, miközben átkarolva húztam fel, de ő összerogyva zuhant vissza a földre.
   -Lola, várj! Menekülnöd kell!-utasított gyengén, mire én fejemet rázva próbáltam újból lábra állítani.-Utánunk fognak jönni.-magyarázta rekedtes hangon.
   -Mr. Sands mellettünk áll. Nem fognak bántani.-nyugtattam inkább magamat, mint őt.
   -Számára csak az volt fontos, hogy engem kimenekítsen. Egy komplett tervet eszeltek ki a druidák ellen, viszont Katja keresztülhúzta számításaikat.-erőlködött, miközben rajtam támaszkodva igyekezett megtartani magát.
   -Nem foglak magadra hagyni. Ígéretet tettem, hogy elviszlek Thomashoz.-nyögtem fel, miközben teljes súlyával rám nehezedett, én pedig minden erőmet összeszedve tartottam.
   -Ez így nem lesz jó.-kezdtem pánikba esni, majd gondterhelten pillantottam körbe.
   A partszakasz kihalt volt, egy lélek sem járt arra. Ismét Justin felé fordulva láttam, hogy szemei lecsukódtak, mire ijedten szólongatni kezdtem.
   -Justin!-kiabáltam, de ő eszméletét vesztve dőlt nekem. Óvatosan engedtem le a földre, miközben vállait rázva próbáltam felébreszteni, de semmire sem reagált.
   -Nem, nem, nem. Nem lehet.-emlékeztem vissza a legutóbbi alkalomra, mikor a tengerparton voltam. Akkor még Darko esett össze karjaimban, és életéért imádkozva igyekeztem segíteni rajta. Az élet iróniája, hogy most Justin feküdt előttem, én pedig kétségbeesve szólongattam, de válasz nem érkezett tőle. 
   -Segíts!-kerestem Midnight-ot tekintetemmel, de ő csak állt, minket figyelve, mintha ő már tudta volna, hogy innen nincs visszaút.
   Könnyes szemekkel hajoltam vissza Justinhoz, aki még mindig mozdulatlanul feküdt.
   -Nem veszíthetlek el téged is. Thomasnak szüksége van rád.-zokogtam kétségbeesetten, majd lehunyva szemeimet mély levegőt vettem.
   A csillag kör ereje a legnehezebben elérhető forrás, és ez az, ami a legtöbbet kivesz belőlem. Tudtam jól, hogy gyenge voltam, hogy talán minden erőmre szükség lesz végrehajtásához, viszont ott lebegett előttem a tudat, miszerint már rég megpecsételtem a sorsom, így mit számított, ha egy életet menthetek meg vele.
   Kezeimet Justin fölé helyezve koncentráltam, miközben minduntalan a legutóbbi alkalom villant fel előttem, amikor tehetetlenül néztem végig, ahogy Darko összeomlik, ahogy vért köhög fel, és szép lassan eltűnik belőle az élet. Akkor mindent félre téve mentettem meg, egy életre megsebesítve magamat.
   Kinyitva szemeimet egy másodperce sérült karjaimra pillantottam, amiken a karcolatok megfakulva ugyan, de pókhálószerűen, a roncsolás óta lilás árnyalatban húzódtak. Ajkamba harapva néztem végig rajtuk, Darkora emlékezve, akiért az életemet is feladtam volna. Fejemet ingatva eszméltem rá, hogy tulajdonképpen meg is tettem, Justinért pedig ismét hajlandó lettem volna rá.
   Az ujjaim körül halványan izzani kezdett a levegő, miközben a forróság lassan felkúszva kezeimen, a hátamon végigfutva végződött, majd ismét lehunyva szemeimet összpontosítottam. Mellkasom szorítani kezdett, miközben fejembe bele-bele nyílalt a fájdalom, de én kitartóan folytattam, hiszen már nem volt semmi, ami miatt maradni akartam volna. A karjaimon éktelenkedő repedések feszültek, ahogy újabbak húzódtak melléjük, kezeim pedig remegve mondták fel a szolgálatot, de mély levegőt véve folytattam, amíg a szorítás erős görccsé nem alakult át, majd hátratántorodva estem hanyatt hirtelen.
   A csapás, ami végigfutott rajtam arrébb sodort, miközben zavartan fordultam Justin irányába, aki felett három lovast pillantottam meg. A lemenő nap sugaraiban sziluettjük kivehetetlen volt.
   Szemeim le-lecsukódtak, ahogy fokozatosan vesztettem el eszméletemet, miközben az egyik lovas, leszállva lováról Justin fölé hajolt.
-Ne!-suttogtam elhaló hangon, mire a környezet sötétbe burkolózva vált semmivé.