Az Ötödik Léleklovas

49. Rész: Az utolsó harcos

   -Lola!-tértem magamhoz a nevem hallatán, mikor kinyitva szemeimet Justinnal találtam szemben magam, ahogy fölém hajolva, két vállamnál megragadva szólongatott.
   Fejemhez kapva dörzsöltem meg arcom, miközben visszanyerve erőmet igyekeztem felfogni a történteket.
   -Élek.-jelentettem ki egyszerűen, hiszen döbbenetemben több nem tellett tőlem.-Nem haltam meg.-pislogtam csodálkozva, rápillantva kezeimre, amik ugyan továbbra is sebesen éktelenkedtek, viszont furcsa mód rendben voltak.
   Magamba szívva Pandória égető levegőjét ültem fel, miközben Justin a hátamnál tartva támasztott, folyamatosan fürkészve arcom. Aggódó tekintete őszinte félelmet sugárzott, mintha jó ideje próbálkozott volna felkelteni engem.
   -A frászt hoztad rám.-ült le fellélegezve, ujjaival hajába túrva. Gondterhelten nézett körbe, hogy megbizonyosodhasson biztonságunkról, miközben fokozatosan tértek vissza az emlékeim.
   -Midnighcharm.-ejtettem ki lovam nevét, majd hirtelen felpattantam. Szédülve inogtam meg, visszadőlve a földre, ahol Justin még mindig kimerülten ült, mit sem törődve kínlódásommal.
   Maga elé meredve pásztázta a földet, gondolataiba merülve, kezével homlokát támasztva. Ruhája megviselten lógott vállán, kezei pedig kormosak voltak a harctól, miközben testét apró sérülések borították. Nem tűntek súlyosnak, viszont elég csúnya látványt nyújtottak.
   -Hol van?-pásztáztam a környéket idegesen, mikor Justin hanyagul szegte le a fejét.
   -Elment.-felelte szűkszavúan, mire szívem a torkomba ugrott.
   -Ezt hogy érted?-zavarodtam össze, miközben a lehető legrosszabb eshetőség pergett le előttem.
   -Fogalmam sincs, hogy csináltad.-szólalt meg újból Justin, még mindig kerülve a szemkontaktust.-Amikor feléd fordultam, minden fénylett körülöttetek. Szinte teljesen elvakított. Akkor jöttem rá, hogy gyógyítasz. Mikor összeestél, Midnight abban a pillanatban felkelt, viszont te...-akadt meg egy másodpercre.-Te nem mozdultál.-fejezte be a történetet, én pedig könnyeimmel küzdve emeltem tekintetem az ég felé, majd hálásan hunytam le szemeimet.
   Midnight élt, és rendben volt, ez pedig olyan boldogsággal öntött el, amilyet már régóta nem éreztem.
   -Ez nem lehet...-suttogtam zavartan.-Mégis hova mehetett?-akadtam meg Justinra pillantva, aki nyúzottan, lestrapálva ült mellettem.
   Szavak nélkül ingatta fejét, miközben térdeit felhúzva támasztotta meg rajtuk könyökét. Borostás arca mélyen barázdált volt a fáradtság és a megpróbáltatások következtében, és megannyi érzelem vegyült rajta egyszerre.
   -Azt hittem, meghalsz.-szólalt meg hirtelen a semmiből, továbbra is maga elé meredve.
   Nagyot nyelve latolgattam a megfelelő választ kijelentésére.
   -Én is.-suttogtam egy grimasszal arcomon, miközben minden egyes porcikám sajgott.-Meg kell találnunk Midnight-ot!-kezdtem el ismét feltápászkodni, viszont lábaim gyengék voltak, és éppen, hogy tartottak.
   Justin felém kapva ragadta meg karom, úgy fogva meg, mielőtt újból a földre estem volna. Átkarolva támaszkodtam rá, igyekezve visszanyerni erőmet, aminek minden egyes cseppje odalett.
   -Merre tovább?-kérdezte Justin fáradtan, mire előre intve indultam meg, továbbra is vállaiba kapaszkodva.
   -Nincs már messze.-feleltem fogaimat összeszorítva.
   Akármennyire is igyekeztem erősnek látszani, sajnos testem másról árulkodott.
   Éreztem, hogy a vérem rászáradt nyakamra és a ruhámra, miközben sebeim őrülten fájtak, de elnyomva az érzést tereltem gondolataimat más irányba, ezzel elfedve kínomat, hiszen sokkal fontosabb dologgal kellett foglalkoznunk: nem egy élet forgott kockán, és én voltam az, aki a kimenekítésükért feleltem. Elizabeth sosem mondta ki, de mi másért küldtek volna egy halálán lévő harcost, ha nem azért, hogy feláldozva magát mentse a többiek bőrét? Egy olyan "aduászként" voltam jelen, akit már nem kellett óvni, hiszen napjai, sőt, percei is meg voltak számlálva, így maradék erejét is kihasználva, úgymond pajzsként alkalmazva indították útjára. Már egy ideje sejtettem a tervükben rejlő hátsó szándékot, de csak később eszméltem rá igazából.
   Lehunyva szemeim szisszentem fel, mikor oldalamba belenyilallt a fájdalom, ami szinte a semmiből jött, majd megtorpanva dőltem oldalra, kezemet a fájó pontra szorítva. Ez is egy volt a sok "tünetnek" is nevezhető jelenségek közül, amiket az utóbbi időben, ugyan sokkal enyhébben, de egyre sűrűbben érzékeltem. Próbáltam megfeledkezni róluk, de ahogy súlyosbodtak, úgy kellett még inkább szembenézzek velük.
   Mikor a fájdalom enyhült, ismét felegyenesedve haladtam tovább, remélve, hogy Justin nem vette észre, mikor a távolban feltűnni látszott a hely, amit korábban a látomásomban is láttam. Pontosan olyan volt, viszont sokkal sötétebb, sokkal szűkösebb, és valahogy baljós kisugárzása semmi jót nem feltételezett.
   Kirázott a hideg, ahogy közelebb érve a levegő is hűvösebbé kezdett válni, a falak két oldalt pedig bezárva minket, szinte felénk tornyosulva meredeztek az ég felé, amiből már semennyi sem látszódott. A szirtet, melynek túlsó vége már a semmiben lebegett, megannyi rózsaszín kristály tarkította, aminek közepén megpillantottam a látomásomból már jól ismert áttetsző sziklát. Élőben sokkal nagyobb és lenyűgözőbb volt, ahogy a falak repedéseiből áramló rózsaszín fények megcsillantak felületén, tükrözve a környéket, elfedve a mélyét.
   Odaérve megtorpantam egy pillanatra, felfogva az elém táruló látványt, ahogy a szikla mögött ezernyi csillag fénylett az égen, ciklámen színű ragyogással töltve be a teret, földöntúli külcsínnel ruházva fel az amúgy is bizarr, semmihez sem hasonlítható világ egy darabkáját.
   Hirtelen a szikla mellett lévő terület felé kaptam a tekintetem, ahol a látomásomban sebesülten feküdtek Lisáék, most viszont nyomuk sem volt. Szívem a torkomba ugrott, ahogy közelebb léptem.
   -Itt kellene lenniük.-magyaráztam Justinnak idegesen, aki zavartan dörzsölte homlokát, szinte tehetetlenül nézve szembe a ténnyel, hogy fogalmunk sem volt, merre tovább.-Hová tűntek?-néztem körbe ijedten, szinte már pánikolva, mikor Justin ragadta meg a vállam.
   Felpillantva gyomrom görcsbe rándult, ahogy a szikla remegve megmozdult, mögüle pedig fekete füstfelhő gomolygott elő, megtöltve a környéket, miközben hátrálva néhány lépést ragadtam meg Justin karját, némi segítséget várva.
   -Ez nagyon nem jó.-szólalt meg rémülten, mire bólintva indultam meg az ellenkező irányba, de előttünk egy áttetsző fal húzódott végig, és képtelenség volt tovább menni. Öklömmel a levegőbe csapva olyan volt, mintha egy erős betonfalba ütköztem volna, és hiába ütöttem, nem engedett. Tapogatva éreztem, hogy hosszasan húzódik, elzárva előlünk a menekülési utat. Pánikba esve, sántítva rohantam a láthatatlan határ mellett, kezemmel végigsimítva rajta, de az teljesen áthatolhatatlan volt.
   A föld egyre hangosabban kezdett remegni, szinte a csontomig hatolva, miközben Justinhoz érve támasztottam hátamat az övéhez.
   -Ez csapda.-szólalt meg mögülem, mire ajkamba harapva biccentettem.
   -Az.-feleltem, lehunyva szemeimet a legrosszabbra készülve.
   Akkor hangos kopogás hangja ütötte meg fülemet, mire a szikla felé fordulva méregetni kezdtem azt. A rá vetülő fények miatt semmit sem láttam, pedig biztos voltam benne, hogy nem voltunk egyedül, és a belsejében volt valami. Valami, ami a látomásomban sírt, most pedig őrült hangerővel verte a falát, mintha figyelmeztetni vagy jelezni próbált volna.
   Hunyorogva, Justin kezét megragadva fordultam a szikla felé, miközben a sejtés, ami felötlött bennem egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Gondolkodás nélkül, összevetve mindent húztam hirtelen magammal Justint, aki elsőre visszarántott, majd kérdőn nézett rám.
   -Te megőrültél?-szólt rám idegesen, mire megrázva fejem mutattam a szikla felé.
   -Te nem hallod?-kérdeztem izgatottan.-Van bent valami... vagy valaki.-magyaráztam sejtelmesen, mire Justin ugyan hallgatózni kezdett, de hamar feladva húzott vissza maga mellé.
   -A rohadt életbe, Lola!-rivallt rám, mire összerezzenve fordultam felé.-Elegem van az állandó öngyilkos küldetéseidből!-szorította meg kezem egy pillanatra sem eresztve.
   A föld egyre csak remegett, a szikla belsejéből pedig szakadatlan hangos dörömbölés hallatszott.
   -Ezért vagyok itt, Justin.-kiabáltam türelmetlenül, minduntalan a szikla felé pillantgatva.-Ha bármennyi esély is van arra, hogy a szikla belsejében a negyedik léleklovas van, muszáj kimenekítenem onnan. Meg kell tennem, különben nem lesz értelme...-akadtam meg, mikor Justin vette át a szót.
   -Ki ne mondd, hogy engem védelmezel!-húzott még közelebb, de én ellökve őt próbáltam kitépni kezem a szorításából.
   -De igenis téged! Még mindig áll az alku rád eső része.-rángattam karját, amivel erősen tartott.-Ez fáj, Justin!-kérleltem őt, mire mélyen a szemembe nézve mérlegelte szavaimat, majd lazítva a szorításon húztam ki elgémberedett ujjaimat kezéből. Megdörzsölve azokat hátráltam tőle néhány lépést.
   -Higgy nekem!-néztem rá bizakodón.-Valaki van odabent.-hívtam magammal, mire vonakodva ugyan, de megindult előre.
   -Ha értelmet keresel halálodnak, nem jó helyen kutakodsz.-vetette oda hanyagul, mire nagyot nyelve pillantottam utána, ahogy a szikla felé igyekezett.
   Szememet forgatva siettem utána, belépve a gomolygó, sötét füstfelhőbe, ami már ellepett mindent körülöttünk.
   -Mi lehet ez?-kérdeztem, de Justin válasz nélkül hagyva vállat volt, hessegetve a levegőt, hogy átláthasson rajta.
   A szikla elé érve egymás mellett álltunk meg, balomon Justinnal, és egyszerre pillantottunk fel a monumentális kőre, ami fenyegetőn magasodott fölénk. Falai áthatolhatatlannak tűntek, esélyeink pedig az idő múlásával egyre csak fogytak.
   Tudtam, mit tehettünk volna, és valahol éreztem, hogy Justin is. Szavak nélkül, egymásra pillantva mérlegeltük következő lépésünk súlyát a sötét, gomolygó füstfelhő közepette, miközben a levegő folyamatosan fogyatkozott, és egyre csak gátolta látásunk. Mélyen barna szemeibe nézve próbáltam kiolvasni gondolatait, mikor egy apró, vörös szikra futott át rajtuk. Halvány mosollyal az arcomon fordítottam vissza tekintetem a szikla felé, hiszen tudtam, mi a terv, és magabiztosan emeltem meg kezemet, amit a szikla felé tartottam, mikor Justin hasonlóképp téve, másik oldalán lévő karját nyújtotta ki előre.
   Szabad kezével enyémet kereste, és megragadva azt, ujjait rákulcsolva tartotta, gyengéden, egy pillanatra sem eresztve. Mélyet sóhajtva hunytam le a szemeimet, majd szám szélét rágva pillantottam fel újra, erőt gyűjtve, mikor Justin megszorította kézfejem. Az ismerős bizsergés most felőle érkezett, végigfutva karomon, egyenesen a kinyújtott kezem ujjaihoz, ahol szikrázó vörös fény gyúlt. Zavartan pillantottam végig testemen, amin keresztül villámok cikáztak, vegyülve a rózsaszín és vörös árnyalataiban.
   -Mi történik?-kérdeztem, de hangomat elnyelte a fülsiketítően hangos földrengés. Hallatszott, ahogy mögöttünk a falak felrepednek, és darabokban omolnak össze.
   Az energia, ami hirtelen hatalmába kerített most más volt. Nem a Villám kör erejét használtam, legalábbis részben biztosan nem. Justin tenyere is felvillant, vörös fénnyel világítva, apró szikrákat szórva, mire sokatmondó pillantással fordult felém.
   -Most az egyszer hagyd, hogy én segítsek neked!-olvastam le a szavakat szájáról, mire felkészülve a csapásra, hevesen zihálva koncentrálni kezdtem, majd szemeimet lehunyva engedtem át magam az erőnek, ami Justinból áradt, átruházva rám.
   Szorítása erősödött, ahogy a fekete füstgomolyag oszlani kezdett körülöttünk, miközben a rózsaszín és vörös villámok növekedni kezdtek, és égetve bőrömet lőttek ki, egyenesen a sziklának, mely hangos csattanással mozdult meg, felhasadva középen. Szakadatlanul tüzelve, egymás kezét fogva tartottuk a villámokat, amik a sziklának csapódva törték apró darabokra azt, hangos koppanással omolva a földre.
   Ujjaim már remegtek, testemet pedig tetőtől-talpig felperzselte, egyre kínzóbb fájdalommal társulva, mikor összerogyva, Justin kezébe kapaszkodva már nem bírtam tovább. Ekkor eleresztve engem sötétült el újra a környezet, ahogy a villámok is megszűntek, és ismét a ránk telepedő füstfelhő közepén találtuk magunkat, elzárva a sziklát látóterünkből.
   Nyögve támaszkodtam a földön, kezeimet ökölbe zárva, miközben összeszedve magam próbáltam talpra állni, de sikertelenül. Hiába ruházta át Justin az erejének felét, ezzel felszabadítva a tehertől, testem már nem bírta, így kínzó görcsök közepette feküdtem az oldalamra.
   Justin mellém térdelve húzott fel, arrébb a sziklától, amit már nem láttunk, viszont hallottunk. Csörömpölve morajlott, ahogy repedések lepték el, majd hatalmas robbanást hallatva lökött hátrébb minket, mindkettőnket a földre kényszerítve. Apró darabjai testünknek csapódtak, ahogy karunkat arcunk elé emelve védekeztünk ellenük. A szilánkok felsértették ruhánkat és bőrünket, fájdalmasan bele-belefúródva.
   Mikor ismét felpillantottunk, a füstfelhő miatt nem láttuk mi történt, viszont a levegőben apró, rózsaszín törmelékek szálltak, ellepve a környéket. Egyszerre felülve támaszkodunk, figyelve a homályt, mikor egy alak sziluettje rajzolódott ki előttünk. Lassan haladt, minden egyes lépésnél bicegve, miközben hunyorogva hajoltunk előre, felmérve szándékait.
   Ahogy közelebb ért, és kilépett a sötét füstfelhőből, egy szőke hajú, sebesült lányt pillantottunk meg, kifejezetten leharcolt és megviselt külsővel. Arca meggyötört volt, amit megannyi seb tarkított, rózsaszínen húzódva, pont úgy, mint a Lisa hasán lévő sebhelyek, ezek viszont sokkal mélyebbek voltak. Lesütve szemeit lépkedett, majd meginogva esett össze előttünk, térdeire borulva, tenyerével a földön támaszkodva.
   Justin óvatosan tápászkodott fel, majd lassan az alak felé lépve guggolt le mellé. Szívem zakatolt, miközben majd kiugrott a mellkasomból, ahogy az eseményeket figyelve vártam, hogy történjen valami. Akkor tűnt fel, hogy a rengés abbamaradt, a környék pedig elcsendesedett.
   Baljósan pillantottam körbe a vihar előtti csendként is nevezett jelenségben, a lehető legrosszabbtól tartva.
   -Justin!-szólítottam halkan.-Valami nem stimmel.-magyaráztam gyanakvón, de Justin továbbra is a lányt fürkészte, aki sóhajtva egyenesedett fel.
   A sebhelyekkel tarkított, egyébként elragadóan szép arca felén szeme rózsaszínben ragyogott, másik oldalán viszont zöld volt, szőke haja pedig csapzottan, hullámosan lógott elé. Száját nyitva tartva lélegzett, mintha hosszú idők óta most jutott volna először levegőhöz, miközben le sem véve tekintetét rólam méregetett.
   -Elvitték őket.-szólalt meg hirtelen, mire Justin felé kapva tartotta meg magát.-Próbáltam segíteni, de nem tudtam.-folytak végig a könnyek az arcán, szakadatlanul zihálva.
   -Lisáékat?-kérdeztem, mire bólintott, majd ijedten nézett körbe.
   -Mennünk kell!-próbált lábra állni.-Jönni fognak.-indult meg előre határozott léptekkel, miközben Justin készségesen tartotta, támaszt nyújtva neki, nehogy újból összeessen.
   Mellém érve megtorpantak, hogy felsegítsenek, mire minden erőmet összegyűjtve álltam talpra.
   -Kik jönnek?-kérdezte Justin, mire a lány könnyes szemekkel fordult felé.
   -A lények.-közölte egyszerűen, miközben hangja őszinte félelmet sejtetett.