Az Ötödik Léleklovas

12. Rész: Életre kelt emlék

   -Ez nem lehet igaz.-szaladt ki a számon döbbenetemben, és már biztos voltam benne, hogy elment az eszem.
   A DC munkásai készenlétben Sabine körül álltak, Alex pedig meginogva próbált lábra állni, miközben a föld alattunk megállt, és már nem remegett tovább. Maya minden erejét bevetve próbált elhúzni, hogy meneküljünk, nekem viszont földbe gyökerezett a lábam.
   Az alak, akinek korábban a lépteire lettünk figyelmesek, most felénk sétált, lassan, de határozottan. Hosszú, fekete kabátban volt, amihez bakancsot viselt. Haja sötét vörösesen izzott, szinte majdnem feketén, sápadt arcára pedig önelégült mosoly ült ki. Egy pálcát hordozott magánál, melyet magabiztosan pörgetett, miközben egyre csak közeledett.
   -Lola! Mennünk kell!-szólt Maya rémülten, mikor térdeim már nem tartottak tovább, és összerogyva a földön találtam magam. A szűnni nem akaró szorítás a mellkasomban őrülten fájt, miközben szívem majd kiugrott a helyéről.
   -Életben van.-mondtam elcsukló hangon, mikor ráeszméltem, mi történt. Maya furcsán nézett rám, majd kétségbeesetten próbált talpra állítani, de hiába.
   Nem érdekelt semmi, egyedül csupán az számított, hogy aki éppen közeledett felénk, az a személy volt, aki miatt felrúgtam a fél életem, és egy egész éven át gyászoltam. Eltemettem, és éjszakákat sírtam utána. Nem tudtam, hogy dühös legyek, vagy hálás, hiszen abban sem voltam biztos, hogy valós, amit éppen láttam.
   -Darnell.-mondtam ki a nevét, majd zokogva a hajamba túrtam.

   Mennydörgés és hangos eső kopogása törte meg a csendes, novemberi estét Londonban, miközben idegesen pakolászva a táskámban kerestem a telefonomat, amit sehol sem találtam. Csapkodva pakoltam elő mindent, ami a kezem ügyébe került, miközben fejemet ingatva haraptam ajkamba.
   -Készen vagyunk?-kérdezte Darnell, de én figyelmen kívül hagytam kérdését.
   -Itt kell lennie.-méltatlankodtam tovább, mire  lassan mögém lépett, és óvatosan átkarolva a derekam egy gyors puszit nyomott a nyakamra. Mosolyogva fordultam felé, majd végigsimítva a hátamon húzott közelebb magához.
   Sötét szemeivel engem fürkészett, mire gyomrom összerándult, és zakatoló szívemmel a torkomban álltam tekintetét. Arca éles vonalait kiemelte sötét, olykor vöröses árnyalatban fénylő haja, aminek tincsei kócosan szemei elé lógtak. Tekintete igéző volt, én pedig elveszve benne, szinte elolvadtam karjai között.
   -Ott van az íróasztalon.-suttogta, mire visszazökkenve gondolataimból oda kaptam a fejem, majd nevetve nyúltam a telefonom után.
   -Mihez kezdenék nélküled?-kérdeztem, csókot nyomva ajkára, mire Darnell szemöldökét ráncolva fordította el tekintetét, mintha mondani készült volna valamit.
   -Beszélnünk kell!-kezdte, mire kibontakozva öleléséből, nemtörődöm módon kezébe nyomtam a csomagokat, amiket az utazásra készítettünk össze. A Jurassic Coasthoz igyekeztünk, ahol a hétvégét terveztük tölteni.
   Darnell szótlanul hallgatott, majd kezét tördelve közelebb lépett.
   -Hallgass meg kérlek!-váltott határozottabb hangsúlyra, mire meglepettségemben ledermedtem egy pillanatra, majd lassan fordultam felé. Darnell idegesen végigsimított a karomon, mire szóra nyitva a száját megakadt. Türelmesen várakoztam, hátha kiböki végre, mit szeretett volna mondani, de csak engem fürkészett, miközben a megfelelő szavakat kereste.
   -Baj van?-érdeklődtem feszülten, mire megrázta a fejét, majd elmosolyodva, mélyen a szemeimbe nézett.
   -Tudod, mit?-kezdte megenyhülve.-Lehet kicsit ideges vagyok az utazás miatt. Esőben veszélyes vezetni.-magyarázta sóhajtva, mire fellélegezve öleltem ár.
   -Szeretnéd, hogy én vezessek?-ajánlottam fel kedvesen, de ő gúnyos pillantással húzta el a száját.
   -Azért meghalni sem szeretnék.-jelentette ki visszatartott mosollyal az arcán, miközben sértődötten vágtam hozzá az első párnát, ami a kezem ügyébe került.
   -Na, ez nem volt szép.-tért ki Darnell a párna elől, ami halk puffanással esett le a földre.
   Játékosan utánam nyúlt, de én nevetve ugrottam el tőle, mire vérszemet kapva megragadta derekam, és átkarolva elzárta minden menekülési utamat. Nyakába temetve arcom magamba szívtam illatát, ami ahhoz a személyhez tartozott, akit a világon mindennél jobban szerettem.
   -Van egy kis dolgom, de utána indulhatunk, rendben?-suttogta a fülembe, mire elhúzódva tőle kérdőn pillantottam rá.-Ne aggódj, gyors leszek.-kacsintott, majd szorosan magához húzott, én pedig zavartan viszonoztam ölelését, ami olyan volt, mintha éppen búcsúzott volna.
   Rossz előérzetem támadt, de gyorsan elhessegettem a gondolataimat.
   -Ez is egy olyan pillanat, amit senki sem vehet el tőlünk, igaz?-idéztem Darnell szavait, amik már szinte szállóigévé váltak nálunk, mire nevetve nézett szemeimbe.
   -Pontosan.-mosolyodott el, de valahogy nem tűnt őszintének.

   Hirtelen visszatérve gondolataimból ismét a moorlandi tengerparton találtam magam, ahol a sziklák takarásából figyeltük az eseményeket. Maya továbbra is a karomat ráncigálta, miközben a zokogástól remegő testem továbbra is egy helyben maradt.
   Az emlék, amit az előbb felidéztem, a legutolsó volt, amit Darnellel átéltem. Sosem jutottunk el a Jurassic Coastra, ugyanis aznap este Darnell eltűnt, és nem jött értem. Nem sokkal később érkezett halálának híre, amit senki sem volt képes megmagyarázni nekem. Mindig is ködösek voltak a részletek, ami iszonyúan zavart. Úgy éreztem, sosem tudom meg igazán, mit akart aznap mondani nekem pakolás közben.
   A temetése napjától kezdve egy éven keresztül, minden éjjel sírva aludtam el, és vigasztalhatatlan volt az állapotom, amiből úgy tűnt, már sosem jövök ki. A szüleim tehetetlenül nézték végig, ahogy tönkre teszem magam, és sehogy sem tudtak segíteni rajtam.
   Egy évembe telt, hogy rendbe jöjjek, hogy új életet kezdjek. Egy évembe telt meggyászolni őt, aki éppenséggel épen és egészségesen állt előttem.
   Ő volt az, mégis más, teljesen más. Nem látott minket, viszont vészesen közel ért Alexhez, aki a földről próbált éppen felállni. Ahogy előtte állt, pálcájával dobbantott a földön, mire ismét remegni kezdett a talaj alattunk, majd vörös szikrák szöktek ki belőle. Végig futottak a homokban, és egyenesen Alexnél értek véget, aki hátraesett az ütéstől.
   Darnell felette állva, diadalittas nevetéssel emelte feje fölé a pálcát, aminek hegyes végét Alex felé szegezte. Meg akarta ölni. Abban a pillanatban nem gondolkodtam, csak talpra ugrottam, és feléjük léptem a sziklák takarásából.
   -Ne!-kiáltottam torkom szakadtából, mire mindenki az irányomba pillantott. Darnell kezében megállt a pálca, majd lassan felemelve fejét ő is felénk nézett. Arcáról leolvasható volt az őszinte döbbenet.
   -Mi a...-szólalt meg végre, mikor Alex kihasználva a lehetőséget kirúgta Darnell lábát, aki a földre zuhanva elvesztette előnyét.
   -Menjetek!-kiáltotta Alex, majd újabb támadásra készülve lehunyta szemét. Mire újra kinyitotta, rózsaszín fényben szikrázott, és tenyeréből füstölgő villámok szóródtak. A munkások és Sabine megadóan hátráltak, és még Darnell is arrébb kúszott, mikor Maya hirtelen rándítással maga felé fordított.
   -Tényleg mennünk kell!-mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd követve őt futni kezdtünk.
   Miután fedezékbe húzódtunk, összekuporodva vártuk, hogy Alex épségben visszatérjen. A hirtelen rám törő rosszullét következtében görnyedve ültem Maya mellett, aki zihálva fel-felpillantott, hátha meglát valamit.
   Egy elhaló kiáltásra kaptuk fel hirtelen a fejünket. Szememet összeszorítva, mozdulatlanul ültem, és vártam, hogy felkeljek, és elmúljon ez az egész rémálom. Sajnos túlságosan is valóságos volt a helyzet ahhoz, hogy csak álom lehessen.
   -Mi a fene volt veled, Lola?-kérdezte Maya idegesen. Kezei remegtek, miközben elhelyezkedett mellettem a földön. A könnycseppek szakadatlanul potyogtak arcomról, szemeim pedig már égtek.
   -Miatta jöttem el. Miatta hagytam ott mindent.-mondtam, üveges tekintettel bámulva magam elé. Maya furcsán pillantott rám, majd szemét forgatva fújtatott.
   -Kicsoda? Lola, miről van szó?-kérdezte türelmetlenül, mire éreztem, hogy a tehetetlenség érzése méreggé kezd változni. Hirtelen düh öntött el, majd kezeimet ökölbe szorítva Mayára néztem.
   -Darnell. Itt van. Életben van.-magyaráztam idegesen, majd hajamba túrva a földre csaptam tenyeremmel. Maya még mindig nem értette, miről beszélek.
   -Ki az a Darnell?-kérdezte szemöldökét ráncolva, majd hirtelen eltátotta a száját.
   -Igen, ő az.-mondtam arcomat dörzsölve, mikor észre vettem, hogy kezdi összerakni a részleteket, majd gyors léptekre lettünk figyelmesek mögülünk. Ijedten néztünk össze, és éppen menekülőre fogtuk volna, mikor Alex ugrott be mellénk.
   Haja kócosan állt, ruhája pedig szakadtan lógott a harc következtében. Arcán és karjain fekete foltok éktelenkedtek, néhol apró égésnyomokat is szerzett. Kimerülten, zihálva támasztotta hátát a sziklás domboldalnak, miközben tekintetével engem keresett. Kissé rémülten csúsztam arrébb, hiszen nem tudtam, mire számítsak tőle. Mégiscsak villámokat szórt percekkel ezelőtt.
   -Elmennek. Gondoskodtam róla.-mondta mellkasát szorítva, mire Maya aggódó tekintettel méregette, mintha azon tanakodott volna, miként tudna segíteni rajta.
   -Mi vagy te?-kérdeztem remegő hangon, miközben Alex lehunyva szemét próbált megnyugodni.
   -Nem vagyok szörnyeteg. Ne félj tőlem! Én vagyok a sziget egyik védelmezője.-magyarázta halkan, majd félig felém pillantva, még mindig zihálva vette a levegőt.
   -Egyik védelmezője? Többen is vagytok?-döbbentem le teljesen, mire bólintva fürkészte arcomat.
   -Ha nem lépsz közbe, most nem lehetnék itt. Köszönöm!-nézett mélyen a szemeimbe, majd halvány mosolyra húzva a számat biccentettem.
   -Kell egy kis idő...-suttogta Alex gyenge, elhaló hangon.-Szólj Elizabethnek!-pillantott Mayára, mielőtt lehunyva szemeit álomba merült volna. Ijedten néztem rá, és már épp pattantam volna fel, hogy segítséget hívjak, mikor Maya vállamra téve kezét húzott vissza.
   -Hagyd csak! Minden rendben.-mondta, majd Alex fejét óvatosan az ölébe emelte.-Pihennie kell.