Az Ötödik Léleklovas

47. Rész: Csapda

   A portál zúgó hangja töltötte be a környezetet, ahogy egyre csak halkult, én pedig fokozatosan visszanyerve látásom pillantottam körbe a helyen, ahová érkeztünk. Beletelt némi időbe, mire felfogtam az elém táruló látványt.
   Alex jellemzése tökéletesen illett a képhez: túlzás nélkül minden a rózsaszín árnyalataiban játszott.
   A talaj sötét, az ég pedig majdhogynem fekete volt, megannyi leanderszínben ragyogó felhővel tarkítva, miközben milliónyi csillag borította. Mindent homály burkolt, mégis megmagyarázhatatlanul világos volt. A majdhogynem sötét lilás árnyalatba átcsapó felületek néhol érdesen kitüremkedtek, néhol laposan simultak el, egy változatos külsőt kölcsönözve a tájnak, ami közel sem volt hétköznapi. Hegyek és völgyek húzódtak a messzeségben, szirtekkel és szigetekkel, amik mintha lebegtek volna, és csupán egy apró szikla tartotta őket, a fizika törvényeit meghazudtolva.
   Tátva maradt szájjal néztem körbe a helyen, ami elsőre halálra rémisztett, mégis magával ragadott különlegességével.
   -Azt a rohadt...-hallottam meg Justint mögülem, aki azóta elengedve engem helyezkedett el Midnight hátán rögtön a nyeregkápa mögött.
   Visszazökkentve ámulatomból eszméltem rá, hogy nem voltam egyedül. Midnightra néztem, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben volt-e vele. Végigsimítottam nyakán, mire ő hátrapillantva fürkészett minket, mintha ugyanaz járt volna a fejében, mint nekem. Elmosolyodva sóhajtottam fel, miközben megállás nélkül kattogott a fejem, visszapörgetve az imént történteket.
   -Ez valami hihetetlen.-ámult el Justin, mire bólintva feleltem, le sem véve a szemem a tájról, ami megbabonázott látványával.
   Magunk voltunk, környezetünk mégis állandó mozgásban volt. A szirtek pereméről lelógó kékes árnyalatban szikrázó indaszerűségek hajladozva takarták az elénk táruló utat, ami mögött szentjánosbogarakhoz hasonló, világító lények repkedtek fel, s alá, néha megpihenve egy-egy növénynek is nevezhető teremtményen, amik benőve a területet adtak egy mesébe illő, varázslatos hangulatot a környéknek. Szavakkal leírhatatlan, ami elénk tárult, és akármerre néztünk, mindenhol újdonság fogadott, ami garantáltan magával ragadott.
   -Mennyi időnk van?-kérdezte Justin, mire megvontam a vállam.
   -Nem sok. Nem egy élet forog kockán. Keressük meg a többieket!-feleltem idegesen, lassan megindulva előre.
   Midnight kimérten, óvatosan lépkedett, folyamatosan figyelve a talajt alattunk. Ahogy haladtunk, Justin ismét átkarolta derekam, mintha kapaszkodni szeretett volna. Félig mosolyogva ráztam meg a fejem, hiszen kivételesen tehetséges lovasnak számított, így pontosan jól tudtam, hogy szimplán kihasználta a helyzetet, de képtelen voltam haragudni rá emiatt.
   -Már értem, amit Lisa mesélt. Tényleg olyan, mintha égetne a levegő.-dörzsöltem meg karomat egy grimasszal az arcomon, mikor felhúzva csuklyás öltözetem ujját vettem jobban szemügyre sebes bőrömet.
   Elképedve szembesültem a már jól megszokott heges karcolatokkal, amiket még Darko gyógyításánál szereztem, de most mintha frissek lettek volna. Szélesebben és mélyebben húzódtak végig egészen a vállamig, élénk vörösen, néhol lilásan, lüktetve a fájdalomtól. Ijedten rántottam vissza a ruhám ujját, eltakarva a pókhálószerű sebhelyeket, nehogy Justin észrevehesse.
   Szívem a torkomban dobogott, ahogy végiggondoltam a lehetőségeimet: tudtam jól, hogy nem a portálon való átlépés, vagy Pandória légköre okozta sebeim felnyílását, hiszen semmi közük sem volt a helyhez, ahová érkeztünk, hiába szerettem volna arra fogni. Csupán a magamba fecskendezett szérum kezdte el szép lassan felemészteni a testem, ami a kezelés hiányában várható volt, mégis fájt vele szembesülni.
   Ajkamba harapva sütöttem le a szemem, ahogy Midnight a kéken világító indák alatt átlépve kerülte meg a szirtet, ami egy kisebb alagútba vezetett, miközben Justin előre nyúlva tolta el előlünk az indákat, hogy átférhessünk. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a kevés időmből, ami maradt, talán annyira sem telik majd, hogy Justint kivihessem innen ép bőrrel.
   -Figyelsz?-szólt Justin, mire felkapva fejem zökkentem vissza a valóságba... vagyis abba a "valamibe", ahol éppen voltunk.
   -Persze.-füllentettem tétován, mikor elismételte mondandóját.
   -Van arra valami.-mutatott előre a fejem mellett, mire követve tekintetemmel fürkésztem a távolt.
   -A kék fűcsomóra, vagy a világító óriásgombára gondolsz?-csipkelődtem, terelve komor gondolataimat, mire Justin játékosan oldalba bökött.
   -Nagyon humoros.-hajolt közelebb annyira, hogy arca szinte súrolta enyémet.-Ott! Valami mozog.-magyarázta, mire megborzongtam közelségétől.
   Ajkamba harapva pillantottam felé, majd ismét a távolba, ahol csakugyan feltűnt valami.
   -Érdekes.-hunyorogtam, hogy jobban lássak.-Lehet, hogy Lisáék. Nézzük meg!-bátorodtam fel, majd gyorsabb tempóra váltva indultunk meg előre.
   A környezet váltakozva, néhol meredeken, néhol lejtve tárult elénk, a legkülönfélébb növényekkel és elemekkel tarkítva, minden egyes pillantásnál meghökkentve. Midnight gyors, de nyugodt léptekkel haladt előre, patáinak kopogása visszhangzott, ahogy a mellettünk húzódó falak visszaverték azokat.
   Csend volt, kínzó csend, miközben minduntalan azon járt a fejem, mit is mondhatnék Justinnak, hiszen két napja még úgy hittem, sosem látom többet.
   -Miért jöttél vissza?-kérdeztem, megtörve a hallgatást.
   -Nem egyértelmű?-kérdezett vissza, mire szememet forgatva ráztam meg a fejem.
   -Képzeld, Justin! Nem. Valahogy sosem értem, mit miért teszel.-feleltem, visszatartva gúnyos mosolyomat, miközben Justin továbbra is átkarolva ült mögöttem.
   -Megmentettél. Nem egyszer. Ez a legkevesebb, amit tehetek.-váltott komoly hangsúlyra, mire nagyot nyelve bólintottam.
   -Nem kellett volna. Tudod, miattad vállaltam ezt az egészet, hogy békén hagyjanak. Thomas kiakad, ha megtudja, hogy megint leléptél.-magyaráztam, de hiába, hiszen visszafordulni már nem tudtunk, és, ha már belevágtunk, végig is kellett csinálnunk.
   -Meg fogja érteni.-mondta magabiztosan.-Remélem, Elizabeth azért megenyhül majd.-csevegett tovább, terelve a témát, mire halkan felnevettem.
   -Mintha érdekelne.-pillantottam félig hátra, miközben Justin elgondolkodva dőlt neki vállamnak.
-Tudod mit?-suttogta fülembe.-Tényleg nem érdekel. -nevetett fel, mire szívem hatalmasat dobbant, és lehunyva szemeimet igyekeztem palástolni az érzelmeket, amiket minduntalan kiváltott belőlem.
   Egyszerűen tökéletes volt, és ezzel ő is tisztában volt. Idegőrlő magabiztossága minden alkalommal levett a lábamról, pedig néha legszívesebben orrba tudtam volna vágni, mégis volt benne valami, ami vonzott, ami ellenállhatatlanná tette.
   -Shh!-csitított hirtelen, mire visszakapva tekintetem az útra távoli mozgásra lettem figyelmes.
   -Mi a...-hunyorogtam, majd ijedten rántottam arrébb Midnight kantárját, letérve az útról, hogy némi takarásban lehessünk.
   Leszállva a nyeregből guggoltam az egyik szikla mellé, mire Justin is követte példám, zavartan pillantva a távolba. Midnight lehajtva fejét állt mellettünk, mikor megragadva kantárját húztam lejjebb, nehogy észrevegyék.
   -Mi az?-kérdezte Justin ijedten, mire a szám elé tartva mutató ujjam jeleztem, hogy maradjon csendben.
   -Azok nem Lisáék.-suttogtam a lehető leghalkabban.
   -Akkor kik?-türelmetlenkedett Justin, mikor kicsit felemelkedve pillantottam ki újra, hogy meggyőződjek róla, tényleg azt láttam-e, amit hittem, majd vissza guggolva kerestem meg Justin tekintetét.
   -Baj van.-sziszegtem fogaim között.-Jessica és Sabine azok. Lóháton jönnek.-magyaráztam, mire Justin félig felemelkedve lesett ki, majd ismét lehajolva, gondterhelten túrt sötétbarna hajába.
   -Basszus.-jelentette ki egyszerűen, összefoglalva helyzetünket, mire egyetértőn bólintottam.
   -Pontosan.-húztam el a számat.
   -Mit tegyünk?-kérdezte Justin, mire megvonva vállamat pillantottam Midnight felé.
   -Várunk.-jelentettem ki hanyagul, miközben lejjebb csúszva támasztottam hátamat a hideg sziklának.-Ha elmennek, majd tovább állunk.