Az Ötödik Léleklovas

42. Rész: Utolsó éjszaka

-Miről van szó, Lola?-érdeklődött Justin is, mire kapkodva fejem, a megfelelő szavak után kutatva haraptam ajkamba.
A meggondolatlanság következménye sokszor bizonytalanságot szül, és ez az én esetemben is így történt. Akármennyire is próbálkoztam magabiztosnak tűnni, könnyen elárultak remegő kezeim és feszült hallgatásom.
-Mégis hogy jutottál...-kezdett bele Elizabeth, de megakadt, mikor ráeszmélt, kérdésére ő is pontosan tudta a választ.
-Nem tudhatja meg. Így nem.-néztem könyörgőn Elizabethre, aki mérgesen fürkészve arcom adott teret, hogy folytassam.
-Mit nem tudhatok?-emelte meg hangját Justin.
Megértettem ingerültségét, hiszen rajta kívül mindenkinek tudomása volt múltjáról, ami kifejezetten frusztrálón hathatott.
-Nincs szükség zsarolásra.-néztem mélyen Elizabeth szemeibe, figyelmen kívül hagyva Justint.-Megteszem, amire kértek, viszont nekem is lenne egy feltételem.-magyaráztam, mire Elizabeth kérdőn vonta fel szemöldökét, várva, hogy folytassam.-Engedjétek el Justint! Hadd menjen haza, én pedig mindent megteszek, hogy kiszabadítsam a léleklovast.-húztam ki magam határozottan, mire Elizabeth elgondolkodva fürkészett végig, mintha szavahihetőségemet mérlegelte volna.
-Tudnia kell, Lola. Vége van, már nem tudod megvédeni. Elég erős, hogy harcolhasson.-ingatta fejét, én pedig félig Justinra pillantva biccentettem.
-Ne így!-halkultam le.-Tőlem kell hallania.-mondtam, szinte suttogva.
Nagyot nyelve fojtottam el könnyeimet, miközben a megfelelő szavakat keresve töprengtem. Nem szerettem volna, ha rosszul sülnek el a dolgok, hiszen az utolsó utáni lehetőségemet lőttem el éppen.
-Nem tudom, Lola. Szavad mit sem ér bizonyíték hiányában. Főleg azok után, amiket tettél.-nézett rám hunyorogva, mire szememet forgatva sóhajtottam.-Justin biztosíték abban az esetben, ha ismét áruláson törnéd a fejed. Sajnálom, de nem tudok bízni benned! Még biztosan nem.-magyarázta ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig Justinra nézve, elkapva tekintetét álltam a szemkontaktust, ami többet elárult, mint ezernyi felesleges szó.
Lepergett előttem minden, amit együtt éltünk át, vagy, amin miatta mentem keresztül, és az összes érzés egyszerre zúdult rám. Tudtam, mi volt a célom, és végre kellett hajtanom.
Felbátorodva, magabiztosan fordultam vissza Elizabeth-hez, aki karba tett kézzel, fáradtan hajtotta oldalra fejét.
-Az életem a biztosíték.-kezdtem bele.-Az életem, és az ígéret, amit abban az esetben teszek, ha én magam kísérhetem el Justint Moorlandre.-makacsoltam meg magam.-Sajnálom, de hozzátok hasonlóan én sem bízom a ti szavatokban.-húztam résnyire a szemeimet, úgy fürkésztem Elizabeth arcát, amire először őszinte döbbenet, majd végül harag ült ki.
-Itt nem te diktálsz.-állt ellen Elizabeth.-Justin a druidák foglya, és nem áll szándékunkban kiadni őt, amíg a léleklovast ki nem szabadítottuk.-lépett felém fenyegetőn, de én egy pillanatra sem inogtam meg.
Pontosan tudtam, mi volt a feladatom, és az ég világon semmi sem tudott attól eltántorítani.
-Az idő ellenetek dolgozik, Elizabeth.-szóltam tiszteletlenül.-Én egy pillanatig sem moccanok, amíg Justint haza nem engeditek az apjához. Ígéretet tettem nekik, és addig nem nyugszom, amíg be nem váltom a szavam. Elhiheted, számomra mindegy, hogy értetek, vagy magamért harcolva halok meg.-legyintettem lemondón, miközben Justin szemeit lesütve szótlanul hallgatott, Elizabeth pedig felhúzva szemöldökét, tehetetlenül ingatta fejét.
A csend nehéz súlyként telepedett ránk, így mindenki gondolataiba menekülve hallgatott, én pedig magabiztosan álltam Elizabeth tekintetét. Hosszú perceknek érződtek a pergő másodpercek, mikor mély sóhajtást hallatva simított végig Elizabeth smaragdzöld köpenyének díszes motívumain, megtörve a feszült némaságot.
-Justin Moorland.-kezdett bele, mire egyszerre kaptuk fel fejüket a név hallatán.-Az Ötödik szolgálataiért cserébe hazatérhet.-adta meg az engedélyt kelletlenül, mire fellélegezve néztem Justin felé, aki elkerekedett szemekkel, tátott szájjal meredt rám, miközben szavak nélkül, csupán pillantással sugallta felém háláját.
Mosolyogva biccentettem, majd kihúzva magam fordítottam tekintetem az ég felé, ami élénk kéken ragyogott felettünk a Kőkör köré gyűlt misztikus ködfelhő felett, amiben megannyi hamu szállingózott lassacskán, megtörve a beszűrődő napfény sugarait. Közeledett a nyár, én pedig az utolsó, és egyben legfontosabb tettem beteljesítése előtt állva, bátran, de legfőképp beletörődve néztem szembe a hátralévő időmmel.
Már nem érdekelt, hogy vége, már nem érdekelt, hogy nincs tovább, hiszen velem ellentétben valaki visszakaphatta azt, ami számomra már sosem adathatott volna meg.