Az Ötödik Léleklovas

15. Rész: Nincs visszaút

   Darko hagyott időt, hogy összeszedjem néhány holmimat. Igyekeztem a legszükségesebbeket elpakolni, bár fogalmam sem volt róla, hová tartottunk, vagy, hogy egyáltalán mi a fenét műveltem.
   Életem fontosabb darabkáit elcsomagolva, követve őt léptünk ki a késő őszi éjszakába, fokozottan ügyelve, hogy senki se láthasson meg bennünket.
   Az idő csípős hideg volt, az égen pedig ezernyi csillag ragyogott, ahogy megannyi szentjánosbogár között lépkedve közeledtünk a tengerparthoz, ami vaksötétbe burkolózott, és csupán a tenger halk morajlásából tudhattuk, merre jártunk.
   Ahogy a homokban sétáltunk, Darko csendben vezetett engem, én pedig gondolataimba merülve töprengtem. Furcsán éreztem magam közelében, hiszen már nem olyan volt, mint régen. Korábban úgy hittem, ha valaha visszatérne, én lennék a legboldogabb a világon, most viszont a semmi érzése rémisztőnek hatott.
   Nem mertem, de meg szerettem volna kérdezni, számára mit jelentett az együtt töltött idő, hogy szenvedett-e, amikor el kellett hagynia, és tisztában volt-e vele, milyen károkat okozott azzal, hogy megrendezte saját halálát, hogy nyom nélkül eltűnhessen. Mindennél jobban tudni akartam, de féltem, hogy a válasz a végletekig összetörne, így inkább hallgattam.
   Lehunyva szemeimet idéztem fel beszélgetésünket: "Nem lett volna szabad érzelmeket táplálnom irántad."-visszhangoztak fejemben Darko szavai. Szívszorító emlék volt, ami kétértelműsége miatt bizonytalanná tett.
   -Kérlek.-nyújtotta kezét illedelmesen, ahogy az egyik kikötőben várakozó hajóhoz érkeztünk, amit alaposan elrejtettek a sötét éjszakában. Félig fellépve hajolt vissza, hogy felsegítsen. Egy pillanatig hezitáltam, majd anélkül, hogy megragadtam volna kezét, felléptem a fedélzetre, és hanyagul elsétáltam mellette. Darko összezárva ujjait, bólintva vette tudomásul célzásom, majd utánam fordulva követni kezdett.
   A hajó kisebb méretű volt, néhány személy szállítására alkalmas csupán. Félig fedett része alatt padokat helyeztek el, ami egy halványan világító lámpa fényében elég kísértetiesnek hatott.
   Rajtunk kívül még két őr várakozott, akik pont ugyanúgy néztek ki, mint korábban a tengerparton tartózkodók. Megjelenésük kellemetlen érzést váltott ki belőlem, valahogy ijesztőnek tartottam őket, emiatt pedig akaratlanul is közelebb húzódtam Darko-hoz, aki hellyel kínált, amit bólintva elfogadtam, miközben a hajó nagy lendülettel indult el.
   A sós, tengeri menetszél fokozatosan kapott bele tincseimbe, ahogy egyre gyorsabb tempóban haladtunk előre. Körülöttünk minden sötétségbe burkolózott, és olyan volt, mintha a semmibe igyekeztünk volna.
   Akkor tudatosult bennem, mire készültem éppen, mire lehunyva szemeimet nyugtattam magam, mielőtt újabb pánikroham kezdett volna hatalmába keríteni.
   -Hová megyünk?-kérdeztem hosszabb szünet után, miközben karomat dörzsölgetve, görnyedten ülve próbáltam felmelegedni.
   Jó ideje úton voltunk már, az éjszakai hideg pedig dermesztő volt a tengeren. Lábaimat felhúzva igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzni magam, hogy enyhítsek vacogásomon, mikor Darko félig felém pillantott, majd felállva kabátja gombjával bajlódott, mire furcsán néztem rá. Kissé kellemetlenül éreztem magam, és nyugtalanul mozgolódni kezdtem, mire Darko észre véve fészkelődésem, mosolyogva rázta meg a fejét.
   -Ne félj tőlem!-mondta megnyugtatón, majd levetve kabátját a hátamra borította. Érintésére összerezzentem, majd kellemes melegség járt át, miközben a szemkontaktust kerülve húztam jobban magamra a ruhadarabot. Illata a régi időkre emlékeztetett, mire lehunyva szemem, összeszorult mellkassal vártam, hogy átmelegedjek.
   Közös, boldog emlékek villantak át a fejemen, melyeket beárnyékolták a gyásszal töltött idők.
   -Köszönöm!-suttogtam, majd elnézve a másik irányba fényekre lettem figyelmes.
   A tenger közepén egy hatalmas komplexum terült el, melynek tornyait fényszórók világították meg, kéményeiből pedig gomolygó füstfelhő szállt fel.
   Ahogy közeledtünk, egyre jobban hallani lehetett a gépek hangját, amik az épületben üzemeltek. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a helyet, ahová minden bizonnyal utunk vezetett.
   Darko felkapaszkodva a hajó szélére intett, majd a munkások felé fordulva utasította őket, hogy segítsék a kikötést. Fejemet kapkodva figyeltem az eseményeket, gyomrom pedig egyre jobban görcsbe rándult. Nem tudtam, mire számíthattam, vagy, hogy hová hoztak engem.
   Mikor kikötöttünk, Darko felém lépve segített le a hajóról, miután körbe nézve egy gyárépület érzetét keltette a hely, ami a semmi közepén terült el. A levegőben sós, tengeri illat keveredett olajos és fémes szagokkal vegyülve. Rideg kisugárzása félelemmel töltött el, de tudtam, innen már nem volt visszaút.
   Egy rámpa vezetett fel az épülethez, mely körül őrök sétálgattak. Innen bevehetetlennek tűnt az állandó védelem alatt álló létesítmény, ami fenyegetően magasodott fölénk. Darko kabátját magamra húzva léptem közelebb, miközben ámulva pásztáztam a környéket.
   -Üdvözöllek a Dark Core központjában!-tárta szét karjait büszkén Darko, miközben vigyorogva lépett hátrébb a komplexum felé.

   Forgolódva próbáltam elaludni a szobában, melybe érkezésünk után vezettek. A vasszerkezetű helység falán lévő apró ablakon beszűrődött a hajnali fény, mely nagyjából megvilágította a kis szobát, ami még sokáig a lakrészemet jelentette.
   Az ágyon kívül csak egy asztalt helyeztek el benne, mellette egy kisebb székkel. Falai csupaszok voltak, amik néhol csavarral voltak megerősítve, így sokkal inkább börtön cellára emlékeztetett, mint hálószobára.
   Idegesen mozgolódtam, majd végül hátamra fordulva a plafont kezdtem bámulni.
   -Mi a fenét keresek itt?-suttogtam, miközben egy apró könnycsepp gördült végig arcomon, ahogy próbáltam feldolgozni az elmúlt napok történéseit. Igyekeztem erős maradni, hogy kézben tartsam a dolgokat, de valamikor kicsúszott a talaj alólam.
   Úgy tűnt, kezdtem elveszíteni mindent, ami fontos volt, holott épp visszakaptam azt, amit a világon mindennél jobban akartam, mégsem éreztem boldogságot. 

   Mégis hogyan lehet ez igazságos?