Az Ötödik Léleklovas

44. Rész: Több száz éves múlt

   A Kőkör mocsaras vidékén nézelődve ácsorogtam, várva a pillanatot, amikor útnak indulhatok, de az előkészületek sok időt vettek igénybe, így már órák teltek el a megbeszélés óta, ahol Elizabeth és Fripp útravalónak szánt jó tanácsokkal láttak el, még jobban elborzasztva attól, ami rám várt a másik világban.
   A Pandóriaként ismeretes hely egy "univerzumnak" is nevezhető, földöntúliaknak otthont nyújtó világ, ami megannyi ismeretlent rejteget magában.
   "Egy olyan világot képzelj el, ami semmiben sem hasonlít a miénkhez! A levegő mintha égetné a tüdődet, miközben magadba szívod, a légkör pedig fokozatosan roncsolja szét a bőröd, majd beléd hatolva emészt fel, míg végül semmivé válsz."-visszhangzottak a fejemben Lisa szavai, ahogy korábban Pandóriát ismertette számomra.
   Nagyot nyelve hunytam le szemeimet, úgy terelve el gondolataimat, majd a Kőkör határa felé pillantva állapodott meg a tekintetem Midnightcharmon, ahogy a többi Léleklóval együtt legelésztek. Sziluettjük homályosan jelent meg a távolban a ködfelhőbe burkolózott környezetnek köszönhetően, de így is tisztán kivehetők voltak.
   Visszatértemkor első utam Midnight-hoz vezetett, és sötétedésig a boxában ülve zokogtam el neki minden fájdalmam, minden küzdelmem és szenvedésem, ő pedig, mint mindig, ott volt nekem, olyan támaszként, amilyet már sehol sem találnék.
   Másnap, egy gyötrelmesen hosszú, forgolódós éjszaka után pedig egyből a Kőkörbe kísértek, minden felvezető vagy előkészület nélkül, éppen ezért ért olyan váratlanul.
   "Tudod, ott másképp telik az idő. Míg én néhány hónapot voltam lenn, több, mint egy évnek éreztem. Egy halandó sem képes átvészelni ennyi időt odalent következmények nélkül."-hallottam ismét Lisa hangját a fejemben, mire megrázva azt lépkedtem fel, s alá.
   Egyedül hagyva gondolataimmal, amik minduntalan felszínre törtek, talán a legrosszabb, amit tehettek velem, de valahol éreztem, hogy ez is a büntetésem része.
   -Szia, Lola!-szólalt meg mellettem egy ismerős hang, aminek irányába fordulva Lindával találtam szemben magam, mellette pedig Alex álldogált, szó nélkül, tekintetét le sem véve a lovakról a távolban, mintha kifejezetten kerülni szerette volna a szemkontaktust.
   Ennél feltűnőbb talán már nem is lehetett volna.
   -Sziasztok.-suttogtam, majd folytatva ideges lépkedésem szótlan maradtam, ők pedig továbbra is egymás mellett állva hallgattak, néha halkan, rövid beszélgetésekbe elegyedve, mialatt én legbelül magammal küzdve igyekeztem megőrizni az ép elmémet. Legalábbis, ami még maradt belőle.
   -Mi lesz már!-motyogtam, mire Alex és Linda egyszerre kapták felém fejüket.
   -Nyugalom! Elizabeth és Fripp azon ügyködnek, hogy megnyithassák a portált.-magyarázta Linda, mire továbbra is gyomorgörccsel tördeltem ujjaimat, egyre türelmetlenebbé válva. Válasz nélkül hagyva őket folyamatosan a földet pásztáztam magam előtt, miközben a rosszullét kerülgetett.
   Sejtelmem sem volt, miként maradtak ennyire higgadtak. Számukra talán megszokottak voltak az efféle gyülekezők és küldetések, illetve a velük járó várakozások, hiszen nem először indultak harcba, nekem viszont minden egyes idegszálamat tropára tették.
   -Gyere!-szólalt meg Alex Lindába karolva.-Hagyjuk magára! Úgy látom, szüksége van rá.-pillantott felém egy másodperc erejéig, majd rövid hezitálást követően odébb álltak, én pedig, mintha észre sem vettem volna, továbbra is nyugtalanul mászkáltam, próbálva leküzdeni a bennem gyűlő feszültséget.
   Nem tudtam rájönni, mi történt velem, de valahogy képtelen voltam lehiggadni, és egyre inkább kezdett eluralkodni rajtam a pánikroham, ami az utóbbi időben már-már régi ismerősként tért vissza minden alkalommal. Mélyeket lélegezve, szemeimet lehunyva koncentráltam, mielőtt teljesen elveszítettem volna a kontrollt. Magamba zárkózva birkóztam meg mindennel, ami akkor rám zúdult, mintha az összes elfojtott érzelem egyszerre öntötte volna el testem. Füleim zúgtak, miközben szédülve dörzsölgettem halántékom, teljesen kizárva a külvilágot.
   -Ötödik! Egy szóra!-hallottam egy mély, rekedtes hangot, mire visszazökkenve a valóságba pillantottam fel.
   Arcom égett, ahogy hallásom tisztulni kezdett, remegő végtagjaim pedig fokozatosan töltődtek meg újból élettel. Avalon várakozott előttem, ki tudja, mennyi ideje.
   Csuklyájába rejtett kezeit karba helyezte, felfedve arcát, amit nem sűrűn láttatott a külvilággal. Sebhelyes, mélyen barázdált fizimiskával rendelkezett, sötét tekintettel, ami szinte áthatolt az emberen, olyan tekintélyt kölcsönözve számára, amely által kiállása leginkább elrettentő volt.
   Fogalmam sem volt, miként köszöntsem, így csupán óvatos biccentéssel jeleztem, hogy hallgatom, miközben tekintetét le sem véve rólam lépett közelebb.
   -Bizonyára tudod, mennyire szerencsés helyzetben vagy.-kezdett bele, mire furcsállva kijelentését ráztam meg a fejem.-Elizabeth empatikussága lesz egyszer a vesztünk. Ha az elmúlt évszázadokban mindenkit így megsajnáltunk volna, most nem ott tartanánk, ahol.-magyarázta lekezelőn, én pedig megértve szavait sóhajtottam, várva, hogy folytassa, de nem tette.
   -Az én esetemben teljesen mindegy lenne.-hunyorogtam lemondón.-Ha már az életemet kell adnom, legyen valami célja.-szóltam flegmán, mire Avalon gúnyos mosolyra húzta a száját.
   -Elizabeth is így gondolta. Mindenki, kivéve az egyetlen tisztán látót, akinek szavát soha, senki sem hajlandó számításba venni.-célzott saját magára, mire ajkamba harapva igyekeztem uralkodni a rám törő indulatokon.
   -Tulajdonképpen miért jöttél?-elégeltem meg viselkedését, erre ő felém kapva tekintetét mért végig.
   -Rangidősként elvárom a tiszteletet.-vetette oda hanyagul, majd folytatta.-A történelem során sosem volt még arra példa, hogy egy árulót visszaengedtünk köreinkbe, így érezd a helyzeted kivételesnek!-sziszegte ingerülten, miközben fejemet ingatva próbáltam figyelmen kívül hagyni szavait.-Csupán figyelmeztetni akartalak, hogy elég egy kósza gondolat vagy lépés, amivel veszélyezteted a tervünket, és az egyezségünknek vége.-magyarázta, mire lemerevedtem egy pillanatra, ahogy Justin jutott eszembe.
   Nem értettem, mi volt hirtelen támadásának célja, de valahol mély bizonytalanságot véltem benne felfedezni.
   -Justin életét kértem az enyémért cserébe. Egy ujjal sem nyúlhattok hozzá!-védekeztem, de Avalont nem hatotta meg.
   -A többiekkel ellentétben én nem hiszem, hogy az ember képes változni. Csak egy csettintésbe kerül, hogy elveszítsd azt, akiért ezt az egészet vállaltad.-fenyegetett, miközben döbbenten álltam tekintetét.
   -Mégis mit kéne még tennem?-háborodtam fel teljesen.-Itt vagyok, készen arra, hogy akármi lesz, én a végletekig megyek értetek. Bármi áron.-emeltem meg a hangom fenyegetőn.-Hiába zsarolsz, Avalon! Ha egy hajszála is görbül Justinnak, teszek róla, hogy gyűlöletednek tényleges okot adhassak.-vetettem oda, mire megakadt ugyan, de csupán egy pillanatra.
   Felszívva magát lépett olyan közel, hogy már hátrálnom kellett, hiába álltam kitartóan közeledését.
   -Jól gondold át, kihez intézed szavaid!-próbálkozott félelmet kelteni bennem, de ez az érzelem nálam már bőven semmissé vált a megannyi megpróbáltatás után.
   Előhúztam azt a kártyát, amivel biztos kiüthettem az övét.
   -Vedd észre, Avalon! Talán azért nem vesznek semmibe sem, mert minduntalan testvéred árnyékában élsz. Árulását magaddal cipelve büntetsz másokat, holott legbelül pontosan jól tudod, hogy te érdemelnéd az ítéletet.-álltam ellent makacsul, már beletörődve abba, mi lesz a vége veszekedésünknek, mikor feltűnt, hogy Avalon nem mozdult.
   Tekintetével bénultan meredt rám, miközben szemében megcsillant egy halvány érzelem, amit eddig rejtett előlem. Félt, sőt, rettegett, ami ellen már kétségbeesetten próbált küzdeni. Úgy tűnt, ideget értem, ezzel pedig bőven átfordultak az erőviszonyok.
   Nyeregben érezve magam tettem karba kezeimet, mit sem törődve szavaim következményeivel, mikor egy hirtelen mozdulattal megindult felém, kézfejét torkomnak szegezve, mire ijedten kaptam magam elé karomat. Az energia pillanatok alatt töltötte el testem, és a Villám kör erejét, amit már rutinosan, játszi könnyedséggel irányítottam, szabadjára engedtem, és láttam, ahogy a levegő fénnyel telítődik, ujjaim pedig halvány szikrákat szórnak, amik lassacskán a földre hulltak. Készen álltam a támadásra, amit magabiztos mozdulattal indítottam Avalon felé, akinek arca elborult a méregtől, mikor valaki megragadta a vállam magam mögül.
   Kizökkentve hagytam, hogy testem lenyugodjon, szívverésem normalizálódjon, majd tekintetem elfordítva a még mindig harcra kész Avalonról, Lisával találtam szemben magam, aki karomat fogva húzott arrébb, kettőnk közé állva.
   Szemei rózsaszín fényben ragyogtak, ahogy magabiztos lépéssel lökte arrébb Avalont, aki hátratántorodott ugyan, de hajthatatlanul tört előre ismét.
   Halk nyerítés hangzott fel hirtelen, betöltve az amúgy csendes környéket. A lovak felé pillantva láttam, amint egymás mellett, magasztosan közeledtek, folyamatosan minket fürkészve, felmérve az erőviszonyokat.
   Az idő lelassult, ahogy Lisa ellökve engem Avalonnak támadt, akit végül két oldalról megragadva rántottak el. Alex és Linda kitartóan fogták őt közre, olyan erővel, ami ellen Avalon már képtelen volt küzdeni, így végül feladva a harcot rázta le magáról őket. Tekintetét enyémbe fúrva állta a szemkontaktust, hevesen zihálva, majd hátat fordítva, határozott léptekkel indult el az ellenkező irányba.
   Éreztem, ahogy a szívem a torkomba ugrik, lélegzetem pedig visszatér, miután visszatartva azt majdhogynem véresre haraptam ajkam.
   -Ez nem normális.-szólalt meg elsőként Alex, majd hitetlenkedve fordult vissza felém.-Ha Elizabeth megtudja...-folytatta, mikor Lisa fojtotta belé a szót.
   -Nem fogja. Avalon sérült. Fogalma sincs, mit csinál.-magyarázta nyugodtan, mikor a többiek felháborodva léptek közelebb.
   -Miért véded? És ha megint Lolának támad? Vagy bármelyikünknek?-kérdezte Linda, mire Lisa megrázta a fejét.
   -Nem lesz több lehetősége.-pillantott rám szomorúan, én pedig igyekezve megőrizni nyugalmam túrtam szőke tincseim közé.
   -Köszönöm!-szóltam halkan, még mindig remegve az imént történtek következtében.-Mi volt ez?-kérdeztem feleszmélve, mire Lisa legyintett.
   -Avalon komoly problémákkal küzd.-közölte hanyagul.-Meg van győződve róla, hogy aki egyszer botlik, az még egyszer fog. Rögeszmésen ragaszkodik a halálbüntetéshez, ebben látja az egyetlen értelmet. Testvére sorsáról is ő hozta meg a végső döntést.-magyarázta, miközben eltátott szájjal értelmeztem szavait.
   -A saját testvérét?-döbbentem le teljesen, mire egyszerre bólintottak.
   -Evergray... vagyis Avalon öccse hasonlóképp druida volt. Léleklovasokat és druidákat képeztek, pont, mint most Elizabeth is.-szólalt meg Linda, szemüvegét igazgatva.-Egyébként Elizabeth-et is Avalon és Evergray képezték.-tette hozzá mellékesen, miközben összerakva fejben a részleteket kezdett egyre világosabbá válni a történet.
   -Mi történt Catherine-nel?-kérdeztem, mire mind a hárman össze néztek, mintha mérlegelték volna, mit feleljenek.
   -Catherine különleges volt. Olyan, mint te, de ezt bizonyára tudod. Evergray mániákusan meg akarta fejteni Pandória mibenlétét, ehhez viszont sötét mágiára volt szüksége, amihez csak, és kizárólag Catherine-en keresztül tudott hozzáférni. Kihasználva és átverve őt vezette odáig, hogy az ereje felemésztette Catherine-t, kivégezte lovát...-magyarázta Lisa, mikor Linda vette át a szót.
   -Aki mellesleg Midnightcharm, csupán másik testben. Ha kellőképp koncentrálsz, Midnight betekintést engedhet számodra a múltjába.-egészítette ki Lisa mondandóját, mire fejemet ingatva fordultam a többi ló társaságában legelésző Midnight felé, aki, mintha megérezte volna, hogy őt figyelem, felkapva fejét felénk fordította azt.
   -Mindegyik léleklónak több száz évnyi mesélni valója van. Ha kellőképp figyelsz rájuk, megmutatják.-mosolyodott el Lisa lenyűgözve, én pedig továbbra is a lovakat figyelve igyekeztem feldolgozni a hallottakat.
   -A többit pedig úgy is tudod.-zárta le Alex a beszélgetést.
   -Anne lova...-akadtam meg bizonytalanul.
   -Concorde.-javított ki Linda, mire hálásan biccentettem.
   -Szóval, ő is újjászületik majd?-kérdeztem, mire egyetértőn bólintottak.
   -Így van.-felelte Lisa.-Csupán meg kell találnunk. Ehhez pedig Anne-re lesz szükségünk.-mondta, mire értetlenül fordultam Lisához, aki gondterhelten pillantott a Kőkör legvégén tátongó szakadék felé, ahol valamiféle oltár állt, kőből faragva, rúnákkal kivésve.
   Követve tekintetét léptem mellé, mire Linda és Alex is hasonlóképp tettek.
   Így álltunk egymás mellett négyen, készen arra, hogy harcba indulva, egy idegen világba utazva, életünket kockáztatva szálljunk szembe egy több száz éves hatalommal, mit sem sejtve, mi vár ránk azután, hogy átléptük a kaput, ami Pandóriába, Garnok otthonába és a Sötét Lovasok hazájába vezetett.

   Az idő egyre hűvösebbé kezdett válni, ahogy lassacskán besötétedett. A Kőkör faragott sziklái és rózsaszín fényben úszó környezete hátborzongató hatást keltett a sötétben. A madárcsicsergést nesztelenség váltotta fel, csupán a lágy szellő hangja hallatszott, ahogy átsüvített a a hegytetőn, ahol mi is várakoztunk Alex-szel, Lindával és Lisával karöltve.
   Ők elvonulva, erejüket próbálgatva, hangos nevetgélések közepette szórakoztatták egymást, mintha minden rendben lett volna, és a ránk váró fenyegetés nem is létezett volna. Nem tudtam eldönteni, hogy irigyeljem-e őket higgadtságukért, vagy sem, hiszen megannyi régmúlt küzdelmet és tapasztalatot sejtetett nyugalmuk, amikért semmi pénzért sem cseréltem volna velük. Ki tudja, mennyi mindenen mentek már keresztül, ami mellett jelenlegi helyzetünk eltörpült, hiszen látszólag mit sem törődtek közelgő indulásunkkal, és az abban rejlő veszélyekkel.
   Velük ellentétben én Midnight mellett ülve a fűben fürkésztem a lovakat, miközben társaságukat kiélvezve töltöttem időmet.
   Ámulva néztem Starshine felé, végigpillantva hófehér szőrén és kékes árnyalatú sörényén, ami hosszú zuhatagként omolt végig nyakán, eltakarva szemét, ahogy lehajtva fejét legelészett. Elragadó külseje viszont nem volt egyedülálló a fűben heverésző Tin-Can és Meteor mellett, akik aranyszínben ragyogva, a Kőkör fényei által némileg megvilágítva látszódtak kicsit messzebb, nyugodtan pihenve és várakozva, felkészülve az indulásra.
   Majdhogynem egyformák voltak, csupán sörényük színe és néhány jegyük segített megkülönböztetni őket egymástól, leszámítva Meteor néhol ősz szálait.
   Régebben is előfordult, amikor elmenekülve a külvilág elől akár egy egész napot is képes voltam az istállóban tölteni, hiszen a lovak jelentették számomra azt, ami másnak egy hosszú sétában vagy egy végigbulizott éjszakában merülne ki. Függőséget okoznak és vágyat ébresztenek, ami, ha egyszer fellobban, kizárt, hogy valaha lankadjon.
   Mélyet sóhajtva karoltam át felhúzott térdeimet, mikor halk dobbantás hallatszott mögülem, ahogy Midnight mögém lépve, orrával megbökve nézett le rám. Halvány mosollyal a számon, végigsimítva puha orrán fordultam felé, majd törökülésbe helyezkedtem, és hunyorogva fürkésztem őt, miközben egy gondolat futott át az agyamon, ami egy másodpercre sem hagyott nyugodni.
  Lisáék felé pillantottam, akik még mindig belemerülve a beszélgetésbe üldögéltek a távolban.
   "Mindegyik léleklónak több száz évnyi mesélni valója van."-ismételtem el magamban Lisa szavait, mire visszafordítva tekintetem Midnight felé érintettem meg a homlokát.
   -Mi a történeted?-kérdeztem halkan, hogy biztos ne halljanak meg, majd lehunyva a szemem koncentrálni kezdtem.