Az Ötödik Léleklovas

28. Rész: A látás hatalma

   Ha az emlékeim nem csaltak, a Valedale fölé magasodó hegy oldalában megbúvó ösvényen kellett haladni, hogy elérjük a "Rúnatisztást". Így nevezte Elizabeth a helyet, ahová korábban vezetett.
   Az út havas volt, az idő pedig fagyos, így dideregve húztam összébb a kabátomat, miközben zavarodottan néztem körbe a helyen, ami valamiképp máshogy festett. Olyan érzés volt, mintha körbe-körbe haladtam volna, az út pedig szakadatlanul ismétlődött volna.
   Kezeim már fájtak, arcomat pedig teljesen kicsípte a hideg levegő, miközben csalódottan álltam a tisztás közepén, ahol már nem volt semmi, csak fák és hó. Egyedül voltam és tehetetlen.
   Éreztem, ahogy mellkasom összeszorul, és a levegő fokozatosan fogyatkozni kezdett, előidézve egy újabb pánikrohamot, ami valamelyest régi ismerősként tért haza időről-időre.
   Ingerülten rúgtam bele a hóba, ami peregve állt meg a távolban, csizmámmal mély nyomot hagyva, majd az ég felé emelve a tekintetem tártam szét a karomat.
   -Mit akarsz? Mit vársz tőlem?-kérdeztem a sírás küszöbén állva, de fogalmam sem volt, hogy kihez intéztem a szavaimat.-Mit kellene még tennem? Itt vagyok, ezt akartad.-kiabáltam, miközben teljesen elveszettnek éreztem magam.
   -Örülök, hogy visszatértél, Ötödik.-hallottam Elizabeth hangját mögülem. Hirtelen ijedtemben összerezzentem, majd lassan fordultam meg, miközben szívem hevesen verni kezdett.
   Egyszer csak hatalmas villanással jelentek meg körülöttünk a rúnák, amik a léleklovasok jegyeit hordozták, és ismét a Rúnatisztáson álltunk, ahol korábban is jártunk.
   -A misztikumok rejtve vannak a világ elől, mivel az emberek nem értik mibenlétünket. Nem szabad, hogy bárki betekintést nyerhessen, hiszen rengeteg veszélyt hordozna magával. Ha hajlandó vagy csatlakozni hozzánk, megnyitom előtted az utat. Csak engedd, hogy segítsünk!-lépett felém bizonytalanul, megmagyarázva az imént történteket. Mély levegőt véve igyekeztem összeszedni magam, figyelmen kívül hagyva szavait, amik csábítottak, viszont korábban már választottam: Garnok szolgájaként tartanom kellett magamat a szerepemhez.
   -Mindent elvesztettem.-szólaltam meg végre rövid hallgatás után.-Egy jobb élet reményében jöttem a szigetre, de tévedtem. Egyedül vagyok, és fogalmam sincs, mitévő legyek.-fakadtam ki, miközben folyamatosan Elizabeth arcát fürkésztem, figyelve, elhiszi-e a rögtönzött mesémet. 
   -Mi segíthetünk neked, Lola.-magyarázta magabiztosan, óvatosan felém közeledve, miközben szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Állva tekintetét, nagyot nyelve szorítottam vissza feltörő lelkiismeret-furdalásom, majd igyekezve palástolni bizonytalanságom biccentettem.
   -Aideen-t szolgálom.-hunytam le a szemeimet, miközben mélyen legbelül átkoztam magam szavaim miatt. 

   -Kérlek, foglalj helyet!-ajánlotta fel az egyik széket Elizabeth, miután beszélgetésünket követően beinvitált a házába. Az otthona szemközt helyezkedett el Avalonéval, a folyó túloldalán. Aprócska, de kellemes hangulatú volt kopottas falaival és antik bútoraival, amikkel mintha a múltban rekedt volna. Az ablakon keresztül halványan szűrődött be a fény, így a nappali kissé kísértetiesnek hatott a félhomályban.
   Kezeimet dörzsölgetve igyekeztem felmelegedni a kinti, fagyos levegő után, és minden porcikám kívánta a meleget, így a kandallóhoz közelebb eső széket választottam. A tűz éppen, hogy pislákolt, de pont elegendő melegséggel töltötte meg a kis helységet.
   -Hol vannak a többiek?-kérdeztem, még mindig vacogva, mialatt Elizabeth forró teát töltött ki bögrékbe. Az egyiket a kezembe nyomva helyezkedett el velem szemben. Hálásan pillantottam rá, miközben lassú kortyokkal inni kezdtem.
   -Alex és Maya megbeszélésen vannak a kőkörben. Minden bizonnyal hamarosan ide érnek.-kortyolt bele ő is a teájába.
   -Kőkör?-kérdeztem zavartan, mire Elizabeth biccentett. 
   -A druidák szent gyülekező helye. Én is éppen oda tartottam, mikor meghallottam, hogy közeledsz. Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy a közeljövőben visszatérsz.-magyarázta mosolyogva, majd a lényegre tért.-Ez most nem is számít. Amiért a megbeszélésre siettem, sokkal fontosabb. Az egyik harcosunknak nyoma veszett.-hajolt közelebb, mire meglepetten pillantottam rá.-Két lovasunkat már jó ideje keressük, most viszont egy harmadik is bajba jutott. Félek, hogy a Dark Core keze van a dologban.-mondta őszinte aggodalommal szemeiben.
   Nagyot nyeltem, ahogy eszembe jutottak Mr. Sands szavai: "Két harcost már kiiktattunk, kettő pedig még hátra van."-visszhangzott a fejemben. Az én feladatom lett volna végezni az utolsó kettővel, így nem hittem, hogy a tudtom nélkül cselekedtek volna. A harcos eltűnése még számomra is gyanús volt, hiszen erről nem mi tehettünk.
   -Sajnálom, de a harmadik...-kezdtem bele, mire Elizabeth félbe szakított.
   -Linda.-egészített ki. Ajkamba harapva bólintottam, majd folytattam.
   -Szóval Linda...-akadtam meg egy pillanatra.-Nem hiszem, hogy a Dark Core áll a háttérben.-böktem ki végre, mire Elizabeth elgondolkodva biccentett, majd az asztalon dobolva ujjaival ismét rám nézett. 
   -A többiek?-nézett rám reménykedve, miközben lesütött szemekkel, a szám szélét rágva hallgattam. Több nem is kellett, hiszen testbeszédem bőven elárulta Elizabeth számára a választ, aki emiatt lemondón bólintott, majd gondterhelten túrt bele sötétszőkés, néha vöröses árnyalatban fénylő tincseibe. 
   -Sajnálom, de többet nem tudok!-próbáltam enyhíteni a tényeken, amikkel az imént szembesült, mire megrázta fejét.
   -Rendben. Akkor más irányból közelítjük a dolgokat.-szólalt meg, miközben hangja csalódott volt, és őszinte szomorúságot sugallt. Kínosan kortyoltam a bögrémbe, aminek már csak az alján találtam pár cseppet, azon tépelődve, miként törhetném meg a ránk telepedett feszültséget.
   -Mindent elmondok, amit tudni szeretnél.-szólaltam meg végül, mire ő válaszképp hálásan biccentett.