Az Ötödik Léleklovas

33. Rész: Roncsolt lét

   Sokan vallják, hogy végzet nem létezik, hiszen mindig van választás. Mi történik viszont, ha a döntéseket mások hozzák meg életedben, te pedig csupán sodródsz az árral, hiszen utadat régóta helyetted tapossák?
   Én igenis úgy vallom, létezik végzet, hiszen az utóbbi hónapok, sőt, évek történései sem lehettek véletlenek.
   Én hátrahagytam az enyémet, hogy az ellen harcoljak, ahová születésem óta rendeltettek. Megbánhattam minden döntésem vagy tettem, de hiába, ha a múltat nem változtathattam meg vele, így kénytelen voltam azt kamatoztatni, amit idáig is elértem, és egy olyan jövőt építeni, ami még talán elérhetőnek tűnt számomra.
   Ha egyáltalán volt beleszólásom.

   -Látni akarom.-suttogtam, miközben Justin bólintva fürkészte arcomat. Felém nyújtva kezét fogadtam el, megragadva azt, majd felsegítve engem követni kezdtem.
   Amikor minden apró darabokra hullott körülöttem, és az is faképnél hagyott, akitől sosem vártam volna, egy valaki volt az életemben, aki mindazok ellenére, hogy kizártam, kitartott mellettem. Hívott, keresett, és segített ráeszmélni, mennyi minden rejlett a ló és lovasa közti kapcsolatban, ami mélyrehatóbb bárminél.
   Midnightcharm volt az, aki álmomban is mellettem volt, akire számíthattam akkor is, amikor úgy éreztem, nem volt tovább. Akkor sem mondott le rólam, mikor rettegve fordultam el tőle, vagy mikor elhurcolták, majd a poklok poklát megjárva élte túl a Dark Core kezelését.
   Annyi mindenen ment keresztül, és valahol úgy éreztem, az én hibámból is történt. Ameddig távol volt, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem, hiszen az első találkozásunk óta egy olyan különleges kötelék jött létre köztünk, amit mostanáig is képtelen vagyok megmagyarázni, mégis létezett.
   Elizabeth elmondása alapján a léleklovasok kapcsolata lovukkal egy ősi erő, ami még Aideen-től származik. Ló és lovasa összekapcsolódva mindenek felett állókká válnak, és legyőzhetetlenné teszi a harcost. Talán ez volt az oka, hogy távol akartak tudni Midnightcharmtól.
   Mélyet sóhajtva léptem ki szobám ajtaján Justint követve, miközben zakatoló gondolataim közepette majd megszakadt a szívem.
   -Jobban vagy?-kérdezte Justin, megtörve a csendet, mire biccentve halvány mosolyra húztam a számat.
   -Igen, jobban.-feleltem.-A körülményekhez képest pedig kifejezetten.-pillantottam felé, mire ajkába harapva pásztázta maga előtt a folyosó hideg, vaslapokból tákolt padlóját.
   -Figyelj!-kezdett bele vonakodva.-Ne haragudj! Tudod... a tegnapiért.-szabadkozott, mire fejemet megrázva dőltem neki vállának.
   -Semmi baj. Mindannyiunkon hatalmas a nyomás, ilyenkor nem lehet elvárni, hogy ésszerűek legyünk.-nyugtattam, majd legyintve folytattam.-Különben köszönöm!-mosolyodtam el.
   Justin bólintva felelt majd szemeit résnyire húzva lassított lépteim. Zavartan figyeltem őt, majd követve tekintetét egy pillanatra lemerevedtem.
   A hideg végigfutott a hátamon, miközben szívem egyenesen a torkomba ugrott. Egyszerre öntött el a bűntudat és a gyász, amit tudatalattim legmélyére rejtettem, de most ismét előtörni látszott.
   Előttünk a falak romokban álltak, néhol teljesen kidőltek, csupán a folyosó szélére lettek húzva, ezzel utat engedve az arra közlekedőknek. Fekete korom éktelenkedett minden felületen, amik olvadtan, teljesen lerombolva kókadoztak két oldalt. Azóta a robbanás óta nem jártam erre, amióta szembesítettek Midnightcharm-mal, és azzal, hogy mit műveltek vele. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, ahogy átlépve a romokon benéztünk az egykori labor bejáratán.
   -Ezt mind én tettem?-kérdeztem halkan, leginkább magamtól, mire Justin értetlenül fordult felém.
   -Hogyan?-nézett rám ijedten, miközben figyelmen kívül hagyva nézelődtem.
   A bútorok és eszközök mind romokban hevertek, a lila szer pedig, amit a génállomány módosításához használtak kiömlött, szanaszét folyva, beterítve a padló felületét. A szoba hátsó részében, ahol ráccsal elválasztva tartották a "roncsolt" alanyokat, már teljesen eltűnt, mintha eggyé vált volna a földdel.
   -Miről beszélsz, Lola?-kérdezte Justin feldúltan, mikor felé kapva a tekintetem hirtelen felindulásból feleltem.
   -Én vagyok az Ötödik.-mondtam ki, nehezen formálva a szavakat, mire bólintva, összeráncolt szemöldökkel jelezte, hogy tudta, és nem értette, mire szerettem volna kilyukadni.
   Lehunyva szemeimet mélyet sóhajtottam, majd minden erőmet összegyűjtve léptem előre.
   -Nem érted.-kezdtem bele ingerülten.-Én vagyok az Ötödik Léleklovas.-néztem mélyen a szemeibe, amiben először zavartságot, majd őszinte döbbenetet véltem felfedezni.
   -Ó! Szóval...-akadt meg egy pillanatra, majd hajába túrva fordított hátat.-Tulajdonképpen ellenfelek vagyunk?-tette fel a legértelmetlenebb kérdést, amit csak tudott, mire szememet forgatva, türelmetlenül fújtattam, majd mellé lépve kerestem újból tekintetét.
   -Nem ez a legfontosabb. Az erőm labilis, veszélyes vagyok. Amint látod, nem igazán tudom uralni.-nyújtottam előre sebes karom, majd a romokban álló szoba felé intettem.-És ez semmi ahhoz képest, amit a druidákkal műveltem.-magyaráztam, mire egyből megbántam szavaimat.
   Ajkamba harapva sütöttem le a szemeimet, miközben Justin lassan felpillantott.
   -Na várjunk csak! Azt mondod, nem is Darko szabadított ki téged?-kérdezte, mire ujjamat a szám elé tartva jeleztem, hogy halkabban beszéljen.
   -Igazából én mentettem ki őt.-húztam el a számat kínosan.-Kérlek, senkinek se áruld el! Hatalmas bajban leszünk, ha ez kiderül.-kérleltem, mire gúnyos mosollyal a száján biccentett.
   -Ezért küldött téged a nagyapám. Erősebb vagy mindnyájunknál.-lépett ki a labor egykori ajtaján, miközben majd felrobbant.-Miért van az, hogy engem mindig kihagynak mindenből?-bosszankodott, míg követve őt folyamatosan csitítottam.-Te Aideen harcosa vagy!-emelte meg a hangját, mire lehunyva szemeimet vártam, hogy megnyugodjon.
   -Ez nem jelent semmit. Itt vagyok, Garnokot választottam.-magyaráztam, de Justin csak a fejét rázta.
   -Én pedig azt hittem, van célja az itt létemnek, de fabatkát sem érek.-tette karba kezeit csalódottan.
   Fogalmam sem volt miért vontam bele a titkomba, de annyira elhatalmasodott rajtam a nyomás, hogy muszáj volt valakivel beszélnem róla, és Justin volt az egyetlen, akiben megbíztam.
   Vállam felett hátranézve még egy gyors pillantást vetettem a helységre, amit annak idején még én pusztítottam el. Gyomrom görcsbe rándult Saga emlékétől, viszont a nagy "őszinteség-áradatban" még nem tartottam megfelelőnek az időt, hogy ezt is eláruljam Justinnak, hiszen így is a padlón volt, és nem szerettem volna még nagyobbat rúgni bele.
   Letörölve könnyeimet Justin után indultam, aki már bőven a folyosó végénél járt, így gyorsítva lépteimen értem utol, miközben az utat fürkészve kerestem a megfelelő szavakat.
   -Nem vagy felesleges. Sokkal több rejlik benned, mint gondolnád.-szólaltam meg rövid hallgatás után, mire Justin ismét felcsattant.
   -El sem tudod képzelni, min megyek most keresztül.-sziszegte, miközben éreztem, hogy egyre idegesebb lettem.
   -Miért van az, hogy te vagy az egyetlen, aki pillanatok alatt képes engem felbosszantani?-kérdeztem a plafon felé emelve tekintetem.
   -Miért van az, hogy te vagy az egyetlen, aki ezt váltja ki belőlem?-vágott vissza, mire zavartan ráztam meg a fejem.
   -Miről beszélsz?-akadtam ki teljesen.-Úgy fogod fel, mintha körülötted forogna ez az egész.-emeltem meg én is a hangom, mikor Justin megállva, tarkóját dörzsölgetve fordult vissza.
   -Mert igenis rólam is szól, és senki sem veszi észre, hogy mennyi mindent kellett feladnom emiatt.-fortyogott, mikor végül teljesen elvesztettem a türelmem.
   -Te visszakaptad az állítólagos "családodat".-váltottam gúnyos hangsúlyra.-Tőlem azt is elvették 24 évnyi emlékkel együtt.-vetettem oda a sírás határán állva, mire Justin, mint aki meg sem hallotta, szomorúan mért végig, majd fejével a mellettünk lévő ajtó felé biccentett.
   -Megérkeztünk.-zárta le teljesen a témát, én pedig szememet forgatva engedtem el, hiszen semmi értelme sem volt vitánknak. Ő is és én is a saját nézőpontunkat szajkóztuk, és egyikünk sem volt hajlandó a másiknak igazat adni. Ha kiterítettem volna az összes lapot, hogy lássa, mennyi mindenen kellett átmennem azért, hogy most itt tartsak, csak annyit értem volna el, hogy végletekig megbántom, és olyan sebeket okozok, amiket nem biztos, hogy átvészelt volna. Így végül is hallgattam, de legbelül majdnem robbantam.
   Benyitva az ajtón magabiztosan léptem át a küszöböt, aminek túloldalán csempézett, frissen felújított terem fogadott. A plafonon neoncsövek világították meg a rögtönzött labort, ami félkész állapotban látta el feladatát. Az előzőhöz hasonló módon csövekbe vezették a szert, ami lassan csordogálva haladt azokban. Fejemet ingatva sétáltam beljebb, hogy jobban felmérjem a terepet.
   -Még mindig kezelik?-kérdeztem, félve a választól, mire Justin is elindult utánam.
   -Nem. Megfigyelik.-felelte szűkszavúan, amit biccentve vettem tudomásul, majd megállva egy vaslapokból tákolt box-szerűségnél pillantottam befelé, ahol a lámpa fénye belül halványan pislákolt, éppen, hogy megvilágítva a belteret.
   Nagyot nyelve léptem közelebb, várva az ismerős érzést, de semmi sem történt. A box túlsó felében Midnightcharm állt, ereje teljében, mégis rémisztő látványt nyújtva. Erei kidagadtak testén, amik halvány lilás árnyalatban éktelenkedtek, szőre pedig erőteljes feketén ragyogott. Fejét felém fordítva szemei ürességet sugalltak, hiszen hiányzott belőlük a régi szikra.
   -Mi történik?-kérdeztem zavartan, mire Justin fejét ingatva lépett mellém.
   -A szer hatása. Módosítottak a génállományán, így sokkal erősebb lett, viszont ezáltal valahogy megváltozott. Mind megváltoztunk.-sütötte le szemeit szomorúan.
   -De ez nem lehet.-akadékoskodtam, teljesen összezuhanva.-Régen értettem őt. Beszélt hozzám. Most miért nem hallom?-hadartam, küzdve az egekbe szökő pulzusommal.
   Annyira vágytam rá, hogy végre legyen valamim, ami szikla szilárd életemben, de végül Midnightcharm is eltűnt, helyette pedig egy harci "masina" állt előttem. Megtámaszkodva boxa oldalán hevesen zihálva vettem a levegőt, és úgy éreztem, menten összeomlok.
   Idegességemben, kezeimet ökölbe zárva ütést mértem a falba, ami mellettünk húzódott, hatalmas mélyedést hagyva azon.
   -Miért nem jön össze semmi?-zokogtam fejemet lehajtva.-Miért veszítek el mindent, ami egy kicsit is számít az életemben?-szipogtam Justinra pillantva, aki ijedten mért végig, majd szótlanul ingatni kezdte a fejét, hiszen fogalma sem volt, mit feleljen erre, de teljesen megértettem. Az ő helyében én sem tudtam volna mit válaszolni.
   Végigpásztázva a labort a túlsó asztalon állapodott meg a tekintetem, mire mellkasom szorítani kezdett az érzéstől, ami a hatalmába kerített, és mérlegelve a történteket csak egy lehetőség lebegett a szemem előtt: ha a sötét lovasok és Justin sem képes engem elfogadni így, hát akkor adok okot arra, hogy másképp vélekedjenek rólam.
   Nem tudtam, hogy a lépés, amit éppen készültem tenni, visszaadja-e azt a kapcsolatot, amit elvesztettem Midnightcharm-mal, de ha esélyt sem adok neki, sosem tudtam volna meg.
   Határozott léptekkel indultam meg a szoba túlsó felébe, ahol az asztalon kémcsövek és vegyszeres üvegek voltak elhelyezve, én pedig egy pillanatra meginogva, támaszkodva pásztáztam végig azokat, mérlegelve, mi más lehetőségem maradt, majd megragadva az első fecskendőt a karomba szúrtam.
   -Mit művelsz?-kiabálta Justin mellém lépve, megragadva a karomat, amiben már az üres fecskendőt szorongattam. Pillanatok alatt kezdett forogni körülöttem minden, mialatt fokozatosan halkult el a környezet. Szédülve az asztalnak dőltem, miközben Justin próbált hátulról megtartani.
   -Lola!-hallottam hangját messziről, tompán, de én szememet lehunyva, mélyet sóhajtva rogytam össze. Éreztem, ahogy Justin mellém térdelve támaszt nyújt, miközben szólongat, én pedig kinyitva szemeimet mindent homályba burkolózva láttam. Annyira zúgott a fülem, hogy tenyeremet rájuk tapasztva próbáltam enyhíteni a nyomáson, majd ijedten meredtem karjaimra, amiken a sebek fokozatosan töltődtek meg fénnyel, lilás árnyalatban világítva meg a levegőt.
   Egy erős ütés futott végig testemen, mire összerándulva, Justin karjaiban omoltam össze.

   A délutáni napsütés meleg fényében állva pillantottam az ég felé, miközben mélyet sóhajtva néztem körbe a helyen, ami megannyi kezdetet jelentett életemben, most viszont úgy éreztem, innentől már csak a végzetembe vezethet.