Az Ötödik Léleklovas

21. Rész: Helytelen úton

Ahogy telt az idő, úgy tűnt el belőlem minden, ami éltetett. Nem számoltam a napokat, és nem foglalkoztam semmivel. A bennem tomboló feszültség elcsendesedett, ahogy lassan üressé és érzelemmentessé váltam. Rémisztő, ahogy árnyéka voltam régi önmagamnak, mégsem érdekelt. Nem akartam érezni, de legfőképp, nem akartam, hogy fájjon. Már nem bírtam kiállni a megpróbáltatásokat.
A fizikai fájdalom csak egy része volt annak, amit nap, mint nap át kellett éljek. Ahhoz valamilyen szinten hozzá lehetett szokni, az ember idővel megerősödik, a lelki fájdalom viszont sokkal elviselhetetlenebb, amiből bőven kijárt nekem az utóbbi időben.
Nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna a családomra vagy az otthonomra. Elmondhatatlanul hiányoztak, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ezt palástoljam. Tudtam jól, hogy Justin is valahol a komplexumban volt, de okkal tartottak távol tőle, hiszen veszélyes voltam, talán önmagamra is.
A baleset óta nem egyszer riadtam fel arra az éjszaka közepén, hogy lángra lobbantottam az ágyneműmet, vagy nekivágtam valamit a falnak, ami hatalmas koppanással csapódott, halálra rémisztve mindenkit a komplexumban. Több éjszakát töltöttem azzal, hogy a falat bámultam azon igyekezve, nehogy álomba merüljek. Féltem, sőt, egyenesen rettegtem önmagamtól, és attól, ami bennem rejlett, miközben Saga halála belülről cafatokra marcangolt, és egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy miattam ment el, és én öltem meg. Fogalmam sem volt, hogyan lehettem volna képes valaha is Justin szemébe nézni ezek után, hiszen tettem megbocsáthatatlan volt, és ez a végletekig az őrületbe kergetett.
Az őrök csak biztos távolságból közelítettek meg, Jessica és Sabine a baleset óta pedig megfontoltan ugyan, de naponta gyakoroltak velem, hogy megtanuljam használni az erőmet. A pusztításon kívül sok mindenre ugyan nem voltam képes, de idővel rengeteget fejlődtem, és már megbirkóztam mindazzal, ami addig nehézséget okozott.
Minduntalan a gondolataimba menekültem, viszont egy idő után már ott sem leltem menedéket. Hogy védjem magam a végső összeomlástól, egy falat húztam a fejemben, ami mögé nem engedtem semmit, és kizártam mindent, ami bármilyen fájdalmat okozhatott volna.
Már nem érdekelt a célom vagy a bosszú. Nem hajtott semmi, csupán a túlélésre koncentráltam. Napról napra éltem, miközben a szívem szilánkosra volt törve.

"Összpontosíts! Célozz! Támadj!" A gyakorlások során ez a három utasítás ismétlődött a fejemben minduntalan. Néztem, ahogy a célpontok lassan darabokra hullottak előttem, némelyikük porrá égve, vagy milliónyi szilánkot szabadítva környezetébe. Szívszorító látvány volt a pusztítás, amire képes voltam.
-Utolsó. Összpontosíts! Célozz! Támadj!-utasított Jessica hosszú órák után. Már zihálva, az izzadságtól rám ragadt ruhában, és csatakokban lógó hajammal borzasztó látványt nyújthattam, de mindig a végletekig húztuk, így mire befejeztük, rendszerint a padló hideg, vasszerkezetű felületére zuhantam, aminek fémes szaga már undort váltott ki belőlem és fájdalmas emlékeket idézett fel minduntalan.
-Gyerünk!-sürgetett Sabine, mire megemelve kezem felé fordultam. Éreztem a bizsergést, ami végigfutott karomon egészen az ujjaim végéig, miközben szikrák pattantak ki belőle, majd mély levegőt véve hunytam le a szemem.
Ilyenkor belassult az idő, és másodpercek töredéke alatt hosszú percek teltek el számomra.
-Összpontosíts! Célozz! Támadj!-ismételtem meg magamban szinte némán, és akkor villámlásnyi energia szabadult ki, ami egyenesen Sabine-nak csapódott, aki falnak vágódva terült el a földön.
Óvatos mosolyra húzva számat, elégedetten engedtem le a karomat, ahogy magabiztosan figyeltem Sabine-t feltápászkodni, miközben tekintetével egyenesen gyilkolni tudott volna.
Az elmúlt napok után bőven megérdemelte az ütést, amibe beleadtam minden sérelmet és fájdalmat, amit ő okozott nekem. Idővel az ember nem csak megerősödni, de végül alkalmazkodni is képes, és ez pontosan így történt az én esetemben is. Más alternatíva híján egy olyan álarcot kényszerültem felvenni, ami közel sem tükrözte személyemet, de lassan kezdett eggyé válni velem.
Visszarántva gondolataimból Jessica hangos nevetésére lettem figyelmes, mire felé pillantva rá mosolyogtam, majd vállamat megragadva állt meg mellettem.
-Rendkívül érett.-szúrta oda Sabine, miközben ruháját igazgatta, viszont egy karcolás sem volt rajta. Nem állt szándékomban ártani neki, de mégis furcsálltam, hogy egy ekkora ütést sérülés nélkül átvészelt.
-Szerintem megértette a lényeget.-magyarázta Jessica még mindig nevetve.-Készen áll.-pillantott rám, majd kezét dörzsölgetve Sabine felé lépett.
Döbbenten figyeltem a jelenetet, ahogy jelentőségteljesen néztek egymás szemébe, miközben szavak nélkül kommunikáltak. Mindig is megölt a kíváncsiság, hogy erre hogyan voltak képesek, de sosem kaptam rá választ. Valahogy sosem tértünk ki arra, hogy mik is voltak ők valójában: emberek, vagy annál sokkal többek?
Szemöldökömet ráncolva figyeltem őket, mire egyszerre fordultak felém, én pedig ajkamba harapva vártam a következő lépést.

Amikor már azt hiszed, vége, nincs kiút, és feladod a küzdelmet, akkor kezdődik valami új, valami jobb. Ha már nem keresed, rád talál magától, és ez az örök szabály most is érvényesült. Hosszadalmas várakozás és szenvedés árán, de kitartottam, és úgy tűnt, megérte.
Szobámban ácsorogva, kissé feszengve figyeltem tükörképemet, ahogy fekete, Jessicáékéhoz hasonló, testhez álló egyenruhában voltam, amihez sötét, földig érő, csuklyás köpenyt viseltem.
Végigpillantva  magamon, elégedett mosolyra húztam a számat, miközben egy teljesen új énem tekintett vissza rám. Hiába kerestem a gyászoló, sérült lányt, aki a múltja elől menekülve keveredett a szigetre, hiszen már eltűnt, és sokkal erősebbé vált azóta. Minden megpróbáltatás ellenére úgy éreztem, képes lettem volna a világot is meghódítani.
Magabiztosan biccentettem az ajtómban várakozó őr felé, aki bólintva intett, majd kikísért a folyosóra. Határozott léptekkel haladtam előtte, mérlegelve lehetőségeimet, mikor a folyosó végéhez közeledve világossá vált, hová igyekeztünk.
A külső rész kijárata fokozottan őrizve volt, hiszen akárhányszor arra jártam, őrök állták az utamat. Szívem folyamatosan a torkomban dobogott, ahogy rájöttem, hogy a véget nem érő bezártságom után végre kiléphettem rajta. Napját sem tudtam már, mikor voltam utoljára a szabad ég alatt, aminek kijáratát most is őrök védték, de ezúttal félre állva utat adtak.
Bólintva haladtam el mellettük, miközben tárva nyitva az ajtót kiléptem a szabadba.